Péld 2 és Lk 19,28–40
(ÚSZ) „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani" (40). Amikor az emberek ajkán elhal Isten magasztalása, a kövek kezdenek el kiáltani. Biztosan Te is láttál, hallottál már kiáltó köveket, Testvérem. Kiált az üres templom köve: a régiek még itt magasztalták megváltó Krisztusukat, zengett ajkukon a zsoltár; s most a hideg kövek kiáltanak: az újak csak magukat építik, saját erejüket dicsőítik. Kiált a puszta ugar köve: a régiek még megművelték talaját, tisztessége volt a munkának, de ma nincs a földnek becsülete. Folytathatnánk a sort tovább, mert bizony, tudnak az élettelen dolgok is kiáltani, ha van fülünk a hallásra. Milyen jó volna nem megvárni a kövek kiáltását, hanem idejében magasztalni az Urat. Ma is van rá alkalmad, Testvérem!
Fohász: Magasztallak, Uram, minden jótéteményedért. Azokért, amelyeket mint égi harmatot hullattál rám áldásként, és azokért is, amelyeket nyomorúságok közepette kellett megtapasztalnom. Dicséret és dicsőség illessen Téged! Hiszen ami Tőled jön, minden a javamra szolgál (Róm 8,28). Ámen.