A kisóvári református templom és az egykori református iskola épülete

Léváról csupán tíz kilométerre, a Perec patak partján fekszik Vámosladány, a hozzátartozó Dobogóval. Ide igyekszünk, de úgy döntünk, előtte megnézzük az innen pár percre található alig kétszáz lakosú Kisóvár jó tizenkét évvel ezelőtt felújított, 1658-ban neobarokk stílusban épült református templomát és a mellette lévő egykori egyházközségi iskolájának épületét. A forgalmas kis falu közepén ékszerdobozként ékeskedik a mára már alig négy-öt tagot számláló közösség temploma. Reformátusok is alig tízen élnek a faluban, ahonnan 1947-ben a Beneš-dekrétumok következtében a község módosabb és igyekvő gazdaembereit, ami a közösség 85 százalékát tette ki, áttelepítették Magyarországra. Ez pedig megpecsételte a közösség sorsát.

Akik maradtak viszont összefogtak és igyekeztek előteremteni a szükséges pénzeszközt, hogy a templomukat megmentsék az enyészettől. De nemcsak azt, hanem a visszakapott iskolát is, hogy a tágas helyiségeit fokozatosan felújítva közösségi célokra használhassák fel.

Az egyik helyiségben meghagyták a régi festést

A külsőleg már megszépült, új ablakokkal büszkélkedő épületet a Vámosladányból beszolgáló Icso Sándor lelkipásztorral nézzük körbe, ahol már néhány helyiség készen áll arra, hogy alkalmakat tartsanak benne, de azért még bőven van teendő. Megtudjuk, hogy alkalmi vendégszálláshelyet is terveznek kialakítani a még lepusztult állapotban lévő helyiségekben, de a már készen álló nagyobb termet közösségi alkalmak megtartására szeretnék kihasználni, de akár a falu is, kultúrház hiányában bérbe veheti rendezvények megszervezésére. Elmondja, havonta egyszer tart istentiszteletet a templomban két-három embernek, mert sajnos mára már ennyien maradtak. Sokszor a családját is magával hozza, hogy kicsit nagyobb gyülekezetnek szolgáljon, s hozzáteszi, nem igazán kellemes az üres padoknak prédikálni.

A kitelepítés lefejezte a gyülekezeteket

Visszakanyarodunk Vámosladányba, ahol valamivel jobb a helyzet, hiszen az ezer fős faluban a legutóbbi népszámlálási adatok szerint 190 református él. Lehetnének többen is, ha nem történik meg itt is a II. világháború utáni kitelepítés. A múlt század elején még mintegy nyolcszázhatvan reformátust jegyzett a közösség. A faluban ugyan élnek katolikusok is, saját templommal, igaz elenyésző számban, de korábban szinte mindenki református volt és magyar, legfeljebb 10-12 személy vallotta magát szlováknak. Erről tanúskodnak a népszámlálási adatok, de arról is, hogy azóta ez az összetétel teljesen megváltozott – erről már a parókián beszélgetünk az idén huszonegyedik éve, korábban Újbarson szolgáló Icso Sándorral.

Icso Sándor lelkipásztor

„A két világháború és a kitelepítés nagyon megviselte a református közösséget. Mintegy 30 családnak kellett elhagynia a szülőföldjét és máshol folytatnia az életét. Ez mintegy 150 fős veszteséget jelentett a közösség számára. Főleg a református, jómódú nagygazdákra, vállalkozókra esett a választás, akik a meghatározottnál nagyobb szántófölddel rendelkeztek. Lényegében lefejezték a gyülekezetet. Azokat nagygazdákat, vállalkozókat vitték el, akik a vagyonukból tudták támogatni a közösséget anyagilag, de akár szellemi értékben is. Jelenleg 150 adófizetőt jegyzünk” – összegezte a lelkipásztor a múltból fakadó jelenlegi helyzetet.

S nemcsak lefejezték a gyülekezetet, hanem ezáltal a település összetétele gyökeresen is megváltozott. A kitelepített magyarok helyére idegenek, magyarországi szlovákok költöztek be, akik, a lelkész szerint magyarosabban beszélnek, mint ők, de mégis szlovákoknak tartják magukat. Mellesleg evangélikusok, így nem is épültek be a református gyülekezetbe. Havonta egyszer azonban bérbe veszik a templomot, hogy ott a felekezetük lelkipásztora istentiszteletet tartson a számukra.

