Vele beszélgetünk a gazdag múltról, a jelen apró örömeiről és a kilátástalan, de Isten kezébe átadott jövőről, illetve látogatunk el mind a négy gyülekezetébe, hogy megláttassuk, mit eredményeznek a rossz döntések.

Hontfüzesgyarmati református templom

Csernyík Magdolnának ez az első szolgálati helye. 1997. január 1-jétől szolgál Hontfüzesgyarmaton, ahová még másodéves teológusként kapott megbízást az egyház vezetésétől a lelkigondozói, szószéki és hitoktatói szolgálatra. A korai kihelyezésével kapcsolatban elmeséli, hogy a kihelyezése egyfelől megoldási lehetőségként kínálkozott a válságban lévő házasságára, másfelől az őt befogadó gyülekezet sem volt akkor könnyű helyzetben.

Hontfüzesgyarmaton már nagyon várták, hogy a fokozatosan szépen felújított parókiára lelkész költözzön be. Évtizedekig ugyanis nem volt saját lelkésze a gyülekezetnek, a lelkészlak sokáig üresen állt, vagy pedig átmenetileg valamelyik falubeli család költözött be. Közben a gyülekezet pártokra szakadt, az egyház vezetése szolgálattevőnek kijelölt lelkészt kérésére máshová helyezték. Fegyvernek ismét lelkész nélkül maradt.

„A férjem, aki addigra már másodszor hagyott el, szeretett volna visszatérni. A családomnak lakhatást kellett biztosítanom, a gyülekezetnek pedig szüksége volt egy lelkészre. A szülőfalum, Pozba akkori lelkipásztora, Kiss Pálné és férje Kiss Pál tudtak az én és a hontfüzesgyarmati gyülekezet helyzetéről, majd az esperessel együtt igyekeztek mindkét fél számára megfelelő megoldást találni, amelynek eredményeként ide kerültem, a barsi egyházmegyébe szolgálattevőnek” – összegzi dióhéjban a huszonhét évvel ezelőtti döntést.

Akkoriban, mint ahogyan most is, nagy szükség volt a lelkész nélkül maradt gyülekezeteket feltölteni ott lakó szolgálattevőkkel. Ezért adódott a lehetőség, hogy még csak kezdő teológushallgatóként beálljon a már hosszú évek óta vagy már a teológiai tanulmányokat maguk után tudó és aktív gyülekezeti szolgálatot végző lelkészek közé.

Istenben hívő emberek vettek körül

Közben elmeséli a lelkészi pályára való indulásának a történetét, amely gyermekkorában gyökerezett. „Emlékszem, káté oktatásra jártam. Házi feladatként megkaptuk a kérdéseket, melyekre meg kellett tanulni a feleleteket. Olyan soknak és nehéznek tűnt… Mertem azt mondani, ha ezt megtanulom, pap leszek! Megtanultam és pap lettem. Félre téve a tréfát, Istenben hívő emberek vettek körül és karoltak fel.

Meghatározó személyiségek voltak az életemben a szülőfalumban szolgáló lelkipászor, Kissné Tóth Ilona és férje Kiss Pál tiszteletes úr, a szomszéd néni (Vilma néni) és a Zöld család, akik keresztyén irodalommal láttak el, sokat beszélgettem velük lelki témákról. A Zöld családban tanultam meg például azt, hogy mit jelent az imaközösség. Aktív tagja voltam a gyülekezetnek, a tiszteletes asszonyék pedig lehetőséget adtak már fiatal koromban a szolgálatra” – emlékszik vissza arra a kezdeti időszakra Csernyík Magdolna, akire tinédzserként rábízták a gyermek-istentiszteletek megtartását, de ő készítette fel a gyerekeket az ünnepekre szavalatokkal és énekekkel.

Annak ellenére, hogy adott volt egy jó kiindulópont, az érettségi után a teológiára való jelentkezésről többféle okokra való hivatkozásul lemondott. Az anyagi okok és az idegen nyelvektől való félelem mellett ebben nagy szerepet játszott, mint mondja a szerelem is. Végül jelentkezett Komáromba a Katechetikai Szemináriumba.

„Gondoltam a két évet valahogyan kibírom, nyelveket sem kell tanulni, mellesleg Komárom nem volt túl messze Pozbától. Közben férjhez mentem, megszületett az első gyermekem. A második évben a religionisztikából vizsgáztató Göőz Bertalan lelkipásztor egyszer csak megkérdezte, nem szeretnék-e jelentkezni teológiára. Meglepetten ért a felvetése, én pedig azonnal rákérdeztem, úgy gondolja, hogy oda illenék? A válasza azonban megdöbbentett: Különben nem kérdeztem volna rá.

 

Ezzel az édes teherrel mentem haza, hogy mit szólna a családom ahhoz, ha én teológushallgató lennék. Az idő szűkössége miatt azonban csak három nap gondolkodási időm maradt, de mivel mindenki örült ennek a felvetésnek, így benyújtottam a jelentkezésemet a Calvin J. Teológiai Akadémiára. Amikorra teológushallgató lettem a távutas képzésen, a fiam már egy éves volt. Visszanézve a megtett útra, azonosulok azzal az énekkel, amely azt hirdeti: Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Az Úristen olyan szépen elrendezte a dolgokat az életem sok más területén is! Első férjemtől elváltam, de kaptam helyette egy  igazi társat” – eleveníti fel döntésének körülményeit és fogadtatását.

