Egyelőre tünetmentesen

2018. október 03., szerda

Három és fél évvel ezelőtt szinte villámként érte a hír: rákos daganatot találtak a mellében. A kezdeti bizakodást, hogy meg lehet ebből gyógyulni, s később a kezelés során tapasztalt rosszullét és erőtlenség majdnem a feladás felé sodorta. Majd a közösség imaháttere csodálatos erővel hatott rá. Kibírta az egyfajta tisztulással is járó megpróbáltatásokat. Ma már tünetmentes. Hogy meddig? A válasz az Isten kezében van. A rákkal való harcban egyelőre ő győzedelmeskedett. Ugyanakkor derült ki, hogy az édesapja is rákos. A gyilkos kór azonban már több szervét megtámadta, de ő már nem tudott rajta fölülkerekedni. Blanár Gabriella kisgéresi lelkipásztor vall küzdelmeiről, megtapasztalásairól és az ima fontos szerepéről.

Blanár Gabriella már 13 éve szolgál a szintén lelkipásztor férjével, Erikkel Kisgéresben. Három gyermeket nevelnek. Panna tizenöt, Ábel tizenhárom, Matyi hét éves. Tíz évvel ezelőtt alapította meg a helyi alapiskola tanulóiból a Mustármag bábcsoportot azzal a céllal, hogy a bibliai történeteken keresztül evangéliumi üzenetet közvetítsenek. Az utóbbi időben egye sikeresebb előadásokat vittek színre. A Duna Menti Tavaszon két alkalommal is gyémántsávval minősítették előadásukat. A nyár folyamán napközis gyermektáborokat szerveznek. Az egyik héten az alsó, a másikon a felső tagozatosok számára. Vasárnap délelőtt és délután is tartanak istentiszteletet hétközben pedig bibliaórára várják a felnőtteket, a gyerekeket pedig vasárnapi iskolába, de felkészítik a gyermekeket a konfirmációra is és az iskolai hittan oktatásából is kiveszik a részüket.  

Aznap megváltozott az életem

„2015-ben, egy tavaszi reggelen, - éppen a KOEN – Keresztyén Oktatás és Erkölcsi Nevelésért Alapítvány - bemutatójára indultunk Rozsnyóra - amikor észrevettem egy csomót a bal mellemben. Egy kicsi megijedtem. Szóltam a férjemnek, hogy ott valami lehet. Egymásra néztünk, de indulni kellett, sürgetett az idő. Egész nap ez járt a fejemben. Közben újra és újra megbizonyosodtam arról, hogy nem tévedtem-e. Minden egyes alkalommal ismét kitapintottam a csomót. De abban reménykedtem, hogy mégsem lesz olyan nagy gond, vagy ha igen, akkor majd megoldódik. Rögtön nem mentem el az orvoshoz, még vártam vele egy kicsit. Nem is tudtam rá időt szakítani, csak amikor bábos előadásunkkal részt vettünk a királyhelmeci elődöntőben, akkor volt egy kis időm, s eldöntöttem, hogy elmegyek, s megmutatom az orvosnak is. És aznap minden egy karikacsapásra eldöntődött. A nőgyógyász ultrahangra küldött, majd egy ukrán doktornő vizsgált meg, aki nagyon tapintatos és megértő is volt. /Tulajdonképpen neki is köszönhető az, hogy én még itt vagyok és időben megműtöttek. Ő javasolta ugyanis, hogy ne csak egy mintát vegyenek ki a csomóból, hanem az egészet, mert úgy lesz a legjobb./ Láttam viszont az orvosnőn és a főorvoson is, aki szintén megvizsgált, hogy nagy a gond. Igaz, csak annyit közöltek, utána kell járni, és már sokan meg is gyógyultak ebből. Több, mint ötven százalékban éreztem, hogy a mellemben lévő csomó egy rosszindulatú daganat.