Az egyházközségnek volt saját iskolája és melléképülete is. Ez utóbbi még megvan, de az iskolaépülettől a hozzátartozó telekkel együtt a rossz állapota miatt kénytelenek voltak évekkel korábban megválni – mondja a lelkész. De nemcsak a múlt bélyegezte meg az itteni gyülekezetet, hanem a jelen is. A jobb életért cserébe a külföld is szépen elszippantja a fiatalokat, de a nagyobb városok is vonzóak a munkalehetőség miatt, így belőlük kevés marad itthon.

„Nemrég összeszámoltam, hogy amióta itt vagyok s akiket konfirmáltam, azokból már csak egy maréknyi maradt a faluban, a többiek külföldön, Angliában, Magyarországon vagy más városokban élnek. S mint általában a legtöbb településen, itt is a közép-, de főleg az idősebb generáció alkotja a közösség magvát”.

A kitelepítettekre emlékező tábla a református templomban

A fiatal családok hiánya megmutatkozik abban is, hogy nincs is minden éven konfirmáció. „Tavaly volt, idén viszont már nem is indult csoport. Jövőre két hittanossal számolunk, aztán hosszú ideig megint nem lesz kiket felkészíteni. Kevés a gyermek a faluban, ezért még gyermek-istentiszteletet sem tartunk. Inkább temetünk, mint keresztelünk. Akik gyermekeket adhatnának, azok elköltöztek a faluból, ha születnek is utódaik, azok nem a mi közösségünket fogják gazdagítani, s ez hosszú távon meg is látszik a házasságkötések és a születések számán is” – magyarázza. Vannak családlátogatások, ahol lehetőség nyílik az egyéni beszélgetésre és hitmélyítésre. Megjegyzi azt is, hogy a barsi egyházmegyében a református gyülekezetek azok, akik próbálják  megőrizni a magyar nyelvet mintegy utolsó várfalként, nehogy a többségi nyelv kerekedjen felül az asszimilálódás miatt.

Példaként megemlíti a hozzá tartozó Kiskoszmályt, ahol az egyetlen egy hittanosával már csak szlovákul tud értekezni, bár a nagymamájával ugyan még magyarul is elbeszélget. A református gyerekek többsége ugyan magyar iskolát látogat, akiknek viszont szlovák nyelvűt választottak a szülei, azoknak elég sok gondjuk van a magyar egyházi szövegek megértésével – véli a lelkész.

Icso Sándor elárulja azt is, hogy Vámosladányban és a hozzá tartozó gyülekezetekben csak vasárnapokon és ünnepnapokon tart istentiszteletet, de arra becsületesen felkészül. Nem érzi, hogy a munkája kevesebbet érne azért, mert kevés ember előtt kell megszólalnia.

Azokkal kell foglalkozni, akik vannak

„Emberek ugyanúgy vannak, még ha kevesen is. Azokkal kell foglalkozni, akik itt vannak és akikkel lehet. Nekik is szükségük van a lelkipásztori szolgálatra. Bibliaóra már régóta nincs. Amikor idekerültem egy ideig még összejöttek a hívek, de aztán elmaradoztak. Az idősek, akik rendszeres résztvevői voltak, egy idő után ugyanis kijelentették, már nem szeretnék, ha lenne. Az a tapasztalatom, hogy az embereket a számítógép és a televízió nagyon meg tudja változtatni. Bezárkóznak a házukba és a maguk kis világában élnek. Az időseknél meg ott van a saját maguk gondja, főleg, ha egyre több betegség jelentkezik náluk. De ha igény mutatkozik rá, akkor szívesen viszek házhoz úrvacsorát, vagy elmegyek látogatóba” – érvel a lelkész, aki hozzáteszi, mindezek ellenére a gyülekezet összetartó, ha valamilyen munkát kell elvégezni, akkor meg tudják mozgatni az embereket, jönnek és teszik a rájuk osztott feladatot: takarítanak a templomban, a gyülekezeti teremben, ablakot mosnak, kifestik a parókiát, kijavítják a hibákat és amit szükséges.

