A kezdetek: ez mégis igaz

Idén százéves a Kárpátaljai Református Egyház. 1923-ban választották meg az első püspökét, Bartók Bélát. Három év telt el a Trianoni-békediktátum után, de a közösség nem akarta elhinni a valóságot, a megváltoztathatatlant. De három év után rájöttek: ez mégis igaz. Állami kényszer és sok minden más külső hatásra létrejött a Kárpátaljai Református Egyház, szervezetileg Csehszlovákiában. Van közös múltunk – összegezte bevezetőjében a száz évvel ezelőtti történést Zán Fábián Sándor püspök. Majd hozzátette: Arra azonban nem vagyunk büszkék, hogy milyen volt ez a tizenkilenc év.

Mint mondta, hálás azért, hogy a mindenható Isten megtartotta az akkori közösséget, s adott neki vezetőket, akiknek a bölcsességével szervezett egyházként tudott működni a csehszlovák időkben a Kárpátaljai Református Egyház egészen 1939-ig, amikor Magyarország újra felvonhatta zászlóját Kárpátalja fölött. Az ott maradt lelkészek támogatás nélkül szolgáltak, közülük hatan semmilyen állampolgársággal nem rendelkeztek, s mivel nem volt biztos a hovatartozásuk, nagyon sok nehézséggel kellett szembe nézniük. Sokan nem tudták letenni a cseh nyelvvizsgájukat, ezért inkább átjöttek Kárpátaljáról Magyarországra. De voltak, akik maradtak a magyar közösségből, így az egyházban is, mint a lelkipásztorok és a kántorok, akik megpróbálták a kényszerhelyzetben az evangélium hirdetését komolyan venni és élni azzal a lehetőséggel, amit Isten adott nekik abban a helyzetben.

Érdekességként elmondta, 1923-ban ugyanannyi egyháztagjuk volt, mint 2023-ban. Jelenleg valamennyivel több lelkész szolgál, mint száz évvel korábban, mert a kényszer miatt kevesebb szolgálattevő maradt Kárpátalján. A trianoni döntéskor még 120 ezer reformátust jegyeztek, de az eltelt időszakban jelentősen, mintegy felére csökkent a számuk, 59 ezerre. „Ez nagyon drasztikus csökkenés. De a két időpont között éltünk meg, illetve élhettek meg az elődeink népesebb közösségeket és erősebb gyülekezeteket is, mint a kezdetekben és most” – tette hozzá.

Mindig a jelen a legnehezebb, de most jobban élünk

„Amikor azt mondjuk, most vagyunk a legnagyobb bajban, hozzáteszem: mindig a jelen a legnehezebb. Jobban élünk, mint 1923-ban. Akkoriban egy lelkipásztor fizetése hét cipő megvásárlására volt elég, ami jelzi, nem olyan jól éltek. Nagy megpróbáltatásokat jelentő időszak volt az akkori közösség számára az első húsz esztendő: államosították az összes iskoláját és több nehézséggel is meg kellett küzdeniük” – mondta a püspök, majd azzal folytatta, hogy nagy változást az 1939-től 1944-ig tartó időszak sem hozott, amikor újra Magyarországhoz tartozott Kárpátalja, mert ezek még a II. világháború évei voltak. Akkor is a félelem, a kiszolgáltatottság és a szegénység jellemezte a vidéket, viszont megadattak a továbbtanulási lehetőségek, s ezzel akkor többen éltek. 1944 novemberében pedig már szóltak a kisdobosok, hogy három napi munkára kell menni a férfiaknak. Az akkori majdnem kilencven gyülekezetből a sztálini lágerekben több ezren vesztek oda – nyomatékosította.

„Ha valaki azt mondja, hogy Kárpátalján most a legrosszabb, az nem igaz” – ismételte meg a korábbi megállapítását azzal magyarázva, hogy ettől sokkal nagyobb próbákat éltek meg a szüleik, nagyszüleik, de az egyház is Csehszlovákiában és a Szovjetunió ideje alatt. Az igazi próbák akkor jöttek el, amikor 1944 után a templomok padjai, ahol a férfiak ültek, egyszerűen kiürültek.

Mintegy kitérőként elmesélte, hogy amikor 1996-ban a teológia elvégzése után hazakerült Debrecenből, egyik igehirdetésében szemrehányóan megjegyezte, hogy itt csak a nők a hívők és van egyházi kötődésük, majd feltette a kérdést: de hol vannak a férfiak? Amikor véget ért az istentisztelet és kijöttek a templomból egy bácsi azt mondta neki: Tiszteletes úr, ha eddig nem vette volna észre, itt a templommal szemben van a sztálinizmus áldozatainak emlékműve, 383 férfinév van ráírva. Ott vannak a férfiak.

Majd arról beszélt, hogy egy nagyon nehéz korszak kezdődött el 1944-ben, de a II. világháború után Kárpátalján az evangélium hirdetése, az evangelizációs alkalmak annyira eredményesek voltak, hogy kezdetét vette egy ébredési hullám és bibliaiskolák nyíltak. Ezzel párosult a magántulajdonban lévő földek kolhozosítása és a templomok államosítása. A parókiákról már 1944-ben is költöztettek ki lelkészeket.