Csernyík Magdolna

Úgy véli, az, hogy én másodéves teológusként került ide, nem pedig palástos lelkészként, nem volt véletletlen,  ennek így kellett lennie. A lelkészi, a lelkigondozási és a hitoktatási szolgálattal bízták meg, kivéve a sákramentumok kiszolgáltatását, amelyet csak palástos lelkészek végezhetnek.

„Akkoriban az egyházközségtől 100 koronát /3,30 euró/ kapott a vasárnapi istentisztelet elvégzésére, de itt lakhattam a családommal a parókián, a költséget fedezte a gyülekezet, amely elfogadott engem, s nem éreztem, hogy másképp tekintenek rám azért, mert még nincs meg a végzettségem és palást nélkül szolgálok”.  

A személyes adalékok után rátérünk a falu és a gyülekezet múltjára és jelenére, amelyből kiderül, hogy Hontfüzesgyarmat száz évvel ezelőtt aránylag a nagy faluk közé tartozott a környéken, több mint ezer lakossal, a reformátusok száma mintegy kilencszáz főt tett ki. Száz év leforgása alatt azonban óriási változás történt a településen. Nagyon megváltozott nemcsak a lakosság száma, hanem a magyar nemzetiségűek és a reformátusok számaránya is. Az utolsó, 2021-es népszámlálás adatai szerint a hatszáz lakosból most már csak százhatvanan vallják magukat magyarnak. A többség  szlovák, ami jelzi a falu nyelvének és a nemzetiségének a váltását is.

Az egyke átka és a kitelepítés

A múlthoz tartozik az is, mondta, hogy a Garam mente jó zsíros földekkel rendelkező terület, ahol jómódú gazdák éltek, s akiknek a föld jelentette az áldást. „De, ami akkor áldásnak tűnt, az később átokká lett“ – avat be a falu történetébe a lelkész. A jómód miatt a múlt század első felében vagy még korábban is, sok család csak egy gyermeket vállalt, nehogy a vagyona szétosztódjon. Ez volt az az egyke trend, aminek a későbbiekben megmutatkozott a pusztító hatása: a kevés gyermek miatti kevés utódok számában, s a vele járó elnéptelenedésben. Majd jött az első és a második világháború az élőerőforrás veszteségeivel, majd az 1947-es, a Beneši-dekrétumok alapján történő kitelepítés.

Hontfüzesgyarmatról 140, jelentős részében jómódú református családot telepítettek ki, ami mintegy hatszáz személyt jelentett. Helyükre magyarországi szlovákok érkeztek, akik ugyan tudtak magyarul, de evangélikusoknak vallották magukat, őket tirpákoknak hívják.

„Közülük az idősebbeket személyesen is ismertem, nem is beszéltek szlovákul. Kezdetben még eljártak a bibliaóráinkra, hogy magyarul hallgathassák Isten igéjét. A gyermekeik és unokáik viszont már teljesen elszlovákosodtak. Ez a történelmi tény megpecsételte a falu sorsát és a református gyülekezetét is. Egyházi épületeink nagysága igazolja, hogy itt egykor tényleg gazdag gyülekezet lehetett. Sándor Károly lelkész korabeli dokumentumokra hivatkozó munkájából kiindulva a hontfüzesgyarmati gyülekezet számban egyike volt a legnagyobb református közösségnek az egyházmegyében.

Itt fenn a hegyen egykor élet volt

A hatalmas templom közelében, gyönyörű helyen felépült egy 230 m2-es hatalmas parókia, tágas helyiségekkel. Az egyházközség saját iskolával rendelkezett, amelyet az államosításkor elvettek tőle, és sajnos a rendszerváltozás után sem kapott vissza. Mindez bizonyítja, hogy itt fenn a hegyen egykor élet volt – magyarázza.

Hontfüzesgyarmati református templom

A legutóbbi népszámlálási adatok szerint nyolcvanöten vallották magukat reformátusnak, az egyházközség nyilvántartásában hússzal kevesebb, hatvanöt személyt tartanak számon, ebből az idei év elejétől negyvenhárom választójogút jegyeznek.

„A száz évvel ezelőtti adattal összevetve ez óriási változás. Az elmúlt évben az istentiszteletek átlagos látogatottsága tizenhat főt tett ki, ami elég jó számnak tűnik, de a hatszáz éves templommal rendelkező katolikusok is hasonló helyzetben vannak, de az evangélikusok száma még ettől is rosszabb, s ha így számítjuk, akkor a falunak még a tíz százaléka sem jár templomba. Él a faluban még egy negyedik csoport is, akik nem tartoznak sehova sem s távol vannak Istentől, egyháztól, gyülekezettől, ők az Isten nélkül élők “ – teszi hozzá.

A istentiszteletet átlagosan tizenhatan látogatják, van néhány idős, valamennyi fiatal, a többiek pedig a középkorosztályúakhoz tartoznak, ami csupán 4-5 személyt jelent, de ennek ellenére, elöregedő gyülekezetről beszélhetünk. Igyekszenek azonban tenni azért, hogy legyen itt egy jó közösség, ami nagyban függ nemcsak tőle, hanem a presbiterektől is.

„Amióta itt vagyok, mindig megtartjuk a bibliaórákat, igaz, kevesen vesznek rajta részt, de én ezt nem szeretném feladni. Kezdetektől fogva megadom ezt a lehetőséget a gyülekezet tagjai számára. Aztán vagy eljönnek vagy sem. Én egy embernek is megtartom a bibliaórát, mert akkor még áldásosabb az alkalom, jobban megnyílik az illető, mint amikor többen vagyunk, hárman vagy öten. Volt már olyan próbálkozás is, hogy együtt tartottuk meg az evangélikusokkal a bibliaórát, egyik alkalommal én, a másikon pedig a másik felekezet tiszteletes asszonya magyarázta az igét". 