„Mivel a barsi egyházmegyében szinte mindegyik egyházközség kicsi a kitelepítésnek köszönhetően, az egész egyházmegye olyan, mintha egy nagy gyülekezet lenne, ezért közösen igyekszünk alkalmakat szervezni, hogy megmutassuk magunkat. Ilyen például a Majális, amelynek az egyik éven mi adtunk otthont, vagy a böjti időszakban hetente egy alkalommal megszervezett templomi imaközösség Hontfüzesgyarmaton”.

A vámosladányi református templom belső tere

Icso Sándor elmondja azt is, lehet, hogy valaki úgy látja, ők már csak eltemetik az itteni reformátusokat. „De nem szabad ilyen borúlátónak lenni, Isten útjai kifürkészhetetlenek, a világ pedig megfordulhat, megváltozhat. Száz évvel ezelőtt sem gondolták az itt élők, hogy adódik egy olyan helyzet, hogy az utódok egy része kényszerítve lesz vagy saját döntése alapján hagyja itt a faluját, s másutt nevelik fel a gyermekeiket, de száz év múlva megint más lehet a helyzet” – érvel a lelkész.

Szükség is van a pozitív hozzáállására, hiszen a Vámosladány mellett még két gyülekezetet – Kisóvárt és Kiskoszmályt – pásztorolja, ahol szintén hasonló a helyzet. Szerencsére mindegyiknek van bérbeadott földje, amelynek bevételéből fenn tudják magukat tartani, s a rezsi kifizetése, a templomok és a parókia fenntartása így nem okoz gondot.

A Vámosladánytól majd huszonöt kilométerre lévő Kiskoszmályon viszont csak kisebb terület maradt az egykori nagybirtokból. A mohi atomerőmű építése miatt ugyanis annak egy jelentős részt kisajátították, bár a hívek is szépen adakoznak. Tizenhárman alkotják az ottani közösséget, a kéthetente megtartott istentiszteletre öten-hatan jönnek el.

„Minden alkalommal várnak és igénylik is, hogy a saját templomukban szolgáljak igehirdetéssel. A kis gyülekezetet két-három hű református család tartja össze, ezért tudnunk rugalmasak lenni és előre időpontot is egyeztetni, ha valami közbejön” – árulja el a lelkész. Kiegészítésként hozzáteszi, hogy ezt az egykor nagymúltú gyülekezetet is lefejezte a kitelepítés.

A két világháború között a Béthel Egylet fiú árvaházat működtetett az erre a célra vásárolt 18 szobás Erdődy-Migazzi kastélyban, amelyet a II. világháború idején a Garam-menti heves csaták idején találat ért. Az ottaniak elbeszélése alapján az építőelemek maradékát a falusiak felhasználtak a megrongált házuk megjavítására vagy felépítésébe. Mára már semmi sem maradt belőle.

Icso Sándor azt is elmondja, hogy a szolgálata más, mint egy nagyobb gyülekezetben lévő lelkipásztornak. „Munkám nemcsak az igehirdetésből áll. Ha kell, megtisztítom a templom vagy a parókia esőelvezető csatornáját. Mindhárom gyülekezetben lekaszálom a kertet, ami összesen fél hektárt tesz ki. Elvállaltam, hogy ameddig bírom, rendben tartom a templomok környékét. Ahol négy-öt hatvan-, hetvenéves asszonyok vannak, nem várhatom el, hogy ők oldják meg. Sajnos a falu vezetésének sem nagyon futja erre a szűkös anyagiak miatt, legfeljebb a templom előtti térről gondoskodnak. Tavaly a Bethlen Gábor Alapnál pályáztam egy kaszálógépre és motorfűrészre, hogy ezeket a munkákat könnyebben elvégezhessem”.

Luxus az elkeseredés

Felmerül a kérdés, nincs-e elkeseredve a kevés szolgálati lehetőség miatt, hogy tehetne többet is, de nincs kinek. „Nagy luxus lenne egy ilyen hivatásban az elkeseredés, bár sokszor nálam is előjön” – vallja be a lelkész. Még a mai napig visszacseng a fülembe a Németországból származó Uwe Martin Schmidt néhai jókai lelkipásztornak a mondása, aki szerint azokkal kell foglalkozni, akik vannak. Azon keseregni, hányan lehetnénk, mennyi mindent tehetnénk, de nem tudjuk, annak nem látom semmi értelmét. Én igyekszem a legjobb belátásom szerint végezni szolgálatomat.

