2Krón 20,1–19 és Mk 14,1–11
(ÚSZ) „Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére" (9). Milyen rendkívüli tett! Olyannyira rendkívüli, hogy nem is tudjuk, ki ez az asszony, de a tettét ma is emlegetjük. Cselekedetében nem a reményét fejezi ki; nem azt, amit vár; nem azt, amit elvár, hanem a szeretetét Jézus iránt. Ajándékot hoz. Nagyon drágát. Nem méricskél, nem kalkulál, nem vár viszonzást. Az ő imádata nem üzlet, amelyben ott van a haszon, az ellenszolgáltatás. Mesterkélt ünnepélyesség, díszcsomagolás helyett egyszerűen ráönti Jézusra a nárdusolajat. Neki adja, amije van. S ezzel életét adja oda Jézusnak, önmagát hozza Jézus elé. Azzal pedig, hogy elfeledi a maga hasznát, és teljesen Jézus imádására szánja magát, Isten munkájába kapcsolódik be: hirdeti Jézus halálát, és örök példája annak, mit jelent Jézust szeretni.

Fohász: Uram! Megnyitom előtted szívemet, amely tele van hálával. Fogadd el hódolatomat! Imádlak Téged, Megváltóm, szeretlek teljes lelkemmel és erőmmel, egész lényemmel. Most nincs semmi kérésem, de köszönöm, hogy amikor Téged dicsőítelek, akkor igazán önmagam vagyok. Ámen.