Jer 2 és 2Pt 3,14–18
(ÓSZ) „Ezt mondja az ÚR: Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön. Az ÚR szent tulajdona volt Izráel, termésének a legjava" (2-3). Emlékszem rád, emlékszem fiatalkori kegyességedre, elindulásodra, arra, amit jól és tisztán gondoltál rólam és hivatásodról – Istennek ezzel a szívet és lelket melengető üzenetével biztatja most Jeremiás a hűtlenné vált Izraelt. Aligha van lelkesítőbb dolog, mint amikor az Úr még emlékszik arra, amit mi már teljesen elfelejtettünk. Különösen igaz ez, ha a prófétához hasonlóan mi is úgy tekintünk gyülekezetünkre, egyházunkra, mint egyetlen, szerves egységre. Mint egy olyan közösségre, amelynek volt gyerekkora, fiatalkora, amely átment már az életközépi válságon és megérte öregkorát. De nem halni készül, hanem visszagondolni, újrakezdeni; a hűtlenségből visszafordulni az igazán kegyes élethez. Hogy érzed, számodra is eljött az ideje?
Fohász: Uram, hálát adok Neked, hogy emlékszel arra, amikor elindultam a hit útján. Amikor érted mindent vágyat és célt a múltnak adtam, és nem volt bennem vak remény (RÉ. 426.). Áldd meg, kérlek, gyülekezetemet, családomat és engem is a Te áldásaid emlékével és érvényességével. Ámen.