Megemlíti, hogy hosszabb kimaradás után már ismét van kátéoktatás és gyermek-istentiszteletet is, mégha kevés gyermekkel is. Csak két kátésa van, az egyik fegyverneki, a másik itteni, minden csütörtökön három órakor találkozik velük a parókián. A gyermek-istentiszteletekre pedig kéthetente kerítenek sort. Télen itt, Hontfüzesgyarmaton az irodahelyiségben, nyáron pedig Fegyverneken a parókián. Hatan-nyolcan látogatják, kettő innen a faluból, a többiek Fegyvernekről. Amikor a nagyszülőket meglátogatják a Csehországban és Magyarországon élő unokák, akkor velük kibővül az ott lévők száma.

„Ezek a gyermekek még kicsik. Hosszú kihagyás után tavaly kezdtük el a velük való foglalkozást. Hálát adok Istennek, hogy megszülettek, megnőttek és óvodások, kisiskolások lettek. A szülőknek meg azért, mert elhozzák őket. Bár nagyon féltem ettől a szolgálattól, mert időközben megöregedtem, a gyerekeim felnőttek, s azon gondolkodtam, mit fogok velük kezdeni? Egészen másképp nézik a világot, másképp hat rájuk minden, de végül sikerült".

Csernyík Magdolna

Tavaly a szülők kezdeményezésére még napközis gyermektábort is szerveztek Fegyverneken. A szülők pedig mindenben segítették, aktívan jelen voltak a nap lefolyásában. A lelkész nem is akarja titkolni örömét, s mint mondja, teljesen meglepte őt, amikor a szülők ezzel az ötlettel álltak elő, s tettek is azért, hogy az megvalósuljon. – S ez dicséretre méltó. Volt, aki emiatt szabadságot vett ki, mások munka után, délután jöttek segíteni. Gyönyörűen átalakították a parókia épületét a tábor céljára, hogy az a gyerekek igényeit betöltse.

Nyáron a táborban általában 16-18 gyermek vett részt, egy-kettő volt katolikus felekezetű, a többi református. „Ez azért is alakult így, mert megpróbáltuk erre az első alkalomra elsősorban a református gyerekeket megszólítani. Nagyon szép táborunk volt tavaly és már jelezték is a szülők, dolgoznak azon, hogy idén is legyen napközis tábor Fegyverneken. Már ismert a dátum és a téma is – eleveníti fel az elmúlt év talán legfontosabb gyülekezeti eseményét.  

„Mégha vannak is ilyen pozitív megtapasztalások, a legtöbb esetben sajnos mégis az elmúlással kell szembesülnünk. Sok a temetés, alig születnek gyerekek, hosszú ideig nem volt sem gyerek-istentisztelet, sem kátéoktatás. Ez pedig nincs jó hatással sem a lelkész szolgálatára, sem a lelki életére. Amikor látjuk a gyerekeket, kitárul előttünk a jövő, a fiatalság, s ha valami jól sikerül, akkor az feldobja az embert és motiválja“ – teszi hozzá a lelkész.

Közösségi összefogásaként megemlíti, hogy a többi felekezettel közösen szerveznek ökumenikus alkalmakat. Hontfüzesgyarmaton és Fegyverneken megemlékezést tartanak nemzeti ünnepünk alkalmából, májusban meghirdetik a Szeretethidat, amikor kitakarítják a templomot és egyéb szépítési munkákat végeznek.

Augusztus végén pedig megszervezik a nyárzáró alkalmukat, amelyen megáldják az óvodába és iskolába induló gyerekeket. Ilyenkor van hálaadás az új kenyérért, majd délután az alkalom folytatásaként együtt főzik a gulyást, a gyülekezeti tagok hozzák a sósat, édeset, közben pedig jól érzik magukat egészen estig.

A református parókia

„Általában nem vagyunk többen, mint máskor az istentiszteleteken, de ez egy szép alkalom, mert a szülők elhozzák a gyermekeiket is, ők is velünk vannak. Ez már évek óta így működik és várjuk is mindig. Tavaly a hontfüzesgyarmati gyülekezet tagjai (Révész házaspár) gyülekezeti kirándulást is szerveztek Budapestre.

Már több mint egy évtizede Hontfüzesgyarmaton tartjuk a barsi egyházmegye böjti alkalmait is. Ezek az alkalmak inkább hasonlítanak a  bibliaórákra, mint istentiszteletekre, mert az adott témához hozzá is lehet szólni, kérdezni is lehet  és lehetőség van bekapcsolódni az imaközösségbe. Örülök annak, hogy már kinőttük az irodahelyiséget. Amikor igei megszólításra először megfogalmazódott bennem ennek az ötlete, akkor még a parókia épületében tartottuk meg az alkalmakat, az alacsony részvét miatt elég volt az irodahelyiség. Mára azt kinőttük, s néhány éve már a templomban böjtölünk s készülünk együtt az ünnepekre. Hálás vagyok, mert egyre többen csatlakoznak hozzánk!” – közli örömteljes szívvel az elért eredményt.

A tiszteletes asszonnyal való beszélgetés során kiderül az is, hogy a kovid-járvány óta már rendszeresen használják a templomot, még a kemény tél idején is. Előtte az volt a gyakorlat, hogy a hideg időszakban a fűtött irodahelyiségben gyülekeztek össze vasárnapi istentiszteletre.