Családi fotóalbum: 2015 augusztusában

Öröm és döbbenet

Az újabb kivizsgálásra májusban került sor, Kassán. Az ottani doktornő viszont csak tapintásra vizsgált meg, és azt mondta, ez nem rosszindulatú daganat. A daganatom nagyon érdekes volt. Ugyanis, ami be van tapadva, oda van nőve, és érezni lehet, az rosszindulatú daganat. Ami pedig burok, kicsit mozgó, nem az. Az enyém ez utóbbihoz hasonlított, s megnyugtatott, nincs semmi gond. Látta viszont rajtam, hogy nem vagyok megelégedve a válaszával. Meg is kérdezte, kivetessük-e. Igent mondtam, hozzátéve, engem zavar az a meggynyi nagyságú csomócska. Az orvos rábólintott, s azzal nyugtatott, hogy nem kell vele sietni. Fellélegeztem a férjemmel együtt, s boldogok voltunk a hír hallatán, hogy mégsem rosszindulatú. Örültünk. A legmegrendítőbb mégis az volt, amikor este felhívott az édesanyám és közölte, az édesapámnak a tüdején találtak rákos daganatot áttétekkel együtt. Öröm és döbbenet ért bennünket egy nap leforgása alatt. Egy megkönnyebbülés és egy aggódás a szülőért, a gyógyulásáért és a felépüléséért.

Édesapám nagyon szenvedett

Rólam aztán átterelődött a figyelem édesapámra, akit három hónap alatt vitt el a rák iszonyú szenvedések között. Nagyon sok mindent megkérdőjeleztem ebben az időszakban. Még az eutanázia jogosságán is sokat gondolkodtam, s azon is, hogy meddig kell ezt bírni, s meddig bírhatja az ember. S ebben a zaklatott időszakban már azt sem tudtam miért imádkozzam. Legyen végre vége az egész szenvedésének, vagy történjen valami csoda, mert nagyon szörnyű, tarthatatlan állapotban volt. Nagyon sajnáltam és az imádságon kívül semmit sem tudtam vele tenni. Nagyon megrendített a szenvedése, a kínjai és fájdalmai.

A műtét eredménye:rosszindulatú daganat

Végül októberben került sor a megbeszélt műtétre. Úgy gondoltam, hétfőn befekszem, szerdán pedig már jövök is haza. Csütörtökre pedig már programom is volt, meg is szerveztem kivel és hogyan megyek. Kedden délután kettőig kellett várni, míg megműtöttek. Másnap délelőtt az orvosnő leült mellém, s közölte a kivett csomó elemzése alapján, hogy az bizony egy rosszindulatú daganat. Elmondta, igyekezett úgy kivenni, hogy a környéken se maradjon semmi, ami később tovább burjánozhat. Amikor megmondta a doktornő, hogy rosszindulatú a daganatom, nagyon kétségbe estem. Nem tudtam mit mondani az Istennek se. Csak néztem rá.

A hallottaktól nagyon megdöbbentem. Szinte hatalmas sokként ért a hír. Két hónappal édesapám halála után ezzel kellett szembenéznem. Végigfutott rajtam, hogy nekem is olyan kínok és szenvedések között kell elmennem. Főleg az édesanyámat sajnáltam… Az első dolgom az volt, hogy akiket úgy ismertem, hogy imádkozós lelkületűek, s akikben megbízhatok, azonnal elküldtem nekik sms-ket, hogy hajrá, imádkozzatok értem, mert most szükségem van rá.


Családi fotóalbum 2017-ből

Adjatok hálát mindenért

Bennem nem is a haláltól való félelem uralkodott el, hanem inkább az, - látva hogyan mennek el ebben a betegségben az emberek – hogy mennyire fogom bírni magam tartani a megpróbáltatások alatt. Az első kemoterápiát simán átvészeltem. A második után már szörnyű állapotban kerültem. Azt hittem meghalok. S azon gondolkodtam, hogy mi lesz ennek a vége. Meddig maradhatok itt? Számolgattam, hány évesek lesznek a gyerekeim, ha még két évet kibírok. Az egyik tizennégy lesz, s az már egészen jó kor, talán nem lesz olyan lelki traumája, ha elveszíti az anyját.

