„Sikerült önmagunkkal dolgozni az elmúlt napokban?” – tette fel a kérdést a soron következő főelőadás elején Mikló Boldizsár. A belső munka után pénteken a gyakorlati módszereké lett a főszerep, amelyeken továbbra is a zarándokzsoltárok vezették végig a hallgatóságot.

„Nincs olyan, hogy a jó módszer”, teljesen másképp imádkozik egy introvertált és egy extrovertált ember; van, aki a dicsőítésben találja meg a kapcsolódást, más pedig a természetben. Gary Thomas „Megszentelt utak” című könyvére hivatkozva hangsúlyozta, hatalmas hiba, ha ezeket a formákat megpróbáljuk kijátszani egymás ellen. A főelőadó saját tapasztalatát is megosztva erősítette, hogy neki magának sem megy például fél órát csendben lenni. „Azt kívánom, mindenki találja meg azt a szabadságot az imában, amit az Úr megad neki” – fogalmazott.

A 131. zsoltár szavait idézve – „csendesítettem a lelkem, mint anya a gyermekét” – a Károli-fordítás különleges szóhasználatára hívta fel a figyelmet, amely úgy hangzik, „amilyen az elválasztott gyermek”. „Egy idő után a gyermek már nem azonosítja azt, amit kap, azzal, aki adja” – magyarázta, miért kulcsfontosságú ez a kép. Amikor Istenhez közeledünk, akkor is tudatosan kell Őt látnunk: az Urat, aki Úr az életünkben, és azt, aki ad. „Mert nem azért imádkozunk, hogy adjon valamit, ez nem módszertan – hangsúlyozta. – Az alázat nem azt jelenti, hogy kevesebbet gondolunk a szükségleteinkről, hanem azt, hogy már nem ezek állnak a középpontban.”

A rendtől az elmélyülésig

Ezután konkrét imádságos módszereket tárt a hallgatóság elé:

• Rend és ritmus: Amikor imádkozunk, menjünk be a „belső szobába”, mert az imánknak rendszerre van szüksége. „A rendszeresség nem ellenség, hanem a fenntartó” – tette hozzá. Ebben a folyamatban nagyon fontos az állhatatosság, a rendszeres tér és a hely. Példaként Tim Keller „Prayer” című könyvét hozta fel, amelyben a szerző leírja, hogy felesége betegsége után bevezetett egy gyakorlatot, de csak két év után érezte meg az áttörést. „Két év múlva újra találkozunk az Élesztőn…” – jegyezte meg biztatásul.
• Imádkozd a Bibliát: Donald Whitney módszerét összefoglalva Mikló Boldizsár arról beszélt, sokszor szembesülünk azzal, hogy ugyanazt mondjuk el az imában, csak a kéréseink cserélődnek. Hogy ez elkerülhető legyen, érdemes a Biblia, különösen a zsoltárok szavaiból segítséget kérni, azokra formálni imáinkat, így sosem fordul elő, hogy elfogynak a szavaink.
• P.R.A.Y. modell: Peter Greig mozaikszavát is a fiatalok elé tárta, amely négy lépésből áll. Pause (Megállás): álljunk meg és kapcsoljunk ki. Rejoice (Hálaadás): legyen az imában öröm, dicsőítés és hála. Ask (Kérés): fogalmazzuk meg kéréseinket. Yield (Átadás): az ima végén adjuk át magunkat, hagyjunk teret Istennek és a Léleknek a munkálkodásra.

• Csend és elmélyülés: A lelkipásztor kitért arra is, hogy bár a meditáció ma nagyon népszerű, könnyű félreérteni. Miközben a világi meditáció lényege önmagunk kiüresítése, addig a szemlélődő imádság célja, hogy betöltsük életünket Istennel. Az érzelmesebb alkatúakat ugyanakkor óvatosságra intette, mert az élmény és a tapasztalat könnyen bálvánnyá válhat. „Hiba azt hinni, hogy mindig kell legyen élményünk az istenkapcsolatunkban” – figyelmeztetett.

Következmények

De vajon a szeretet érzés vagy döntés? – tette fel a kérdést a főelőadó, arra utalva, hogy sokszor épp a döntésből fakad az érzés. Ezt Corrie ten Boom holokauszttúlélő történetével illusztrálta: amikor Németországban a megbocsátásról tanított, odalépett hozzá egykori fogvatartója bocsánatot kérni. Ten Boom őszintén megvallotta, hogy először a megbocsátás szikrája sem volt meg benne, ám egy pillanatnyi tétovázás után mégis elfogadta a felé nyújtott kezet, megölelte a férfit, és az érzés csak ezután, a döntést követően érkezett meg.

Ezek miatt pedig elkerülhetetlen beszélni a közösségről is, amelyet Mikló Boldizsár a 133. zsoltár alapján tett meg. „A közösség nem egy lehetőség, hanem következmény. Az Úrral való kapcsolat következménye” – szögezte le. Emlékeztetett, hogy bár nem mindig értünk egyet – ahogy maguk a tanítványok is rendkívül különbözőek voltak –, ha mindannyian kellünk Isten országának építéséhez, akkor együtt kell építenünk azt. Ez adja a közösségi imádság és egymás hordozásának súlyát is. Mint mondta, a közösségnek gyógyító ereje van. Jakab levelének 5. fejezete rendszert is ad a fizikai és lelki gyógyulásért való imára, a közösségi élethez így tartozik a közbenjáró imádság is, amikor azokat visszük Isten elé, akik maguktól nem tudnának odamenni.

Zárásként egy határozott, mégis felszabadító gondolattal bocsátotta útjára a hallgatóságot: „Engedd el, amit görcsösen szorítasz az imádságról, engedd Isten kezébe magad úgy, ahogy te vagy! Legyél állhatatos, és ebben az állhatatosságban nagy lesz az ereje a buzgó ember könyörgésének.”

Farkas Zsuzsanna

fotó: Szarvas László