„De most már nem panaszkodik senki sem a hidegre, hogy oldjuk meg valahogyan. Úgy vélem, ha valaki el akar jönni az istentiszteletre, akkor eljön, legyen a templomban akármilyen hideg. Volt, aki a kovid előtt azzal a kifogással nem járt az istentiszteletre, mert az irodahelyiségben tartottuk meg. Viszont most sem jár, amikor már visszatértünk a templomba, tehát az emberek mindig kitalálnak valamilyen kifogást arra, hogy miért ne jöjjenek. Azon nem törik a fejüket, hogy miért is kellene jönniük!“ – teszi hozzá Csernyík Magdolna.

Jó egy órás beszélgetés közben felvetődik a kérdés, hogy nehéz-e nőként szolgálni egy lassan leépülő gyülekezetben? A lelkész őszintén bevallja, nemcsak a nőnek nehéz, hanem a férfinek is. Előfordult, hogy amikor éppen szükség lett volna emberi segítségre, nem volt, aki a kérésére megmozdult volna.

Závodsky Csilla és Csernyík Magdolna

„A Szentírást idézve: „Nincs emberem”. Évekkel ezelőtt, amikor a templomtorony külső vakolatát újítottuk meg, s ahogyan befejeződtek a munkálatok, előzetes bejelentés nélkül megjelent a kivitelező azzal, hogy azonnal viszi magával az állványokat, oldjam meg azok felrakását a kocsira. De nem volt emberem. Első utam a polgármesterhez vezetett, sajnos nem tudott segíteni. Aztán befutottam a kocsmába, ahol cigarettafüstben üldögélt ugyan jónéhány férfi és hiába mondtam el kérésem, csak bámultak rám. Senki sem állt fel, hogy kövessen.

 

Teljesen elkeseredtem és tehetetlennek éreztem magam. Nem volt kellemes érzés. Az, hogy kevesen és kicsik vagyunk, megmutatkozott ebben a váratlan eseményben. Hazamentem, fogtam a vastag munkakesztyűmet, odamentem az álláshoz, majd együtt a kivitelezővel raktuk fel az autóra az állványokat. Ha jól emlékszem később csatlakozott hozzánk egy vagy két munkanélküli férfi" – emlékszik vissza szolgálatának egyik kellemetlen helyzetére.

Elmondja azt is, hogy a parókia udvarát vagy a templom körüli zöld területet elsősorban a családja, a férje és a fia végzi. A virágos kertek az ő feladata. – Ugyanakkor annak, hogy kevesen vagyunk, van pozitívuma is. Mint egy nagy család, úgy éljük az életünket, mindenki mindenkit ismer, tudjuk kivel mi történik. Jobban ismerem a gyülekezeti tagok élettörténetét, mint a saját vérrokonaimét, mert a gyülekezet lett az én családom – vallja meg teljes őszinteséggel a lelkész.

„A második férjem evangélikus. Az egyik presbiter megjegyezte, nem tudjuk, te jól jártál-e ezzel a házassággal, de a gyülekezetünk igen. Ha munkálatok vannak, akkor ő mindig itt van és segít, függetlenül attól, mit kell elvégezni. A parókia udvarát és a templom környékét is ő rendezi, „csernyík" módra – precízen… Rendszeresen részt vesz az istentiszteleteken, ha valahová menni kell valamilyen alkalomra, akkor ott van mellettem. Társat kértem Istentől és társat is kaptam" – árulja el a lelkész, aki rátér arra is, hogy nagy segítséget jelentett  számukra az, hogy az egyház az alkotmányban rögzítette az egyházközségek társulását. Itt a környéken mindegyik gyülekezet egykor számban nagynak számított és a templomaik is ehhez igazodtak.

Honfüzesgyarmathoz 2003-tól hozzá tartozik Nemesoroszi és Nagypeszek is. Az előbbiben a választók száma 7, az utóbbiban 16 személy, holott valamikor mindkettő anyaegyházközségi státusszal bírt. 2014-től a pár főre zsugorodott egykori nagy anyaegyházközségeket az egyházi törvény lefokozta leányegyházközségekké. A fegyverneki anyaegyházközség, habár ott is kevesen maradtak, viszont nem mondott le erről a státuszáról, de a hontfüzesgyarmati sem, ezért, hogy erősek legyenek, társultak egymással, amelyekhez leányegyházközségként csatlakozott Nemesoroszi és Nagypeszek. Ez a négy közösség együtt tartja fenn a lelkészi állást, fizeti a lelkipásztor lakhatási költségét a parókián.

„A teherviselés arányosan van szétosztva a négy gyülekezet között. Így jobban tudják vállalni a terhet, könnyítve így a hontfüzesgyarmati egyházközséget, amelynek tagjai 2013-ig biztosították a költségek fedezését, ami nem volt egyszerű ilyen hatalmas parókia esetében. Ennek ellenére igyekszünk spórolni is, az esővizet felfogjuk és öntözésre használjuk, a gamatkályháink mellett pedig inkább fával tüzelünk, mint gázzal és spórólós égőket használunk a klasszikus olcsóbbak helyett".

