Egy zarándoklaton általában a harmadik napon derül ki, hogy bár azt hittük, felkészültünk, valójában mégsem. Mikló Boldizsár szerint sokszor így vagyunk a hittel is: amikor igazán belemerülünk a keresztyénségbe, könnyen úgy járhatunk, hogy tele van az orrunk, a szánk és a fejünk – és úgy érezzük, fuldoklunk. Ebben az állapotban nyújtanak segítséget a zarándokzsoltárok.

A 121. zsoltárra – „Tekintetem a hegyekre emelem” – utalva az előadó hangsúlyozta, hogy Isten sosem ígérte, hogy könnyű lesz az út, de azt megígérte, hogy nem szunnyad el, és szüntelenül ott lesz velünk. Ezt ahhoz hasonlította, mint amikor a gyereknevelés során a próbálja egy szülő felépíteni a bizalmat: amikor egy gyermek valami rosszat tesz, lesüti a szemét, ilyenkor a szülő feladata, hogy arra kérje, nézzen rá és bízzon benne.

Amikor a zsidó nép felemelte a tekintetét a hegyekre, sokszor bálványokat és pótlékokat látott ott. „Mi azonban az igazit keressük” – mondta a lelkipásztor, hozzátéve, hogy az istentiszteleti liturgiában elmondott Apostoli Hitvallás, vagy épp a Heidelbergi Káté pontosan abban segít, hogy tisztázza, kihez is jövünk, és emlékeztet arra, hogy Krisztus szüntelenül közbenjár értünk.

A cél a valódi

De vajon létezik-e jó vagy rossz imádság? Az előadó szerint a kérdés valójában az: valódi-e az, amit Isten elé viszünk? Személyes példáját felidézve mesélt saját „jónási útjáról”, amikor lelkészgyerekként Budapestre került középiskolába, és csak havonta egyszer jutott haza. Esténként azok a gyerekként megtanult imák jöttek a szájára, amelyeket korábban elsajátított. „Ha azt gondolod, hogy néhány ilyen kötött, tanult ima megkötöz, remélem, te is megtapasztalod majd, hogy valójában hálót sző alád” – biztatta a hallgatóságot, majd hozzátette: mindig a valódi hangunkon kell szólnunk, mert csak azzal tudunk igazán kapcsolódni.

John Bunyan Zarándokút című, ma is aktuális művét idézve azt is elmondta, az imádság nem más, mint a szív őszinte, átérzett, szeretetteljes kiöntése Isten előtt. Nem kell, hogy hibátlan vagy ékesszóló legyen. Ezt a nyers őszinteséget tükrözik a zarándokzsoltárok is. Megemlítette a 81. zsoltárt, amely feloldozás nélkül ér véget, és kimondja, csak a sötétség ismer engem. Mint mondta, ha Isten megengedi, hogy egy ilyen ima helyet kapjon a Szentírásban, az mindent elárul az őszinteség fontosságáról.

Az imádság nem díszes szónoklat, hanem a hívő ember lélegzetvétele – idézte Ravasz Lászlótól összefüggésben azzal, hogy ha nincsenek megfelelő szavaink, a zsoltárok kölcsönadják azokat. Ugyanakkor az imádságnak van egy olyan része, ami nem születik velünk, amit meg kell tanulni – nem véletlen, hogy a zsoltárokat jól ismerő tanítványok is arra kérték Jézust, tanítsa meg őket imádkozni.

Amennyi elég

„Istenhez jöhetsz úgy, ahogy vagy. Szeret úgy, ahogy vagy – de ez így csak féligazság. Isten ugyanis nem hagy úgy, ahogy vagy!” – hangsúlyozta Mikló Boldizsár. Isten jobbat ad, és elkezd dolgozni rajtunk, amit a teológia megszentelődésnek nevez. Az őszinteség tehát sosem ment fel az alázat alól. A parázna nő esetét hozta fel példaként, ahol Jézus megmenti őt az ítélkezőktől, de a történet azzal ér véget: „menj el, és többé ne vétkezz”.

Az imádság formájához Jézus is adott mintát a Miatyánkban. Kovács Endre „Ti azért így imádkozzatok” című könyvére hivatkozva a lelkipásztor hangsúlyozta, hogy ezt az imát sokszor pótléknak használjuk, miközben keretként, egyfajta nyelvtanként kellene tekintenünk rá, amit a saját szavainkkal tölthetünk meg. Benne van a sorrend, a megszólítás, Isten ügyeinek elmondása, a saját szükségek megfogalmazása és a magasztalás. És szerepel benne a mindennapi kenyér is, ahol az epiúsziosz eredeti jelentése, amely a mai és a holnapi létezéshez szükséges dolgokat fedi le, és azt a függő viszonyt jelképezi, amelyben Isten mindig annyit ad, amennyi éppen elég.

 „A sírásod és a gyászod az a hely, ahol táncod koreográfiáját írják” – idézte Henri J. Nouwen szavait, ezzel is aláhúzva, hogy az imában teljesen benne kell legyünk, akár a könnyeinkkel együtt, bízva abban, hogy amit ők nem tudnak megtölteni, azt Isten betölti. „Az öröm ellentéte nem a bánat, hanem a reménytelenség” – fogalmazott, majd zárásként egy fontos gyakorlati tanáccsal látta el a fiatalokat: figyelni kell arra is, mit mond a Lélek. Mert ha a Lélek megszólal, akkor mindent félre kell tenni, és meg kell Őt hallgatni.

Farkas Zsuzsanna

fotó: Szarvas László