A barkai születésű lelkész mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett Szepsiben. Egyik nyáron az osztálytársa elhívta a református táborba, aztán a többibe is. „A táborban megérintett Istennek az igéje, s onnantól kezdve elindultam egy egészen más úton. Megvolt bennem az a belső késztetés is, hogy az örömüzenetet másoknak is átadjam. Amikor szakközépiskolába jelentkeztem, akkor még egészen más terveim és céljaim voltak. A mezőgazdaságban szerettem volna dolgozni, a szülőfalum környékén az volt egyik lehetőség az elhelyezkedésre. De Isten belenyúlt az életembe, s így lettem lelkipásztor. A teológiai évek alatt a legációs szolgálatok helyeit pedig igyekeztem úgy megválogatni, hogy Nagymegyertől Vajánig megismerhessem a gyülekezeteket, az ott élő embereket” – árulja el Icso Sándor, de azt is, hogy korábban azt sem tudta hol van Vámosladány.

A teológia elvégzése után a katonaság helyett civil szolgálatosként a rozsnyói gyülekezetbe került, majd 13,5 hónap után Újbarsra helyezték, ahol másfél évig volt. Innen helyettesítette be Vámosladányt, majd az egyházközség presbitériuma úgy döntött, meghívják lelkipásztoruknak. „Ennek már több, mint húsz éve, azóta itt vagyok, de eddig még nem jutott eszembe, hogy váltsak. Kötődöm a faluhoz, hiszen a gyerekeim itt születtek és nőttek fel.” 

A méhecskék

A méhek csodálata

A lelkész azért elmondja, nem unatkozik a parókián. Igyekszik részt venni nemcsak az egyház által előírt továbbképző tanfolyamokon, hanem más, nem egyházi szolgálattal kapcsolatos, bár számára hasznos továbbképzéseken is. „A méhészeti ismeretek és a méz szenzorikus értékelése volt a legutóbbiak egyike, de sörfőző tanfolyamra is beiratkoztam, áprilisban pedig a méhészettel kapcsolatos tudásomat bővítem ki, mivel méhegészségügyi asszisztens szeretnék lenni” – sorolja az ezzel kapcsolatos jövőbeli terveit.

Majd erre kapcsolódva elmeséli a méhek iránti szeretetének a történetét, amely a nagyapjához fűződik, aki sokáig méhészkedett, de aztán hosszú ideig nem voltak méheik. „Mindig irigykedve néztem az útmenti vagy a kertekben felállított kaptárakat, s megfogalmazódott bennem az a vágy, hogy én is szeretnék méheket nevelni. Aztán 14 évvel ezelőtt megszületett a végleges döntés. Megvettem a szükséges kaptárakat és a szerszámokat, úgy, mint a pergetőt, szitát, védőeszközöket és elindult a méhészkedésem. Négy méhcsaláddal kezdtem, s attól kezdve minden éven vannak méheim” – eleveníti fel a kezdeteket.

Méhkaptárak a parókia udvarán

Mintegy figyelmeztetésként hozzáteszi, hogy csak az fogjon hozzá a méhészkedéshez, akiben elég bátorság van némi szakmai tudással párosulva. Anélkül fölösleges hozzákezdeni. Tanulmányozni kell a szakirodalmat, hogyan néz ki az anyaméh, a dolgozó méhek, mit jelent a fiasítás, milyen az egynapos pete, miként kell kialakítani a kaptár belsejét. „A méhek egy nagyon csodálatos élő világot tartanak fenn egy olyan rendszerrel, amelyről az ember példát vehetne. Már egy egynapos dolgozó méh is tudja mit kell tenni: mindegyiknek megvan a maga feladata, anélkül, hogy bárki megmondaná nekik” – vallja Icso Sándor.

Habár a parókia kertjében állnak szépen sorjában egymás mellett a kaptárak, nem nézi meg mindennap a méheit, mellesleg azok nem is igazán szeretik, ha állandóan zavarják. A méhek egyébként veszélyesek, szúrnak, hiszen védik nemcsak az általuk megtermelt mézet, hanem a családjukat is, ezért kell a védőfelszerelés – tanácsolja a lelkész, aki ősszel 37 családot teleltetett be, s úgy látja, hogy 33 meg is maradt. „Egy ember még elbír ennyi méhvel, többel már nem. Nyáron egy kaptárban 60-70-80 ezer méh is lehet, télre viszont leszűkítik az egyedek számát” – magyarázza.