Závodsky Csilla

Visszaemlékszik egy régi esetre is, amikor ide kerülése után nem sokkal az akkori presbitérium tagjai arra voltak kívácsiak, miből élnek és felvetették, nem nekik kellene-e fizetniük a rezsiköltséget, mivel ők laknak a parókián. „Talán még palástos lelkész sem voltam akkor, csak annyit mondtam, ehhez nem tudok hozzá szólni. Amikor tanácsadás céljából felkerestem az akkori esperest, csak annyit javasolt, vigyázzak a felvetéssel, mert az olyan, mint egy malomkő. Az egyházi törvény ugyanis kimondja, hogy a gyülekezetnek kötelessége fenntartania a parókiát, aztán a későbbiekben nem foglalkoztunk ezzel. Nem volt könnyű  helyzetben a kevés tagot számláló gyülekezet, valamennyi földdel és kis bérleti díjjal".

Hontfüzesgyarmaton a parókiát és a templomot állandóan újítják, az előrehaladás mindig a pénznek a függvénye, hogy mennyi munkát tudnak egy adott alkalommal elvégezni. A hívek szépen adakoznak. A lelkipásztor érdekességként ezzel kapcsolatban elmondja tapasztalatát, hogy ahol kevesebb a bevételi díjuk a bérbeadott földek után, ott adakozóbbak a hívek, ahol pedig több, ott kevésbé adakozóak.

„Sokat pályáztam az utóbbi időben, hogy pénzforrást találjunk a felújításokra, nemcsak akkor, amikor erre lehetőség volt a Magyarországról érkezett pénzekre, hanem előtte is, a falutól, a zsinattól, az EMMI-től, a BGA-tól. Az elvégzett munkákért hálásak vagyunk Istennek, de még nagyon sok a teendőnk. Jövőbeli tervek között szerepel a parókia külső oldalának a felújítása, főleg a déli oldal sürgős, ahol nagy foltokban válik le a vakolat.

Csernyík Magdolna

Közben megérkezik Závodsky Csilla, aki már húsz éve látja el a gondnoki teendőket Hontfüzesgyarmaton. „Egy gyülekezeti gondnoknak sok mindenre kell gondolnia, nemcsak a templom körüli dolgokra. Törődni kell a gyülekezet életével is. Amikor felújítottuk a templomot, volt bőven teendő, elintéznivaló. Van egy presbiterünk, aki járatos az ügyintézésben, ő segített nekünk“.

Közben a parókiáról felsétálunk az 1784-ben, klasszicista stílusban épült hatalmas református templomhoz. Elmondja, a feladata közé tartozik az istentiszteletek rendben megtartása is, a harangozás és takarítás a templomban. Kiderül, harangozni ugyan már nem kell kézzel, mert villamosították, de el kell jönni, megnyomni a gombot.

De nemcsak istentiszteletek előtt kell harangoznia, hanem az úgynevezett emlékharangozáskor is, „friss halott esetén“ pedig egy nap alatt háromszor is megszólal a templom harangja: reggel, délben és este. Ami az emlékharangozást illeti,  az elhunyt hozzátartozóinak kérésére történik. Az évforduló napján szólalnak meg a harangok, ugyancsak háromszor.  „Van, aki minden évben, van, aki ötévente harangoztat. Ilyen hagyomány alakult ki nálunk, Hontfüzesgyarmaton. Aztán a faluban kérdezgetik tőlem, most kiért harangozol?“

Az idén hatvan éves gondnokasszony is megemlíti, hogy kevesen vannak, ami visszavezethető a múlt században kitelepített családok után maradt űrre. Az idősek meghalnak, a fiatalok közül sokan elköltöznek, akik maradnak, azok sem nagyon vágyakoznak a templomba. „A gyülekezetnek van egy magja, akire lehet számítani. Néhány évvel ezelőtt még énekkarunk is volt, azok közül mindenki jött, ha segítségre volt szükség. De mára már sokan megbetegedtek, megöregedtek vagy kihaltak közülünk. Csapatban sem énekelünk már, de temetésekkor még összejövünk énekelni a temetőben. Az utánpótlást már nincs kiből összeállítani“.

Nem látják a jövőt, ki is lesz a gyülekezetüknek a tagja. Félnek, hogy kiürül a templom, istentiszteletre is 15-16-an jönnek el, holott a templomnak elég nagy a befogadóképessége. „Amikor első alkalommal itt szervezték meg az egyházmegyei majálist mintegy 400 résztvevővel, mindenki befért a templomba, még a karzaton is ültek. Nagy- és dédszüleink idejében kétszer is tartottak vasárnaponként istentiszteletet. Ez akkoriban szokás volt, szívük a templomba húzta őket. A dédnagymamám mesélte, hogy a karzat mindig megtelt, egyik oldalon a lányok, a másikon a fiúk ültek. Gyermekkoromban viszont már nem jártak olyan nagyon sokan a templomba, habár akkor már beszolgáló lelkészünk volt.“

Závodsky Csilla

A faluba most egyre több fiatal költözik be, sajnos nem reformátusok, s még ha azok is lennének, az sem biztos, hogy eljönnének közénk a templomba. Sajnos, egyre fogyunk – idézi a múltat és veti ki félelmét a jövőre a gondnokasszony. Nem titkolja, hogy két lánya közül az egyik aktív tagja a gyülekezetnek a kisgyermekeivel együtt, a másik sajnos Prágában alapított családot, de ha nyáron hazalátogatnak, akkor elmennek a templomba.

