Ézs 21 és Lk 10,17–20
(ÚSZ) „Uram, a te nevedre még az ördögök is engedelmeskednek nekünk" (17)! Elsőéves teológus koromban, a karácsonyi legáció alkalmával jólestek a dicsérő szavak igehirdetésem után a templom kapujában. Utolsónak egy idős lelkipásztor jött ki, aki csak ennyit mondott: vigyázzon, kedves, az ördög legnagyobb kísértése, hogy itt megdicsérik! Azóta is sokszor jut eszembe ez a figyelmeztetés. Olyan élethelyzetekben, amikor magunkat emeljük fel, saját vállunkat veregetjük, vagy éppen mások elismerésében sütkérezünk. Hiszen mink van, amit ne kaptunk volna (1Kor 4,7)? Sokszor várunk és mondunk emberi dicséretet, és nagyon sokra tartjuk ezeket. Holott minden áldás, amelyben részünk van, Isten kegyelméből a miénk!
Fohász: Drága Istenem! Látod szívem-lelkem gyarlóságait. Tudod, mennyire szeretem a saját hangomat. Ismersz, hogy sajátomnak gondolok és hirdetek olyan eredményeket, melyek valójában Tőled származnak. Kérlek, Jézus által taníts arra, hogy nem az evilági elismerés számít, hanem az, hogy fel van írva nevem a Te országodban. Ámen.