Isten emlékeztetett minket korábbi ígéretünkre

2018. december 25., kedd

Házasságkötésükkor úgy tervezték, ők is sok gyermeket szeretnének. Hamarosan meg is született az első, majd négy évvel később a második. A harmadikra majdnem tíz évet kellett várniuk. Újabb hat év elteltével pedig két kislány gazdagítja mindennapjaikat, mintegy lassításként a felpörgetett életükre. Az Alistálon élő Oros házaspárral beszélgetünk.

Oros Csaba Jókáról származik. Optikusnak tanult, de elvégezte a teológiát is. A Bősi Református Gyülekezet lelkipásztora. Keresztyén üzletemberként is próbál helyt állni huszonnyolcadik éve. A családja megélhetését biztosító vállalkozása mellett a bősi leányegyházközség beosztott lelkipásztora, vasárnaponként Isten igéjét hirdeti a hívek számára. Egyelőre a saját tulajdonban lévő épületük egyik nagy termében, amelyet erre a célra ajánlottak fel. Munkatársaival együtt nyaranta  táborokat szervez a gyermekek számára. Közben épül a gyülekezet temploma.

A kibővült család /a képről hiányzik a legidősebb fiú, Jonathán/

Felesége, Márta az Alistáli Művészeti Alapiskola igazgatója, a Te Deum Laudamus kórus vezetője. Jelenleg gyermekgondozási szabadságon van. Elsőszülött fiúk Jonatán, már 22 éves. Budapesten tanul a Semmelweis Egyetemen, optometristának. Lassan kirepül a családi fészekből, tanulgatja az önálló életet. A tőle négy évvel fiatalabb Boglárka Sára, a komáromi Selye János Gimnázium harmadik osztályos diákja. A nyolc éves Simon Csaba, az Alistáli Református Egyházi Alapiskola tanulója. Ebbe a családba került 2017 februárjában - pár nappal születésük után - két kislány. Alapos mérlegelés és felelősségteljes döntés után felvállalták egy nehéz körülmények között élő édesanya gyermekeinek a nevelését.

Isten vezetését kérték a házastárs kiválasztásában

Csaba 25 éves korában döntött Jézus Krisztus mellett. Majd lehetőséget kapott arra, hogy a Jókai Református Egyházközség vasárnapi iskolájában tanítsa a gyermekeket. 1991-ben szülőfalujában üzletet nyitott azzal a céllal, hogy jobban megismerhesse a gyermekek szüleit, s elbeszélgethessen velük. Akkoriban Urbán Károly volt a gyülekezet lelkipásztora, akivel a hitről és az élet nagy kérdéseiről gyakran elbeszélgetett. Majd elkezdett naponta imádkozni azért, hogy megtalálja azt a lányt, akivel egy életre összekötheti az életét. Isten meg is hallgatta az imádságát. Feleségével, Mártával, aki akkor még középiskolás volt, egy ifjúsági táborban ismerkedett meg. Hívő családban nevelkedett. Hitre jutása után serdülő korától kezdve ő is azzal a kéréssel fordult Istenhez, hogy mutassa meg, kit szeretne neki társul adni. Elmondása szerint váratlanul is érte, hogy éppen ott kapta meg a választ kérésére, ugyanis nem azzal a céllal ment az ifjúsági táborba. Egy igét is kapott Istentől, amelyen megmutatta, hogy Csabát rendeli mellé, amelyet el is fogadott.

Márta és Csaba a két befogadott kislánnyal

Márta érettségi előtt állt. A közgazdasági főiskola helyett a győri konzervatóriumot választotta, ahol pár évvel korábban távutas képzés nyílt. Úgy döntött, munkába áll, mellette pedig folytatja tanulmányait. Ezzel a döntéssel könnyíthetett a mozgáskorlátozott "Papáék" mindennapi életén. Nem volt akadálya az iskola és munka mellett a közös életnek, ezért 1994-ben házasságkötéssel kezdték meg közös életüket. Megismerkedésük után két évvel hűséget esküdtek egymásnak. A közös életüket Alistálon kezdték el.