„Amikor végre több évtized után lelkészt kaptunk, akkor nagyon örültünk, habár még csak folyamatban volt a képesítésének megszerzése. Akkoriban édesanyám volt az egyik gondnoka a gyülekezetnek, én mondhatjuk úgy is, tőle vettem át a stafétát. De meg voltunk elégedve a tiszteletes asszonnyal, s ragaszkodtunk ahhoz, hogy maradjon itt nálunk. A gyülekezet nagy része kitartott mellette még a nehéz időben is. Családtagnak tartom őt, jó viszonyban vagyunk vele és a családjával, de a presbiterek is" – mondja Závodsky Csilla gondnokasszony.

Fegyvernek az aktív és élni akaró gyülekezet

Elbúcsúzunk Hontfüzesgyarmatról és a tőle pár kilométerre lévő Fegyvernekre megyünk. A gyülekezet templomáról szóló első említés az 1662-es vizitációs jegyzőkönyvben található, mely szerint már nagyon rossz állapotban van, így valószínűleg ettől jóval korábban építették. 1695-ben kijavítják a hibákat és fatornyot is emelnek föléje. 1804-ben tűz hamvasztja el a egész falut, beleértve az egyházi épületeket, beleértve a református templomot is. A szomszéd egyházmegyék és a barsi esperesség összesen 868 forintnyi adománnyal sietnek a szegény egyházközség támogatására. 1805-ben a régi alapjain már új templom áll. 1823-ban ismét lángok pusztítják el, de rövidesen újjáépítik, majd 1840-ben toronnyal bővítik ki.

Fegyverneki református templom

Csernyik Magdolna elmondja, jelenleg 44 egyháztagot jegyeznek, a választók száma 29, átlagosan 14 személy jár templomba. „Pici gyülekezet, kivülről nemrég megszépült templommal, a parókiája még most a napokban is felújítás alatt van.“

Munkásokkal találkozunk a parókia előtt, majd bejárjuk a több helyiséggel rendelkező épületet, amelyben tavaly szervezték meg első alkalommal a már említett gyermektábort. Van egy felszerelt konyhája is, ahol el lehet készíteni az enni- és innivalót. Habár kicsi az itteni gyülekezet, de a négy közül a legaktívabb – teszi hozzá a lelkész, aki minden vasárnap megtartja az istentiszteletet, ugyanúgy, mint Hontfüzesgyarmaton. Gyerek-istentiszteleteket pedig kéthetente a  gyermekek számára.

Fegyverneki parókia

Nemesoroszi – Ez nem a világ vége, hanem a kezdete

Elautózunk Nemesorosziba is. Útközben Csernyík Magdolna elmondja, hogy amikor először járt erre, s meglátta a lepusztult épületeket, s tapasztalva az érdektelenséget, arra gondolt, ez a világ vége, ettől rosszabb már nem is lehet. Később rájött, ez a világ vége kezdete, ettől „odébb“ van rosszabb is. De azért érték kellemes meglepetések is.

A négy gyülekezet közül ez a legkisebb. A választók száma hét, templomba 7-8 járnak, ami érdekes adat, mely szerint minden gyülekezeti tag és még azon felül mások is ellátogatnak a havonta egy alkalommal megtartott istentiszteletre. S kiderül az is, hogy csak nyáron használják a kívülről nemrég gyönyörűen felújított templomukat, mert télen, hogy ne fázzanak meg, a gondnok nappalijában gyűlnek össze.

„Nagyon családiasak ezek az alkalmak. Szeretem őket! Anyagilag nem tudjuk megengedni a templom kifűtését, de még az sem, hogy áramot használjunk, s kivilágítsuk a templomunkat, s ezért havonta bizonyos összeget fizessünk a villanytelepnek. Kénytelenek voltunk ezért lekapcsoltatni a hálózatról, de mivel még a villanyóra havi bérleti díjának a kifizetése is gondot okozott volna, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy azt is leszereltetjük. Azóta, – s ennek már talán  tíz éve is, – nincs villany a templomban" – közli a világ legtermészetesebb módján Csernyík Magdolna. 

Nemesoroszi református templom

Amikor évente tervet kell készítenie, akkor mindig csak azt írja be egyfajta óhajként: örülne, ha megmaradna a gyülekezet. „Másban nem is tudunk gondolkodni, csak a megmaradásban. Annyi bevételünk van, hogy ha nem csinálunk semmit, az sok, ha pedig valamit kitalálunk, akkor arra meg kevés. És csoda történt velünk, mert mindezek ellenére sikerült a templomon kicserélni az ablakokat, megtörtént a templomtető felújítása és sikerült felújítani a külső vakolatot is.

Nagyon szép lett a templom, kis ékszerdoboz. Utólag tudtam meg, hogy ez egy különleges templom, mert szinte az eredeti állapotában maradt meg. A türelmi rendelet után csak a templomhajó megépítését hagyták jóvá az illetékesek és csak jóval később engedélyezték a torony hozzáépítését. Nemesorosziban azonban akkor nem éltek ezzel a lehetőséggel, nem emeltek tornyot a templomhajóhoz. Így ma is olyan, mint amikor egykor felépítették.“

A múlt század elején közel nyolcszázan éltek a szintiszta magyar faluban. A legutóbbi népszámláláskor már az 587 lakosából 418  szlovák és 97 magyar nemzetiségűt jegyeztek. Nemesorosziban született református családban Ozsvald Árpád költő, szerkesztő, műfordító és könyvgyűjtő költő, emlékére emlékszobát rendeztek be a művelődési házban.

Pár perccel megérkezésünk előtt a tiszteletes asszony felhívja a gondnokot, nyissa ki nekünk a templomot. Mire megérkezünk, már vár bennünket  a 72 éves Nagy Tibor.