Egy kiépített keret, a lelkész mutatja, hogy melyikből lesz az anyabölcső

A méhek a döngicsélés mellett hasznot is hoznak a családja számára. Nemcsak maguknak jut az így szerzett mézből, amely jobb minőségű, mint az üzleti, hanem futja eladásra is. Ha megfelelőek a körülmények, akkor akár 60 kilogramm méz is nyerhető a méhektől. De a méhészet többi termékeit, mint a virágport, méhviaszt és a propoliszt is felhasználják.

„Volt, amikor gyertyákat öntöttem ki a méhviaszból, amelyeket az itteni karácsonyi vásárokon árultam. Télen pedig kereteket készítek s igyekszem betartani a higiéniai előírásokat. Egy kaptárban 10 keret fér el, abból évente hármat mindig lecserélek. A viaszt pedig az öreg keretek kiolvasztásából nyerem” – meséli a lelkész, majd beavat a méhek különleges világába.

Az anya kora tavasszal kezdi a petézést, ami miatt nagyon felszaporodnak a családok, s ha már nem férnek el emiatt egy kaptárban, akkor kirajzanak. Őket látjuk a fákon, házfalakon, kerítéseken. De, mint mondja, a rajzást jó megelőzni, mert akkor termelés van. A kirajzottak ugyanis már nem térnek vissza a kaptárba. Rájuk az a jellemző, hogy rajzás által szaporodnak, amikor más sokan vannak a kaptárban, anyabölcsőt húznak, amelyből kikel az anya, az előző, öregebbik pedig elmegy onnan máshová – magyarázza.

„Évente egy-két alkalommal meghívásra iskolákban is előadok a méhek életéről, egyébként benne is van a tantervben a méhekkel való ismerkedés. De egészen máshogyan adja át a méhekről való ismereteket egy tanító néni, mint egy méhész. A bemutatóra elviszem az erre a célra készített díszes kaptáramat, megmutatom a gyerekeknek a füstölőt, a kereteket és még mézet is kóstolhatnak.

Aqua vitae – Az Élet vize

A vámosladányi lelkész azonban nemcsak méhészkedik. Pálinkát is készít, s azt is már évek óta. Mint mondja, faluhelyen az ember a megtermett gyümölcsöt nemcsak kompótként és lekvárként használhatja fel, hanem pálinkaként is.

Somfák

„Falusi gyerekként mindig a szüleimmel tartottam cefrét szedni, amelyből pálinkát főztek. Lelkészként pedig úgy gondoltam, most már én is megpróbálkozom ezzel. Ha valaki méhekkel foglalkozik, akkor vagy van gyümölcsfája vagy ültet, hogy majd legyen mit a méheknek beporozni és tudják honnan hordani a nektárt. Mellesleg gyógynövényekkel is foglalkozom. Évente mintegy száz kilogramm szárított szurokfüvet adok le gyógyteának”.

Majd elmagyarázza, hogy az el nem fogyasztott gyümölcsfa termését, ha nem akarjuk ott hagyni a fán elrothadni vagy lehullva a földön, el kell raktározni. A pálinkafőzés is úgy alakult ki még a középkorban, hogy az érett gyümölcsöt próbálták megmenteni, s a benne lévő gyógyhatásokat felhasználni. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, így kapta a pálinka a nevét: Aqua vitae – Az Élet vize.

Félig kész B-s keretek

Egyébként nem találja megbontránkoztatónak vagy furcsának, hogy lelkészként pálinkát készít, ő inkább máshogyan közelíti meg a témát. Mint mondja, neki a Szlovákiai Pálinka Lovagrend tagjaként a pálinka jó felhasználását kell előtérbe helyeznie. „Az emberek mindig is ittak pálinkát. Vannak, akik hamarább megveszik a pálinkát, mint a kenyeret, csakhogy legyen mit inniuk. De nem mindegy, hogy mit és milyen mennyiségben és minőségben. Mi a minőségre helyezzük a hangsúlyt”.