Márta elmondja, a férjétől megtanult egy fontos dolgot: a nagy döntések előtt szükséges kikérni Isten vezetését. „A mindennapi életben merjük teljes mértékben ráhagyni magunkat. Fogadjuk úgy el a nap menetét, hogy abban Isten  jelen van, aki  igazgatja az életünket. Nem hiszem, hogy minden egyes mozdulathoz imaharc kell, mert, ha azzal kelek, hogy Uram, kérem a vezetésedet a mai napra is, s tőled szeretném elfogadni, hogyan éljek, akkor így teszem meg a következő lépésemet”.

Csaba és Márta ilyen imádságos, Istenre hagyatkozó lelkülettel élik a mindennapjaikat legyen szó a bősi gyülekezetről, saját életükről, vállalkozásukról. Elárulják azonban azt is, hogy vannak olyan helyzetek, amikor utólag látják meg, hogy mennyire résen kellett lenni és odafigyelni, hogy tényleg az Úr tisztasága és igéje szerint éljenek.

Másfél évvel ezelőtt két kislányt, egy ikerpárt fogadtak be

Még a legidősebb gyermekük, Jonatán születése után fogalmazódott meg bennük az, hogy ha úgy alakul az életük, - és ha Isten ezt jónak látja, - akkor nyitottak más gyermekek befogadására. Elsősorban olyanokra gondoltak, akiknek nem lenne más lehetőségük a családi életre. Például, ha valamilyen krízis vagy haláleset miatt gond lenne a gyermekek elhelyezésében, akkor ők nyitottak lennének erre a kérdésre. De tudatosan nem is indultak el ebbe az irányba, hanem csak gondolati szinten fogalmazódott bennük ez a fajta elköteleződés. 

Márta és az egyik lány

Talán a húsz évvel ezelőtti elhatározásukról el is feledkeztek volna, ha Isten nem emlékezteti őket egykori ígéretükre, ösztönözve őket annak beteljesítésere, amikor előállt egy ilyen helyzet. Egy többgyermekes nehéz helyzetben élő édesanya ismerősük segélykérése, aki ikreket várt, indította el a gondolatokat és az Isten előtti imaharcot. Szívesen és örömmel fogadná ugyan a kicsiket, de bizonytalan helyzete és megoldatlan lakhatása miatt nem tudná hol őket elhelyezni, s félő, hogy a már meglévő három kisgyermekét is elvennék tőle. Így kereste a lehetőséget születendő gyermekei számára, akikről nem akart lemondani. Mártát és Csabát nagyon elgondolkodtatta ez a kérés, majd jelezték az anyuka felé, hogy ők szívesen segítenek neki. Magukhoz veszik őket azzal, hogy a gyermekek részére biztosítsák a biztonságos családi hátteret, neveltetést, szeretetet, valamint, hogy a családjuk teljes részévé váljanak. Ott volt bennük a hit és reménység is, hogy majd az örökbefogadásuk is megvalósulhat. 

Kettejük nyitottságát a két idősebb gyermekük előtt is felvázolták azzal, hogy a befogadásukat csak közös döntéssel vállalhatják. Ha bármi történik a szülőkkel, a gyermekeknek tovább kell vinni a két kisgyermek érdekében meghozott közös döntést, ezért annak hosszútávúságára és felelősségteljességére helyezték a hangsúlyt. Teljes szabadságban, de nagy örömmel zöld utat adtak a gyermekek érkezésének megerősítve, hogy "testvéreikként" fogadják őket.

