1Krón 20 és Zsid 6,13–20 (ÚSZ) „Mert az ember önmagánál nagyobbra esküszik, és minden ellenvetésnek véget vet, mindent megerősít az eskü" (16). Az esküvői szezonban szól ez az ige. Milyen szép ünnep, milyen nagy fordulópont, és „mindent megerősít az eskü". De ami ma eskü, holnapra nyűggé lesz. Ami ma szenvedély és vágy, holnapra érthetetlen és torz emlékké válik. Ami ma hűség, holnapra szomorú kötelesség. Mert az emberben „több az eskü, a szó, több a máz, mint a belső repesés" (Shakespeare). Sokat mondunk, s a szeretetünk kevés! Ha a boldogságnak – mint az energiának, az anyagnak – lenne megmaradási törvénye, arra gyártanánk egy törvényt, és nem érnének véget a kapcsolatok. Ám, ha abból indulunk ki, hogy minden fizikai megmaradási törvény alapja az egyensúly, akkor felismerhetjük: az egyensúlyt köztünk Isten körbeölelő mozdulata tartja fenn és erősíti meg. Mi pedig rábízhatjuk magunkat, mert ő „minden ellenvetésnek véget vet".
Fohász: Urunk, mi olyan szókimondók vagyunk, hogy már alig van mit kimondanunk. Köszönjük, hogy Te meg tudsz tartani minket, amikor esküszünk, és Te képes vagy fenntartani az egyensúlyt szavak és tettek között. Te kitartasz az első szeretetben. Te ma is pont úgy szeretsz, ahogy az elején, azzal a frissességgel, azzal a lelkesedéssel. Tarts meg minket egymás számára. Ámen.