Az egyik reggel egy nőknek szánt Lélekfrissítő című bibliai vezérfonalban azt olvastam: Adjatok hálát mindenért. Gondolkodóba estem, hogy miért adjak hálát? A kínokért, szenvedésekért? Majd hirtelen eszembe jutott, hogy hálát tudok adni a kávéért, a reggeli napsütésért, sőt, azért is, hogy nincs olyan erős hányingerem, mint más alkalommal. És aztán szinte kijött belőlem: hálát adok még ezért a betegségért is. A szenvedéseim közben ugyanis sok minden jót is megtapasztalhattam. Nemcsak a családom, hanem mások szeretetét is. A gyülekezeti közösségét, aki a tenyerükön hordozott. Csodálatos könyveket kaptam ebben az időszakban tőlük, így mindig volt egy könyv, amit elővehettem. Teljesen kiteljesedett a lelkem azoktól, amiket abban olvastam. Rájöttem, hogy ilyen hálásan érdemes élni. Nagyon sok jót tapasztaltam meg.  Van egy vers is, abban olyasmi van megfogalmazva, hogy egyszer majd hiányozni fognak azok a pillanatok, amikor az Istenre támaszkodhattam, mint hófehér templom falára?  Nekem ez az üzenet jött le belőle.

Családi fotóalbum: 2012 januárjában

Istennek mindennel célja van

S amikor az ember benne van a betegségben, akkor nehezen tudja elhinni, hogy majd visszavágyik rá. Hogy érezze:  Isten átöleli őt a szenvedéseiben, fájdalmaiban, s nem hagyja el. Érdekes, ha az ember úgy tud gondolni ezekre az átélt, nem szeretem időszakokra, mint valami jóra, hasznosra az életében. De erről már sejtése is van annak folyamatában, holott még nem is sejtjük a végkifejletet, hogy miként is fog végződni ez a küzdelem. S arról is kevesen tudnak, hogy az ilyen mélységeket, amelyekben szenvedések vannak, igen is meg kell járni. Csiszolódunk általuk, hogy gyönyörűen, sokkal jobban jöjjünk ki lelkileg belőle, s még közelebb érezve magunkat a Teremtőnkhöz. Az ilyen szenvedéseknek van értelme.

Sokat gondolkodtam azon, hogy Isten miért adta számomra ezt a betegséget és mi a célja ezzel? Formálni akar általa? Biztos voltam abban, hogy van mit formálnia rajtam. Tisztában vagyok a gyengeségeimmel, a hibáimmal, az önzőségemmel. Többször is felmerült a miért adta kérdése. De sosem hánytorgattam fel Neki, mert tudtam, hogy amit ő ad, annak van értelme. Inkább az volt a kérdés, hogy történhetett meg ez velem? A miért volt a lényeges számomra. Bár tudtam, Isten akarata ez a betegség. Rengeteg kérdés is megfogalmazódott bennem saját magammal kapcsolatban. S ha úgy igazából magamba néztem, akkor az üzenetet is megfejtettem: van mit rajtam csiszolni.

Az előttünk lévő útjainkat nem lehet kispórolni

Azt mondtam a férjemnek, amikor kiderült, hogy rákos vagyok: jó kis út vár ránk, ami nagyon kemény és nehéz lesz. Egyiknek a cukorbetegséggel, a másiknak válással kell megküzdenie. Nekem ezek ugyanolyan borzalmasak lennének. Úgy gondolom, hogy Isten mindannyiunkat formál valamilyen formában. Nekem ezt az utat adta. Ettől vagyok az, aki vagyok, akit Isten megteremtett, elhívott és akarta, hogy világra jöjjön. Úgy gondolom, az előttünk lévő útjainkat nem lehet kispórolni, azokat végig kell járni. Senkinek nem kívánom azt, amin keresztül mentem. Amikor meghallom, hogy valaki beteg, vagy ha ebbe a betegségbe halt bele, akkor megrezdülök és minden porcikám beleremeg. De  tudom, hogy Isten mindenhez ad erőt. Mert ő ennyire erős Isten.

A második terápia után azt gondoltam, belehalok. Még a család is kétségbe esett, mert azt mondtam, nem tudom hogyan fogom a többit kibírni, mert ez borzalom. Összezsugorodva lenni, élettelenül. Minden mozdulatot az ember ilyenkor háromszor átgondol, mert nincs ereje semmire sem. A harmadik előtt azt mondtam magamban: az előző elég nehéz volt, most mindenkit mozgósítok, hogy imádkozzanak értem. És imádkoztak. A harmadik kemoterápia már  sokkal könnyebben ment. Megtapasztaltam, hogy az imának ereje van. Nagyon jó volt, hogy amikor nem volt erőm még gondolkodni sem és csak  feküdtem, s megpróbáltam túlélni, meg lenyelni egy korty vizet, akkor tudtam, hogy mások küzdenek értem. Szerintem közösséggel és főleg az Úr Isten segítségével lehet egy ilyen időszakon keresztülmenni, úgy, hogy esetleg áldásnak is tudjam mondani mindazt, amit átéltem.