A két kislány Mártával és Csabával

Csaba és Márta először a gyámügyi hivatalt kereste fel, hogy eligazítást kérjenek. A hivatal viszont teljesen esélytelennek látta az egész elképzelést. „Isten viszont úgy rendezte, hogy a döntésünk után elég hosszú időn keresztül vizsgált engem, s próbálta letisztítani szívemet. Nagyon hosszú időn keresztül nevelt és tanított. Az volt a kérésem Isten felé, hogy csak akkor kerüljenek hozzánk a gyermekek, ha őszintén és szeretetből tudjuk őket fogadni. Nem önmegvalósítás, pótcselekedetek miatt, hanem azért, hogy addig, ameddig itt vannak, addig az ő szeretetét és kegyelmét adjuk tovább nekik. Nem tudjuk mennyi időre. De az ember még a saját gyerekeinél sem tudhatja, hogy mennyi időre kapta őket."

Az édesanya először úgy gondolta, hogy az Oros házaspár elviheti magával gyermekeit, de meggondolta magát azzal, hogy máshogyan oldja meg az elhelyezésüket. Végül, születésük után, másnap mégis úgy döntött, hogy Mártára és Csabára bízza a gyermekeit.

A lányokat a szükséges kórházi napok után Orosék azonnal Alistálra vitték. Egy év elteltével mondta ki a bíróság hivatalosan is, hogy 2018 februárjától mindketten a két kislány nevelő szülei. Azzal a reménységgel vannak, hogy az örökbefogadás is egyszer megvalósulhat. Jelenleg azonban a nevelésükre fordítják az idejüket és energiájukat.

Az édesanyjuk időközönként érdeklődik lányai felől, s meg is kapja róluk a tájékoztatást, de nem látogatja a gyermekeket és nem is tartja velük a kapcsolatot. Márta, úgy gondolja, hogy a gyermekek érdeke az, hogy tudják hova tartoznak, milyen családnak a részesei, de fontosnak tartja azt is, - saját tapasztalatából kiindulva – hogy tudják, honnan származnak, mik a gyökereik is. 

Reakciók

Amikor Márta szüleinek bejelentették, hogy két kislányt vesznek magukhoz, nagyon elcsodálkoztak, de a következő pillanatban már örültek és támogatták őket tervükben. A házaspár - saját tapasztalatból is láthatták már saját gyermekeik születésénél, hogy mit jelent az idősek számára egy kicsi élet: új örömforrás és életcél, amiért érdemes élni és tenni a családban. Így van ez most is, amikor a szüleihez átviszik a lányokat. Nem terhet jelentenek a számukra, hanem örömforrást. Rosszabbul viselik, ha nem láthatják őket minden nap annak ellenére, hogy az ottlétük feladattal és zajjal is jár, de legalább hasznosnak érzik magukat.

Márta szülei a faluban laknak, a szemközti házban, szinte egy karnyújtásnyira. Édesapja 87 éves, édesanya 77 lesz, de  minden erejükkel melléjük álltak, imádkoztak értük és szeretettel fogadták a lányokat. A nővére is, aki a keresztanyjuk,  nagyon sok mindenbe besegít. Ha kell, vigyáz rájuk. De Csaba özvegy édesanyja is sokszor meglátogatja őket, s nagyiként itt van a két kislánnyal. Nagyon örülnek nekik. Számára nagy öröm, ha több generáció együtt tud lenni, mert más értékeket is látnak a gyerekek.

Simon Csaba és az egyik ikerlány

A lányok két keresztnevüket édesanyjuktól kapták, amelyből a nevelő szüleik az egyiket megtartották, de kipótolták egy újabbal, amelyre a keresztséget is megkapták: az egyiket Gabriella Hannának, a másikat Márta Kincsőnek nevezték el.