Nagy Tibor

Miközben kinyitja az ajtót, elmeséli, hogy korábban az édesanyja volt a gondnok, akit tizenkét évvel ezelőtt váltott fel, s majd később az édesanyja  96 éves korában meghalt. Édesanyja előtt pedig az édesapja látta el a gondnoki tisztséget, utalva arra, hogy a családja számára fontos a templom, s ha a tisztséget nincs aki más felvállalja, akkor ők viszik tovább, amíg csak tudják.

„A II. világháború után a lakosságcsere keretében sok reformátust kilakoltattak a faluból, az itteni reformátusok jelentős részét, mintegy 70-80 százalékát elvitték. Előtte mindig megtelt a templom. Száz évvel ezelőtt nagyon sokan jártak az istentiszteletre, még Nagysallóról is átjöttek, amikor ott még nem épült meg  a templom. Az innen elkényszerítettek helyébe sajnos nem reformátusok költöztek be, így nem lehetett pótolni a hiányt.

Akiknek volt ismerőse és el tudta intézni, azokat nem vitték el. Nekünk előző nap szólt a postás,  holnap hozza nekünk a fehér lapot, menjünk el innen máshová. Édesapám maradt az öregapám mellett, aki akkor halt meg. Nagymamám testvérét, édesanyját, meg a két sógort mind kilakoltatták, de nemcsak őket, hanem itt a templom előtt lévő soron mindenkit" – közben mutatja a házakat. Ozsvaldékat is – teszi hozzá, s többnyire reformátusokat, meg akiknek földjeik voltak. A 110-100 családból húsz család maradt a faluban. Kiskérről például nem lakoltattak ki senkit sem, egy ottaninak volt ismerőse a minisztériumban, az intézkedett.

Elmeséli azt is, hogy akkoriban az emberek szépen fel voltak öltözve az anyagi helyzetüknek megfelelően, hímzett ruhákba. A férfiak kalapban jöttek, elmondták a Hiszekegyet, a Miatyánkot, majd a kalapjukat a templom hátsó részébe egy szögre akasztották fel. Közben elmegyünk megnézni, s látjuk, hogy valahol még ott van a szög is, néhol már csak a helye látszik.

„Itt leghátul volt gyermekkoromban a helyem, még kártyáztunk is istentisztelet alatt, keresztapám ránk is szólt, hogy nem szabad” – árulja el a gondnok. Csontó Géza volt a lelkészünk. Peszekről minden vasárnap autóval hozta egy Fedor nevezetű sofőr. Nála konfirmáltam és ebben a templomban nősültem“ – emlékszik vissza a gondnok, aki elmondja, hogy 7-8 személy jár a templomba.

Nemesoroszi református templom

A felújításra pénzt gyűjtöttek az egyháztagoktól. „Aki adott, adott, aki nem, az nem. A községtől is kaptunk ezer eurót, az evangélikusok is hozzájárultak a felújítási munkálatokhoz. Evangélikusok jöhetnek ide istentiszteletet tartani akkor, amikor akarnak. Amikor édesanyám kurátor volt, akkor el kezdtek járni a templomunkba, mert felajánlottuk nekik, hogy jöhetnek. Semmit sem kérünk a használatáért: ha adnak adnak, ha nem akkor nem, nekünk így is jó" – mondja egykedvűen a gondnok.

Csernyík Magdolna megjegyzi, hogy több, mint 20 évvel ezelőtt talált egy bejegyzést, mely szerint itt megszünt a gyülekezet. „Úgy tűnik mégsem, mert még van néhány lelkes református“.

Nagy Tibor bizakodóan hozzá is teszi: „Amíg én élek biztosan megnyitjuk a templomot az istentiszteletre, ha lesz kinek. Szomorú, de nincs utánpótlás. El vagyunk szlovákosodva. A kommunizmus idején nem volt szabad templomba járni, s ennek itt az eredménye, a nép már nem szomjúhozza Isten igéjét. A faluban megszünt az iskola, az óvodát elvitték innen, a nagy paplakot elvették tőlünk, nem adták vissza, nem is kárpótoltak érte. A gyülekezet iskolát is fenntartott, az sincs már meg“ – összegzi a nagy múlt mai örökségét.

Nagy Tibor

Nagypeszek – A megmaradt kovácsoltvas kerítések az egykori jómódról tanúskodnak

Nemesorosziból tovább indulunk a Szikince-völgyében, Nagypeszekre, ahol az egyházközség 27 személyt tart nyilván, a választók névjegyzéke 16 személyt jegyez. Száz évvel ezelőtt 643 lakosa volt, túlnyomorészt magyar nemzetiségűekkel, s jelenleg is közel ennyien élnek a Peszektergenyén, de a lakosság több, mint a fele ma már szlováknak vallja magát.

Első református temploma a XVII. században épült. Amikor az annyira tönkrement, hogy használhatatlan lett, a hívek fából építették meg templomukat. E templom helyett 1791-ben ugyanazon helyen kőből toronnyal másikat építettek. Jelenlegi templomát az akkor jómódban élő gyülekezet 1908-ban emlete Isten dicsőségére. Itt született 1904 decemberében Tóth Kálmán református lelkész, a Timóteus-mozgalom egyik kiemelkedő személyisége.

„Itt két falu van egyben, Tergenye és Nagypeszek. Korábban két külön faluként működött külön református templommal és parókiával. A két falu régen egyesült és most már csak egy templom van a településen" – magyarázza a lelkész, közben elautózunk az egyházi tulajdonba tartozó temetőhöz, ahol az egykori tergenyei templom emlékét már csak az alapzat kövei őrzik.

