1Krón 27,1–15 és Mk 4,35–41
(ÚSZ) „Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? (...) „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek" (38.40)? Milyen szemtelen, számonkérő mondat ez: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?" Éppen ő ne törődne velünk?! Értünk hagyta ott a mennyet! Miattunk lett emberré, minket jött megmenteni! Egyedül ő az, aki igazán, tehát érdek, számítás és haszon nélkül törődik velünk. Sajnos azonban – és ez fájdalmasan gyakran megesik – mi hirtelen elfelejtjük gondoskodó szeretetét, amikor forgószél támad a lelkünkben, amikor nem várt hullámoktól tűnik felborulni az életünk, amikor a félelem lesz az úr. A bajok elnyomják az addig szilárdnak gondolt hitünket. Ilyenkor Jézust megszólító imádságban az ő békességéből merítenünk, és kérhetjük őt, hogy cselekedjen. Ő a mi egyedüli Urunk, akiről tudjuk, hogy neki semmi sem lehetetlen (Lk 1,37)!

Fohász: Tudom, Uram, hogy életem estéjén nekem is át kell mennem a túlsó partra. Kérlek, mindvégig maradj velem, s add, hogy hűséges maradjak Hozzád! Hozzád, akire szükségem van, aki Úr vagy a félelmeim, a kínzó gondolataim, a körülményeim fölött. Áldalak, mert Te voltál és vagy, aki elűzöd viharaimat és lecsendesíted lelkemet. Ámen.