Jer 3 és Gal 1,1–9
(ÓSZ) „Fetrengünk a gyalázatban, szégyenpír a takarónk, mert vétkeztünk Istenünk, az ÚR ellen, mi is, atyáink is, ifjúkorunk óta mind a mai napig, és nem hallgattunk Istenünknek, az ÚRnak szavára" (25). A próféta hangot hall a hegytetőkön, Izrael fiainak panaszos sírását, akik elpártoltak Istenüktől, és nem tudnak visszafordulni hozzá. A töredelmes bűnbánat hangja szólal meg, őszinte készség mutatkozik a gyökeres változásra. „A szégyenünkben fekszünk, ott alszunk a saját összekuszálódott, elrontott életünk sarában" – fordíthatnánk így is a kiemelt igeverset. S erről eszembe jut József Attila költeménye. „Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva" (Nem emel föl). Hívő emberekként is bele tudunk nehezülni a sárba, amely a bűneink maradékából kavarodik, és nem engedi, hogy újra elinduljunk. Az Úr Jézus irgalmas hozzánk, megsegít, hogy mégis elinduljunk és őt kövessük.
Fohász: „Szelíd szemed, Úr Jézus, jól látja minden vétkemet" (RÉ. 465.), szégyenemet és még azt is, amivel szívesen takarózom. Uram, bogozd ki, kérlek, összekuszálódott életem fonalát, és taníts akaratodat teljesíteni. Mert Te vagy az, aki felemelsz! Önmagam felé. Ámen.