A férjemnek hatalmas hite volt

Biztos vagyok benne, hogy nem volt nekik sem könnyű. A férjemben azt becsültem a legjobban, hogy nagyon sok erőt adott. Eszébe sem jutott, hogy nem gyógyulok meg. Olyan hatalmas volt a hite. Soha egy bizonytalanságot, vagy kétségbeesést nem láttam rajta. Azt mondta: csináljuk végig. Hordott az orvoshoz, fogta a kezem, a kemoterápia alatt filmeket néztünk együtt. Rengeteg minőségi időt töltöttünk együtt. Amikor orvoshoz kellett menni, akkor is együtt voltunk. Mindenhová elkísért. Még a kapcsolatunknak is nagyon jót tett ez a betegség. Ami biztató volt, hogy ő hitt bennem. A gyerekek előtt nem titkoltunk semmit, de nem is jajgattunk. A nagy lányunk a gimnáziumban egy pszichológusnőnek beszélte ki a velem történteket, s úgy láttam, sokat segített rajta ez a fajta kitárulkozás. Ábel fiúnk nagyon érzékeny volt, és nagyon szurkolt. Amikor a tanító nénijétől hallotta, hogy  gyermekkorában az ő édesanyja is nagyon megbetegedett, de felgyógyult, akkor ez a mondat nagyon feldobta őt, s ebben kezdett el hinni: hogy ez az anyjával is megtörténhet. A kis Matyi fiúnknak csak azt jegyezte meg, hogy ha már annyit járok az orvoshoz, akkor miért vagyok még mindig kopasz és járok kendőben. Igazán tehetnének  valamit a hajammal, hogy nőjön ki. Ő csak ennyit látott a betegségből.

Családi fotóalbum: 2013 augusztusában

Ennek a betegségnek nincs pont a végén

Most már túl vagyok a nehezén, de azóta is járok hormonális kezelésekre. Ez is egy kicsit nehezíti az ember életét, de nem panaszkodom, mert ez is jobb, mint már nem élni. Nem lehet ugyan azt mondani, hogy teljesen meggyógyultam. Jelenleg tünetmentes vagyok. A veszély egy időre elhárult. De ki tudja, meddig lesz ez így? Öt-tíz évig, vagy tovább. Állítólag egy idő után kiújul a kór. Van, akinek húsz év múltán jött vissza. Van olyan nagynénim, aki negyven évig volt tünetmentes. Nekem talán ezt volt a legnehezebb feldolgoznom, s ebben voltak a legnagyobb vitáim az Istennel, hogy soha nem ereszthetek le. Nem mondhatom, hogy teljesen legyőztem a gyilkos kórt és most már vége. Ennek a betegségnek nincs pont a végén. Bármikor visszajöhet. Az ettől való feszültség nagyon sokáig, több, mint egy évig tartott. Minden nap eszembe jutott, hogy a halálra vagy az életre készüljek-e, tervezhetek-e vagy sem. A mai napig is mindent nagyon óvatosan tervezek. Semmire sem tudom azt mondani, hogy ezt megcsináljuk. Mindenre szívből jövően azt kell mondanom, hogy igen, ha az Úr akarja, akkor meglesz ez is. Egyrészt nehéz ezzel együtt élni, másrészt viszont nagyon jó, mert most már annyi mindennek tudok örülni, aminek korábban nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget: minden sikernek, minden szép napnak, reggelnek, kávénak, minden estének, amikor újra együtt van a család, minden kirándulásnak, hogy valahová eljuthatunk. Ez mind nagy-nagy öröm. Tehát a mérleg másik serpenyőjébe Isten csupa örömet tesz azzal, hogy figyelmeztet arra, minden ajándék tőle jön“.

Reformata, Iski Ibolya

események továbbiak →

Reformáció 500