Nagypeszeki református templom

„Kéthetente tartok istentiszteletet, átlagosan heten jönnek el a templomba. Az evangélikusok a mi templomunkat használják, számban hasonlóan látogatják az istentiszteletet. Egy falura nézve, statisztikailag ez egy nagyon rossz helyzet. Holott egykor ez is nagy gyülekezet volt. 1908-ban  még négyszáz reformátust jegyeztek a faluban.

A templomot 1908-ban úgy építették fel, hogy senkitől semmilyen segítséget nem kértek, nem fogadtak el, a sajátjukat tették bele. Jómódú gazdák éltek a faluban, ezt mutatják az ott hagyott hosszú porták, a megmaradt kovácsoltvas kerítések. A kitelepítés itt is teljesen lefejezte a református közösséget, megbélyegezte mint a magyaroknak, mint a reformátusoknak a jövőjét, sorsát.

Nagypeszeken a gondnokasszony férje nyitja ki a templomot, amelyhez mindkét oldalról út vezet. Ő is a szomorú tényt közli. „Ránk maradt a hatalmas nagy templom. A parókiát tavaly bontattuk le, az egyházi iskola épülete ugyan még áll, de üresen. Mögötte van az egykori tanító lakás, amit pár éve adtunk ki bérbe egy családnak, cserébe karbantartják-, újítják  az épületet, s gondozzák az udvart és a kertet.  Nagyon kevesen vagyunk, hiába van a szép templomunk“ – mondja. S hogy mi lesz itt később kérdésre, ő sem mer választ adni.

Az egykori parókia épülete

Isten hűséget vár el tőlünk

Gondolkodtam-e azon, hogy elmennék máshová szolgálni? Igen, egy alkalommal, amikor a nagysallói gyülekezet presbitériumának néhány tagja  keresett fel és tisztelt meg a lelkészi állásuk megüresedése után azzal, hogy legyek a lelkészük. Megtiszteltesésnek vettem  a fölkeresést és a kérést! Bevallom, nehéz döntés elé állítottak.

Csábító volt… Egy hét álmatlan éjszaka után jutottam el ahhoz a döntéshez, hogy maradok. Csak azért eldobni gyülekezeteket, mert kicsik, kevesen vannak, nem helyes. Szeretem őket – idézi fel szolgálatának egyik nehéz döntését. E döntésemtől kezdve  nem panaszkodhatom. Az én döntésem volt, hogy itt, ezekben a kis gyülekezetekben maradok. Ha olykor kísért is a döntésem, nem panaszkodhatom, hogy kevesen vagyunk, hogy nincs emberem, nincs elegendő pénz, hogy sok a szolgálat, sok a papírmunka, mindig négyfelé gondolkozni… - én választottam. A hűség hűségre kötelez...

Mi lehet itt ezekben az elnéptelenedő gyülekezetekben a megtartó erő? – vetődik fel a kérdés azt követően, hogy mégis a keveset választotta. „Éppen ez a hűség, amit Isten vár el tőlünk. Ne várjuk el a nagy dolgokat, ha a kicsiken nem tudunk hűek lenni. Mi itt a hit iskolájába járunk, itt tanuljuk a hűséget, a hitet, az Istenbe vetett bizodalmat. Könnyebb egy nagyobb gyülekezetben szolgálni, ahol több ember van, több a pénz is, a segítség is… Az ember ilyenkor hajlamos arra, hogy abban bízzon. Itt viszont ilyenben nem lehet bízni."

Csernyík Magdolna

Mint mondja, sokszor gondolkodott azon is, hogy mi a nehezebb. Kis gyülekezetekben szolgálni, ahol az ember az elmúlással szembesül vagy a nagy gyülekezetekben sok lehetőséggel. Úgy véli egyik sem könnyű, mindegyik kihívás. Egy azonban vigasztalást nyújt a számára: Isten kezében vagyunk mindannyian.

„Emberileg nézve nincs jövő. Úgy tűnik az a dolgunk, hogy ezeket a gyülekezeteket elkísérjük  utolsó útjukon...  De Isten előtt nincs lehetetlen. Isten kegyelmében vagyunk és ebben kell bízni. Van, hogy megkísért a kísértő.

Már vannak gyülekezetek, ahol gondot okoz a lelkészhiány. Attól tartok, hogy a barsi egyházmegyében elsősorban nem a lelkészhiány fog gondot okozni, hanem a híveknek a hiánya. A jelenlegi törvények szerint a lelkészek hetven éves korukig szolgálhatnak. Nekem még van húsz évem. Olykor felteszem a kérdést, ha Isten megengedi, hogy továbbra is szolgáljak, én pedig itt maradok ezekben a gyülekezetekben, vajon lesz-e majd addig kinek szolgálni, hirdetni Istennek az Igéjét? – teszi fel a nem is alaptalan kérdést a jövőt illetően.

– Itt a gyülekezetben tanulom folyamatosan, mit jelent az Úr kijelentése: Elég neked az Én kegyelmem, mert az Én erőm erőtlenség által ér célba. Számban egyre kisebbednek a gyülekezeteim, olykor félelem és aggodalom lesz rajtam úrrá, de tudom, a jövőnk Isten kezében van. Egy igével fejezném be ezt a mai körutazást: „Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket és ragyogtassa ránk orcáját.“

Kép és szöveg: Iski Ibolya