A hobbijának a kiteljesedésére pedig elég sok gyümölcsfa szolgál a parókia kertjében, a szőlőben, vagy a szülőfalujában, Barkán, százat is kitesz a számuk. Az érett gyümölcsökből pedig – alma, körte, szilva, barack, házi berkenye, húsos som – minden éven készül pálinka. Berkenyéből kevesebb, de a húsos somfából mintegy harminc fája van, ebből tíz már terem is.

„A gyümölcsfa karbantartása metszéssel kezdődik, permetezéssel folytatódik, s igyekszem a betegségeknek ellenálló fákat választani erre a célra. Amikor megérik a gyümölcs, akkor pálinkának olyat keresek, amelyet magam is megennék: nagyon érettet vagy rothadtat viszont nem. A nagy körtéből hamarább összejön a száz kiló, mint a kis somból. Van egy minimális mennyiség, amelyből már lehet pálinkát főzni, azt kell elérni. A pálinka minősége pedig attól függ, milyen minőségű gyümölcsre esik a választás. A legjobb az egészséges, megtisztított gyümölcs, azt cefrézem majd itthon erjesztem ki, majd az így kapott cefrét elviszem a pálinka főzdébe. Ha a főzőmester érti a dolgát, akkor jó pálinka készülhet. Én pálinkát nem főzök, mert itthon nem tudnám a jó minőséget elérni” – sorolja a pálinkafőzés fontos elemeit a lelkész.

Virágzó húsos som, háttérben a kaptárakkal

Felidézi, hogy több mint tíz évvel ezelőtt kezdett el foglalkoznia a pálinkával. Először maga készítette a pálinkát, majd próbaként versenyre küldte a mintákat. „Nem jó értékelést kaptam, minden rossz volt: a cefre, a főzés, még érmet sem érdemeltek. Teljesen letaglózódtam. Ekkor kezdtem el komolyan elgondolkodni azon, hogy ha ezzel szeretnék foglalkozni, akkor azt csináljam vagy rendesen, vagy sehogy. Felkerestem egy pálinkafőzdét, ahol közölték, ha jó minőségre törekszem, akkor hozzájuk vigyem el az alapanyagot. Segítettek, tanítottak, sok szakirodalmat is elolvastam és most már vannak eredmények.”

Büszkén mutatja, hogy már nemzetközi versenyek eredményeit. Tavaly három nagyarany (champion) díjat zsebelt be, Magyarországon kettőt, egyet pedig Szerbiában. „Amikor megtudják, hogy református lelkipásztor vagyok, akkor azonnal rávágják: Áldás, békesség! Eleinte meglepetést okozott, amikor bemutatkoztam, s egyfajta tisztelet is érződött irányomba, hogy ezt fel merem vállalni. A szolgatársaim, ismerőseim egy része pedig tanácsot kér tőlem a jó minőségű pálinka fortélyáról.”

Mellesleg egy pálinkaminősítési tréninget is elvégzett, s felkérésre most már mások pálinkamintáit zsűrizi.  2020-tól tagja a Szlovákiai Pálinka Lovagrendnek. Mint mondja, kérvényezni kell a tagságot, de örült, amikor megkérdezték, szeretne-e a tagja lenni a rendnek, ahová azokat veszik fel, akik a pálinka jó hírnevének az előre vitelét szorgalmazzák.

Legutóbbi díjak

„Járok nemzetközi versenyekre bírálni, ahol tudok ott tanácsot adok, vagy segítek a gyümölcs kiválasztásában, cefre készítésében, pálinka tárolásában. Ha valaki elhozza hozzám a már kifőzött pálinkát, akkor tanácsot adok, hogy min és hogyan kellene még javítani vagy változtatni a minőség érdekében” – sorolja a pálinkával kapcsolatos összefonódását Icso Sándor.

Nem titkolja az sem, hogy már tizenkét éve Vámosladányban is szerveznek pálinkaversenyt, amelynek úgy véli közösségmegtartó ereje is van. „Igyekszünk amennyire csak lehet magyar rendezvényeket szervezni, ahol idősek és fiatalok együtt tudnak szórakozni. Nemcsak a pálinkákat versenyeztetjük meg, hanem előadás és tanácsadás is elhangzik a készítéssel vagy tárolással kapcsolatban. Az elmúlt évek alatt azt láttam, megváltozott a pálinkakultúra. Most már nem isznak meg akármit az emberek. A faluból pedig többen is bekapcsolódtak a nemzetiközivé vált versenybe. Erdélyből, Magyarországról, Szerbiából is érkeztek bírák a szlovákiaiakon kívül, minták pedig a Felvidékről Dunaszerdahelytől Kassáig, Magyarország, Erdély, Szerbia is. A helyieknek tavaly hét díjnyertes (champion) pálinkájuk volt, és rengeteg arany érem.