Márta elmondja azt is, hogy amikor a lányok hozzájuk kerültek, nem igazán volt idejük azon gondolkodni, mit hogyan kellene velük tenni. Egyszerűen tették a dolgukat. Úgy véli, hogy Isten mindig arra ad erőt és készséget, sőt a lelkesedést is, amit meg kell tenni. Ha el vannak csüggedve, akkor az azért van, mert nem Őrá néznek, és nem tőle várják a segítséget. Elárulja azt is, hogy ha nem két gyermeket kellett volna magukhoz venni, akkor nem biztos, hogy elgondolkodnak rajta. Mindhárom vér szerinti gyermekük nagy korkülönbséggel született egymás után, ezért olyanok, mintha egykék lennének. S úgy véli, már elég idősek ahhoz, hogy újból egykére fordítsanak játszási időt, programszervezést. Ha két gyermek van, akkor együtt is jól el tudnak játszani, amennyiben szeretetben vannak egymás felé irányítva.

A házaspár nem érzi, hogy teher lenne számukra a két befogadott lány. Azt tapasztalták meg, hogy ha Isten valamilyen változást akar az életükben, akkor előkészíti arra az életüket, élethelyzeteiket, érzéseiket és gondolatvilágukat s ráhangolja őt arra a feladatra. 

„Amikor hazahoztuk őket, akkor nem voltam kész anyasági szabadságra menni, s mivel tanítok, de nem is volt rá lehetőségem. Amikor 2018 februárjában véglegesítődött a nevelői státusz, akkor fogalmazódott meg, hogy jó lenne velük egy ideig itthon lenni és élni a gyermekgondozási szabadság lehetőségével. Így az idén sokkal több időt tölthettem el velük, mint korábban” – mondja Márta. Csaba  pedig elárulja, hogy mivel már túl van az ötvenen, a két kislány kondícióban tartja, mert a mozgás és sportolás területén hiányosságokkal küzdött. Majd arról beszélnek, hogy a két kislány magukhoz fogadásával érdekes élethelyzetbe kerültek. A legidősebb fiú, Jonatán már fiatal felnőttként próbálja megélni a helyét a társadalomban és az önállósodás felé kacsintgat. Van egy 18 éves vidám, energiától duzzadó lányuk, és egy nyolc éves gyermekük, akiben szintén lelki folyamatok mennek végbe. A két lány ittlétét egyébként ő éli meg a legintenzívebben, hiszen alapiskolásként mindennap itthon van.

„A gyermekek különböző életszakaszai arra tanítanak bennünket, hogy a nevelés nagyon szép, de összetett dolog, ugyanakkor sok buktatóval is jár. Csodálatos dolog megtapasztalni, hogy Istenbe vetett hittel vagyok jelen, mint szülő, a legjobb tudásom szerint próbálok nevelni és szeretni. Ha úgy cselekszem, ahogyan nem kellene, akkor Ő nevel és formál a gyermekeken keresztül és kegyelmével Ő fedezi el gyermekeink életébe hibáimat”- vélekedik Márta, aki nagyon nagy csodának tartja, - és Istennek hálás azért,  - hogy a fiukkal és lányukkal együtt tudnak szolgálni a gyülekezetekben és a civil társadalomban.

Csaba a nagyobbik fiára tereli a szót, aki Budapesten tanul a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karán, optometristának. Majd Boglárka kerül sorra, aki orvosnak készül, de a művészi pálya is közel áll hozzá, s elképzelhető, hogy majd mindkettőt párhuzamosan végzi. A legkisebb fiúkat, Simon Csabát is megemlíti, aki másodikos alapiskolás az Alistáli Református Egyházi Alapiskolában.

Boglárka az egyik kislánnyal

Majd Boglárka veszi át a szót, aki a két befogadott kislánnyal kapcsolatban elmondja, nem érzi a hátrányát annak, hogy itt vannak, s kevesebb idő jutna rá. Ilyen érzést az öccse, Simon Csaba érkezésekor tapasztalt, mintha csak vele foglalkoztak volna a szülei. Most viszont úgy érzi, hogy ki van egyenlítve, mert a legkisebbik után jött a két lány, s így most már nem ő van a középpontban. Elmondása szerint időnként Simonban előjön a féltékenység, mert a hangsúly róla a két kislányra terelődött. Boglárka viszont nem érzi úgy, hogy miattuk a háttérbe került volna. Amikor a legkisebbek alszanak, akkor van idő foglalkozni az ő problémájával, elmondhatja szüleinek örömét, gondját, baját. Majd elmondja, annak ellenére, hogy szereti a képzőművészetet, inkább a zene iránt kötelezné el magát, amelyet élete egyik fontos részének tart.

