Jób 32 és Jakab 1,1–18
(ÓSZ) „Olyan már a bensőm, mint a lezárt újbor, széthasad, mint erjedő musttól a tömlő" (19). Elíhú szájáról lepattan a zár. Az illem tapaszai már nem fékezhetik indulatát, ömlenek belőle a szavak. Betelt a szív pohara. Lelkéből szól, mégis a Lélek nélkül. Szívből ugyan, de szívtelenül. Őszintén, de nincs meg benne a szeretet értelme, tapintata. Egy alázat nélküli próféta, aki megmondja a magáét, rácáfol minden eddigi igazságra, hiszen bölcsebbnek hiszi magát az ítéletben elődeinél. Talán egészen közelről ismersz ilyen megmondóembert... Elég csupán csendben maradni egy picit. Elíhú szavai fájóan ismerősek lehetnek. Talán Rád sem hatnak újszerűen. Ez nem annak az újbornak az íze, amellyel Jézus csordultig akarja tölteni szívünk és egyházunk tömlőjét (Mt 9,17; Lk 6,45).
Fohász: Úr Jézus! A Te Lelkedért esedezem, hogy az az indulat, az a békesség és az a szeretet dolgozzon bennem, ami Benned megvolt. Csordultig tölts el lényeddel, hogy másnak is jusson belőlem, Belőled. Ámen.