„Szeretem a pálinkát, de csak a saját unikum pálinkáimat. Alkalomszerűen fogyasztom a tüzes italt. Mivel a versenyeken, ahol 50-60 mintát kell zsűriznem, figyelnem kell arra is, hogy ne csak az elsőt, hanem az utolsót is el tudjam bírálni”.

Elvitték a legdíszesebb úrvacsorai kelyhet és az anyakönyveket

Közben a gyümölcsösből és a méhkaptáraktól felsétálunk a templomhoz, ahol már vár minket a gyülekezet egyik gondnoka, Fekets László. (A másik gondnokkal, Csáki Gyulával sajnos nem tudtunk találkozni, ő akkor éppen munkában volt.) Nem tősgyökeres vámosladányi, ötéves korába került a faluba, amikor a lelkész édesapját ide helyezték, majd innen a faluból is választott magának feleséget. A hatalmas templombelsőre utalva elmondja, úgy emlékszik, gyerekkorában, 1955-ben még jóval többen jártak istentiszteletre, holott akkor már megtörtént a kitelepítés. 

Fekets László gondnok

„Most egyre kevesebben vannak. Vasárnap átlagosan 25-en jönnek el, úrvacsoraosztáskor viszont harmincöten vagy attól is többen” – teszi hozzá. Karácsonykor még hetvenen is összejövünk. Jó néhány évvel ezelőtt voltunk százan is, holott a hatalmas templomunkba négyszázan is elférnének.

Közben felmegyünk a karzatra, hogy megmutassa, fiatalkorában hol volt a helye. „Mind a jobb és a baloldali karzat teljesen megtelt, mi gyerekek tizenöten itt ültünk a hátsó sorban, előttünk 20-25 férfi.

Aztán a konfirmáció után a nagyobb karba kerültem, ahol még a nős férfiak is ott foglaltak helyet, voltunk vagy harminc-negyvenen. Most pedig üres az istentiszteletek alkalmával. Kevés gyerek születik és azóta sokan meghaltak, vagy elköltöztek Lévára vagy Zselízre.”

Elmeséli, hogy a református templom II. József türelmi rendelete után épült, 1785-ben. Tornyot hozzá 1802-ben emeltek, a parókia, ahol a jelenlegi lelkész lakik az 1850-es évekből származik. A templomban bőséges ülőhely van, bár nem tudni, hogy amikor építették hány református élt a faluban, azt viszont igen, hogy a múlt század elején még nyolcszáz reformátust jegyeztek, majd utal arra, hogy jöttek a háborúk, a kitelepítés, ami miatt jelentősen megcsappant a gyülekezet létszáma.

„A katolikusoknak is menniük kellett, de közülük nem annyian soknak, mint a reformátusoknak. A legnagyobb gazdáknak kellett itt hagyniuk a vagyonukat. Még az itt szolgáló lelkész is felkerült a kitelepítettek listájára. Akik akkor éltek úgy mesélték később, hogy magukkal vitték a gyülekezet anyakönyveit és az egyik úrvacsorai kelyhet, a legdíszesebbet, az 1793-ból származót.”

Az apósától tudja, hogy még a másikat is be akarták csomagolni, de valaki odaszólt, ezt már hagyjátok, mert maradtunk azért még elegen Ladányban, nem minden református megy el. A nagyrészüket egyébként Hajósra költöztették a felsőszecseiekkel együtt.

A gondnok gyermekkorában itt ült a hátsó sorban

„Egy alkalommal meglátogattuk őket, kértük, adják kölcsön az elvitt kelyhet, készítünk róla egy másolatot az aranyművesnél emlékbe. Sajnos nem egyeztek bele, holott vittünk ajándékba egy kelyhet, amit külön nekik készíttettünk. Annyira őrizték és ragaszkodtak a szülőföldjükről származóhoz, hogy ki sem akarták adni a kezükből, ez azért meglepett minket. Arra emlékszem, hogy az ötvenes években, amikor idejöttünk az ifjúság vagy az asszonyok vásároltak helyette egy másikat, de most már azt nem használjuk, mert kilyukadt. Újjal pótoltuk, de ott van még a másik 17. századbeli is”.