Boglárka szemorvosnak készül

„Zene nélkül nem is igazán tudnék jól teljesíteni és talán létezni sem. Ott vagy a kórusban és a zenekarban az Isten dicséretét szolgáló éneklés, s e mellett klasszikus zenét, operát és áriát is éneklek, amelyben ugyanúgy megélem Istennek a dicsőségét. De egyelőre úgy néz ki, hogy orvosi egyetemre jelentkezem. Szemorvos szeretnék lenni, folytatva a családi hagyomány” – mondja mosolyogva Boglárka. Hozzáteszi, ki miben nő fel, az áll hozzá közel a szívéhez. Szeret tanulni, ezért úgy véli, meg tudna birkózni a tanulással. De szeretne továbbra is foglalkozni a rajzzal, festéssel, bár nem tudja, hogy ez milyen formában, hogyan valósulna meg. Várja erre a kérdésére a választ Istentől, hogy merre fogja majd őt irányítani. Boglárka hétközben kollégista Komáromban, így jobban tud a tanulásra összpontosítani ott, mint otthon. De elárulja, ez csak rajta múlik. Ha itthon van, akkor nem vonul el a szobájába, hanem inkább együtt van a szüleivel és testvéreivel.

A családi beszélgetés során kiderül, hogy a 22 éves Jonatán pár napja elköltözött a családtól Bősre. Édesapja ezt  természetes folyamatnak tartja, hiszen ott  fiatal felnőttként élheti az életét. Az apja büszke zenei műveltségére, amely elmondása szerint köszönhető a helyi Művészeti Alapiskolának is. Jelenleg besegít mint karvezető a Te DEUM Laudamus kórusban, és a bősi református gyülekezet kántora, de több hangszeren is játszik. S az apa abban reménykedik, hogy Bősön neki köszönhetően megalakulhat az énekkar.

A gyülekezeti tagok elfogadták és szívesen veszik a vezetését, így készülődnek a karácsonyi ünnepekre. „Az a reménységünk, hogy jól meg fogja állni a helyét a nagyvilágban. Örülök annak, hogy tizenhárom éves korától jár velem Bősre a szolgálatokra, így most ő a gyülekezet kántora. Boglárkával együtt tavaly sikeresen elvégezték a tíz évig tartó kántorképző tanfolyamot” – mondja büszkén az édesapa.

Hasonló vagy azonos érdeklődési kör?

Csaba optikusnak tanult Brünnben, fia pedig, ahogyan korábban is említettük, optometristának készül. Boglárka pedig az orvosi pálya felé kacsingat, szemorvos szeretne lenni. Úgy tűnik, mindketten az édesapa pályáját folytatják, vagy inkább a vállalkozásainak a szegmensei lennének majd velük kitöltve, hogy az Oros család hagyománya /Csaba mind a hat testvére optikus, illetve szemészettel foglalkozik/ ne szakadjon meg s majd legyen, akik tovább viszik majd a kiépített struktúrát.

