Mindenekről számot adok

2018. február 06., kedd

A fenti cím Zalabai Zsigmond Ipolypásztóról írott monográfiája egyik kötetének címe, a másik Hazahív a harangszó. Január 29-én lett volna 70 éves. Ebből az alkalomból családja és a gyülekezet körében emlékeztünk meg róla Ipolypásztón, szülőfalujában a január 28-i istentiszteletet követően.

A megemlékezés során Ambrus Erika helyi lelkipásztor olvasott föl részleteket Koncsol László, Egyetemes Egyházunk tiszteletbeli gondnoka, 2003. december 29-i Ki volt nekünk Zalabai Zsigmond? című írásából, majd a falu nevében Sejli Csaba alpolgármester emlékezett a következőképpen:

„Ha számunkra kedves ember, jó barát, rokon, betölti a 70. életévét, örömmel készülünk arra, hogy köszöntsük őt, megünnepeljük ezt a jubileumot. Most azonban, ezt már nem tehetjük, már csak emlékezhetünk. Zalabai Zsigmondra, az örök pásztóira, kritikusra, irodalomtörténészre, egyetemi oktatóra, publicistára, a barátra, aki január 29-én lenne 70 éves.

Zalabai Zsigmond a miénk volt. Tudom, ezt nagyon sokan így érzik, így gondolják, elsősorban családja, de a magyar közélet, Somorja városa és a nevét viselő somorjai könyvtár, írótársai, munkatársai, volt diákjai. De így érezzük mi is, hiszen itt született, innét indult, s ide járt haza valóságban, vagy gondolatban. Szerette Ipolypásztót, s mindent megtett kicsiny faluja megmaradásáért, felvirágoztatásáért, múltja, hagyományai megörökítéséért. Ismert itt minden házat, minden dűlőt, a templomot, s ismert itt minden pásztói embert. Ismertük és szerettük őt. Csodáltuk géniuszi tehetségét, talán nem is mindig értettük írásait, örültünk falunkról írt kétkötetes monográfiájának, örültünk sikereinek, s mikor élete utolsó esztendeiben a lelkét támadta meg a keserűség, vele éreztünk.

Reméltük, meggyógyul, reméltük, újra a régi lesz. De minden másképp alakult, s döbbenten hallottuk 2003 karácsonyán, Zsiga nincs többé. Bár korán távozott, de nagy-nagy örökséget hagyott hátra. Hisz tevékeny és termékeny ember volt, értékmentő és értékteremtő tudós, lebilincselő előadó, megbízható kritikus, amolyan mindenese és lángoszlopa a felvidéki magyarságnak. Kiváló helytörténész és szociográfus, fáradhatatlan szervezője az irodalmi életnek, meghatározó alakja az egyetemes magyar irodalomtudománynak. Szülőföldhöz való hűségét példázza a szlovákiai magyar helytörténeti-szociográfiai irodalom két kiemelkedő alkotása, az 1984-ben megjelent Mindenekről számot adok és az 1985-ös Hazahív a harangszó című kötet. Ez a két könyv minden tekintetben mestermunka: kiemelkedő szociográfiai alkotás, lírai vallomás, szépírói kvalitásokat felvillantó mű, hiteles korrajz, történelmi, társadalmi tabló, tökéletes falunéprajz, melyek rólunk szólnak. Rólunk, kik itt maradtunk, kik itt élünk, rólunk ipolypásztóiakról. 

Az Úr 2003. esztendejének utolsó napján ott voltak az ipolypásztóiak is a somorjai temetőben. Vitték az ipolypásztói földet, mert komolyan vették, ami számára oly fontos volt: „Hogy álmom nyugtatóbb legyen, hazám határiból maroknyi földet elviszek síromba vánkosul. Így hát, míg sírom eltakar, síromban is leszek magyar”. Ugyanebben az írásában, melyből ez a rövid részlet is való, azt mondja: „Nézzünk szembe minél több kis közösségben, minél igazabban a múltunkkal. Mementóként pedig hagyjunk fakereszteket, emléktáblákat, kopjafákat magunk után. Hogy visszanyúlva a múló időbe – amit most még napjainknak nevezünk – unokáink is megfoghassák a mi nemzedékeink kezét. Ötven év, száz év múlva is. Akkor is, és mindörökké.”

Nem sokkal halála előtt adták ki az Ipolypásztó – 1848/49-es emlékek című kis füzetecskéjét, melynek bevételét a régi emlékek s a község templomának restaurálására ajánlotta fel. E kis kiadványban büszkeséggel ír Ipolypásztó jeles fiáról, Pereszlényi Jánosról, idézve annak a nyelvújító Kazinczy Ferenc előtt tisztelegő beszédét. De büszke volt az itteni híres prédikátorra, Sallay Györgyre is, akárcsak a szabadságharcos Kovács Sebestyénre. Gondja volt arra is, hogy sírjuk rendben legyen a község temetőjében.  Hagyott itt Pásztón emléktáblát és kopjafát, az emléktáblát itt a templomban, a kopjafát a templom előtt. Az emléktábla a templom bejáratánál, melyet ünnepi istentiszteleten 1991 pünkösd vasárnapján avattak fel. Ő maga ezt írta ezzel kapcsolatban:   „ … a kicsi Ipolypásztó nagy példát statuált azzal, hogy be merte vállalni a múltat. Azzal, hogy a történelemhamisítás évtizedei, a hallgatás esztendei után szembe mert nézni az idegeinket kínzó és gyötrő traumákkal. Azzal, hogy kemény és maradandó márványtáblába véste emberségre kötelező örök mementóját.”

Az egyik kopjafa a templom előtt, a másik szülőháza előtt áll. Mi már csak annyit tehetünk a 70. születésnapon, hogy emlékezünk, s lerakjuk a kegyelet koszorúit a Zalabai Zsigmondnak emléket állító kopjafa előtt.”

A templomból az emlékező közösség átvonult Zalabai Emlékház elé, ahol a gyülekezet, a falu, a helyi Via Nova szervezet és a család elhelyezte a tisztelet és emlékezés koszorúit a kopjafa előtt.

Reformata, Ambrus Erika

események továbbiak →

Reformáció 500