Elmondja azt is, hogy nemcsak az úrvacsorai kelyhet vitték el, hanem még az 1700-as évekből származó anyakönyveket is. „Azt sem adták vissza, hiába kértük, nekünk pedig hiányzik. Jó huszonöt évvel ezelőtt jártam Hajóson az itteni polgármesterrel, megmutatták, hogy jó helyen van és továbbra is őrizni fogják. A házasságkötési anyakönyv egyik érdekessége, hogy az utolsó bejegyzés éppen egy kitelepített vámosladányinak a házasságkötését jegyzi 1947-ből.”

A régi és az új kehely

„Most már nincsenek náluk az anyakönyvek, be kellett szolgáltatniuk, valamelyik múzeumba. Levelet írtam az illetékeseknek, akik az anyakönyveinket átmásolták egy hordozható lemezre, a latin nyelvű szövegeket pedig lefordították magyarra” – egészítette ki a gondnokot új információkkal a lelkipásztor.

A gondnok visszaemlékezik arra is, hogy amikor édesapja elfoglalta szolgálati helyét, a templomot elég rossz állapotban találták, szükségessé vált a rendbetétele. „Az egyik kurátor szólt az apámnak, hogy a szövetkezetben prémiumot osztottak, hirdessen gyűjtést, így 1958-ban sikerült felújítani a templomot. Azóta is már volt néhányszor. A tiszteletes úr idejövetele után lett ismét kifestetve a templom, majd megerősítve a támfal. A vaskeretes ablakok is lecseréltük, modern faablakokra. A régieket pedig elvitték a hollandok, akik később hasznosították. Egyébként minden javításra irányuló ötlet a tiszteletes úrtól származik, mi csak jóváhagytuk a javaslatát, nem ellenkezik itt senki. Most van egy kis pénzünk a földek bérlete után és az oldebrucki holland református gyülekezettől is, akikkel évek óta jó kapcsolatokat ápolunk. Évente kétszer látogattak meg minket, májusban és nyár végén, de a járvány után ritkultak a látogatásaik. Megvendégeljük őket, részt vesznek az istentiszteleten vagy kirándulást szervezünk nekik. Mindig kaptunk tőlük ajándékba ötszáz eurót. Az összegyűjtött pénzt a melléképületet tetejének felújítására szeretnénk fordítani.”

Fekets László és Icso Sándor

Icso Sándor elmagyarázza, hogyan működik ez a gyűjtés a holland gyülekezetben, akik magyar csoportnak nevezik magukat. Nemcsak átutalnak pár száz eurót a számlára, hanem rendeznek egy gyülekezeti vacsorát, amelyhez mindenki valamilyen étellel hozzájárul úgy, hogy még a belépőt is megfizetik. „A befolyt összegből támogatnak többek között minket is.”

Az egyre üresedő padok láttán felmerül a kérdés a jövőt illetően. A gondnok a Református Teológiai Kar dékánjának, Somogyi Alfrédnak egyik előadására utal, amely szerint, ha ilyen mértékben fog a reformátusok száma csökkenni, ahogyan tapasztaljuk évek óta, akkor egy idő után elfogyunk. „De hozzátette, hogy ez soha nem lesz így. Én is bízom abban, hogy azért megmaradunk” – fejezte ki reményét Fekets László.

„Isten útjai kifükészhetetlenek, az emberi reménység egy dolog, de Isten sokszor közbe szól, s máshogyan alakítja, amit mi emberileg elképzeltünk” – egészíti ki a gondnok meglátását a lelkipásztor. Próbálom végezni a szolgálatomat a legjobb tudásom szerint, s aztán, hogy Isten mit tervez a gyülekezettel, s mi lesz a folytatás, azt egyedül ő tudja. Nem szabad elkeseredni, bár nem titkolom, vannak hullámvölgyeim nekem is. De nem szabad megengedni a csüggedés luxusát, s ebben megmaradni. Nekünk akkor is hirdetni kell Isten igéjét, amikor már talán csak az üres falak lesznek”.

Iski Ibolya

Kép: Iski Ibolya, Icso Sándor