Ugyanakkor mindketten érdeklődnek a zene iránt is, amellyel az édesanya vonalát erősítik, aki zenetanárnő a helyi Művészeti Alapiskolában, amelynek igazgatója is volt, míg el nem ment gyermekgondozási szabadságra. Márta úgy véli, hogy közös beszélgetéseik alkalmával többször elmondták a gyermekeiknek, ne tőlük akarják hallani, milyen hivatást válasszanak maguknak, hanem önállóan döntsenek a jövőjük felől, illetve találják meg azt az utat, amelyre Isten szánja őket, amiben őket szeretné látni. „Nincs értelme a szülői elképzeléseket folytatni. Az egy adott dolog, ha már vannak szemorvosi rendelőink, optikáink, nem magunkért tettük. Az elmúlt 25 év sem arról szólt, hogy mindig nekünk legyen a legjobb, hanem tudjunk másoknak munkát biztosítani, legyen megélhetése több családnak. Bármikor, ha egy új üzlet nyitásáról volt szó, sosem a mi érdekünk volt az elsődleges, inkább fordítva. Ha valahol kellett segítség, egy vagy két családnak megélhetési lehetőség, - s amennyiben kaptunk ebben zöld utat Istentől - , akkor megtettük.  Mellesleg, ha már kiépült az üzletrendszerünk, akkor jó lenne, ha tovább tudnák vinni, folytatni, amit elkezdtünk” – mondja Márta.

Természetesen azt is elfogadják, ha a gyermekeik más utat választanak. A zenei rész a gyerekeknél teljesen másképp alakult. Mártának gyermekkorában is mindig volt valamilyen elfoglaltsága. Tűzoltó körbe, zeneiskolába járt. A gyülekezetben énekelt a kórusban, majd később a vezetője lett. Ezt a sokrétűséget próbálta a saját gyermekeinek is átadni. „Ha van lehetőségük értékes és értelmes dolgokba erőt kifejteni, és a délutánokat így eltölteni, akkor adtunk a gyerekeinknek erre lehetőséget, de soha semmit nem erőltetve. Amíg kicsik a gyerekek, addig nagyobb ráhatásunk van arra, hogy sok mindent kipróbáljanak. Nagyobb korban ezt szinte lehetetlenség kivitelezni. A két idősebb gyermekünk akkoriban elkezdett néptáncra járni, de eleinte nem nagyon kedvelték, abba akarták hagyni. Rábeszéltük őket, hogy a megkezdett évet fejezzék be. Utána viszont már nem akartak róla lemondani, megtetszett nekik. A kitartást, a munkából származó jó érzését és annak gyümölcsét is megtapasztalhatták a zene tanulásánál, a csoportos munkánál és a színjátszásnál” – világít rá a részletekre az édesanya.

Simon Csaba gyakorol, neki a zongorát választották

Itthon pedig adott volt a zongora. A két nagyobb ugyan hegedűvel kezdte a zenei műveltséget, aztán áttértek más hangszerre. Boglárka most fuvolázik, Jonatán dobol, de trombitán is játszott. Az, hogy játszanak valamilyen billentyűs hangszeren, az jött magától. Bár szóvá tették, hogy miért nem zongorával kezdték. Így Simon Csabánál már a zongorát szorgalmazták, csellót választott mellé. Ha nem lennének tehetségesek, akkor nem menni nekik a zenélés, gondolja az ember, de Márta megemlíti, hogy az adottság mellett fontos a szorgalom és a kitartás is.

Simon és a lányok

A másodikos Simon Csaba megszerette a lányokat. Bár, amikor a szülei jelezték, hogy két kislány kerül hozzájuk, tudta, nem ő lesz a legkisebb, ők kerülnek előtérbe. De megbarátkozott velük, sokat játszanak együtt. Például egymást kergetik a konyhai asztal körül, vagy a két lány felül a hátára. Egyébként Simon Csaba is sokrétű. Néptáncra, zongorára, rajzra, csellóra és drámára is jár.  Elmondása szerint ez utóbbi anyja kérése volt. Majd szenvedélyesen beszél arról, hogy miket készít az üres, feleslegessé vált kartondobozokból: várat /bár eredetileg vikinghajót szeretett volna/és szánkót a lányoknak, számítógépet, szekrényt és laboratóriumot asztallal.

Simon Csaba nagyon kreatív

Az édesanyja is nagyon kreatívnak tartja Simont, aki sok térbeli tárgyat készít. Mindig kéznél kell lenni az ollónak és egy átlátszó ragasztónak, mert amint meglát egy dobozt, azonnal megélénkül a fantáziája. Ha pedig éppen hull a hó, akkor kimegy a lányokkal az udvarra és hógolyóznak, vagy hintáztatja őket. Ha meg azt kiáltják gól, azonnal tudja, focizni szeretnének és már viszi is a labdát nekik. Csak azt nem érti, hogy a labdát miért nem mindig lábbal rúgják, hanem kézzel teszik be a hálóba.

Legnagyobb kincsük a Jézus Krisztusban megtalált élet

Arra a kérdésre, hogy boldognak érzik-e magukat a kiteljesedett élettel és gyermekekkel körülvéve, mindketten ugyanazt válaszolták: számukra a legnagyobb boldogságot a Krisztusban megtalált élet jelenti. Csaba elárulja, hogy ha újra élhetné az életét, biztosan lennének más döntése is, de mivel 25 éves korában megtalálta élete igazi értelmét és célját, Istent Krisztus által, nála nagyobb kincsre nem vágyik. Folyamatosan tapasztalja az életében a vezetését. Nem titkolja, hogy a vállalkozásában meghozott rossz döntésénél Isten segítsége nélkül nem itt tartanának. „Sehol nem könnyű. Nagy szükségük van arra, hogy Istenre figyelve jó döntéseket hozzunk. Fontos, hogy összetartó, szoros legyen a kapocs férj és feleség, valamint a gyerekek és a családtagok, valamint a rokonság között. Meg kell becsülni a munkatársakat is. Úgy érzem, folyamatosan boldog vagyok. A feleségembe nemcsak a megismerkedésünk után voltam szerelmes, vagy a házasságkötéskor, hanem még most is, egy egész életre szólóan, folyamatosan szerelmes vagyok a feleségembe” – mondja Csaba.

„A boldogság kérdésével az utóbbi időbe nem nagyon foglalkoztam, de ahogyan Csaba is megfogalmazta: boldogságunk egyedüli forrása Krisztus. Minden más ráadás - mondja Márta, hozzátéve: A más emberekhez kötődő boldogságunk mindig hangulat- és érzésfüggő, napi probléma. Krisztusban viszont van egy állandó boldogság, Ha a férjemet, családomat Istentől kapott ajándéknak tekintem, akkor úgy gondolom, boldog családként élünk és a házasságunk is ilyen. Ezt az érzést is érzem mellette. Talán egy kicsit így mélyebb, hogyha mindezt Istenben tudom megélni. Persze, nem mindig értünk mindenben egyet, de megbeszéljük. Vannak dolgok, amelyekre más a rálátásunk, de úgy gondolom, ez fejleszti az egyént, és  a család többi tagját is. Jó, ha tudunk beszélgetni, s elfogadni a másikat azzal, hogy Krisztus tudja kit miért teremtett olyannak.  Örülök azoknak a pillanatoknak, amikor közösen leülünk igét olvasni és imádkozni”.

Ritkán fordul elő, hogy valaki három saját gyermeke – akikből az egyik már próbálgatja a különélés útját - mellé két újszülöttet fogadjon be azért, hogy egy szükséghelyzetben lévő anyának segítsenek abban, hogy a három gyermekét a hatóságok ne vigyék el. Márta egy időre felfüggesztette az igazgatói állását, hogy több időt tölthessen velük. És gondolkodnak azon is, hogy ha lehetőség nyílik rá, akkor örökbe fogadják őket, hogy a sajátjaikká váljanak. Gabriella Hanna és Márta Kincső már most így szólítja őket: apa és anya. És ez így van jól. „Aki pedig elfogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad el. Mt 18,5”

Kép és szöveg: Iski Ibolya


események továbbiak →

Reformáció 500