„A parókia, ahol a családommal élek, 1913-ban épült, de én vagyok a második lelkipásztor lakója. 1944-ben jött a szovjet hadsereg, elfoglalta és 1966-ig határőség működött benne. 1997 februárjában költözhetett be a második lelkipásztor, amikor a postahivatal, a takarékpénztár és egy nagy telefonközpont kiköltözött onnan”.

Érdekességként megjegyezte, hogy Erdélyben még Caucescu idején is kaptak állami támogatást a lelkészek. „Furcsa elnyomás, diktatúra volt, de mégis kaptak valamit. Nálunk, Kárpátalján még most sem adták vissza az egyházi ingatlanokat, sőt, 2023-ban ismét államosítást emlegetnek.”

Erővel próbálták az evangéliumot bilincsbe verni

1947-48-ban olyan mértékű volt az éhínség Isten igéje iránt, hogy az emberek faluról falura jártak Bibliaiskolába. De volt, aki hirdesse az igét. Viszont nagy nyomás nehezedett a lelkipásztorokra, több lelkészt is ugyanis már elítéltek, többek között Gulácsi Lajos későbbi püspököt. Általában 25 évet kaptak a sztálini táborokban munkavégzés vagy átképzést gyanánt. De nemcsak itt szenvedtek a lelkészek. Horkay István püspök elődöm lelkészédesapját a saját falujában ítélték közmunkára utcaseprőnek, hogy megalázzák, megszégyenítsék, aztán vasárnap pedig menjen fel a szószékre prédikálni.

1947-től nem lakhattak református lelkipásztorok a parókián és nem is élhettek azon a településen, ahol szolgáltak. Semmilyen kapcsolattartási lehetőség nem adatott, palástot csak vasárnap a templomban szabadott felvenni és csak ott prédikálhattak. Az ifjúsággal nem foglalkozhattak, a keresztelőket tiltották, a kézfogás lehetősége is korlátozva volt a templomból kimenet, istentisztelet végén pedig el kellett hagynia a lelkésznek a települést – sorolta az akkori kor megpróbáltatásait. „Erővel megpróbálták az evangéliumot bilincsbe verni, ennek ellenére az emberek szívében mégis ott élt a hit” – fogalmazott Zán Fábián Sándor.

Majd elmesélte, hogy 1987-ben őt is megérintette az Isten igéje. A Bibliájában volt egy pecsét, amely arról tanúskodott, hogy a Moszkvai Vallásügyi Hivatal engedélyével került az országba. „A 80-as években ugyanis voltak olyan bátor hívő emberek, akik elmentek egészen Moszkváig engedélyt kérni lelkésztovábbképzésre és Szentírás behozatalára”.

„Hiszem, hogy abban az időben a lelkipásztorok a Szentlélek hatására kezdtek el kapcsolatot létesíteni a fiatalokkal és tanítani bennünket. Eleinte presbitereken keresztül. Voltak olyan megbízható emberek, akiknek elmondták, mi a feladat. Én is úgy konfirmáltam, hogy egy gyümölcsösben dolgozó brigadéros szőlőmetszési órákat adott nekem. Ott tanultam meg a káté kérdéseit, s nála a kiskonyhában konfirmáltam. A lelkipásztornak csak biccentett, hogy nekem is lehet úrvacsorát adni” – emlékezett vissza az akkori gyakorlatra. „Hiszem azt, hogy Isten igéjét nem lehet bilincsbe verni különféle propagandák és istenellenes ideológiákkal. Kétszer konfirmáltam, miután 1990-ben már hivatalosan is lehetett” – tette hozzá.

Lelki ébredés

Mint mondta, az 1947-48-as ébredésnek az volt a következménye, hogy negyven évvel később ezek az emberek azt érezték, nem várhatnak tovább, az evangéliumot tovább kell adni. Az elején születésnapi alkalmakat szerveztek. Az volt a feladat, hogy köszöntőlappal menjen el mindenki a megadott helyre. Volt, hogy több százan is összegyűltek. Szeretetvendégség volt, előtte igehirdetéssel, evangelizációval, keresztyén énekek éneklésével s úgy érezték, a helyünkön vannak.

1988-ban Budapesten még csak két teológusa volt a Kárpátaljai Református Egyháznak, egy évvel később már Debrecenben kettő, 1990-ben már nyolc teológusa.  „Voltak szebb idők is, de ez minek köszönhető? Az evangéliumnak, az ifjúsági munkának, az erős gyerekmunkának, s hisszük, hogy ennek van jövője ma is. Isten nem hagyja az ő népét és nem lesz a gyermeke kenyérkéregető.”

Beszélt arról is, hogy amikor 1996-ban visszajött Kárpátaljára, Gulácsi Lajos püspök a Derceni Református Egyházközségbe nevezte ki. Az ottani lelkésszel, akivel barátok voltak, együtt mentek megnézni mindkét parókiát, végül azt mondta neki, cseréljenek helyet, mert most született meg a második kislánya és nincs hová beköltözniük. „Beleegyeztem, a püspöknek sem volt semmi kifogása ellene. Én Mezőváriban kezdtem szolgálni, ahol a viszont egy ideig nem lehetett a parókián lakni és fokozatosan lettek felújítva a szobák. Télen egy ideig nem volt fűtés, de egy bádeni lelkész adományának köszönhetően végül az is lett. A mai fiatal lelkészek nem akarják elhinni hogyan kezdtük, csak azt látják, hogy most mi van”.

Az áldások ideje

„Az előző nemzedéken és rajtunk keresztül is Isten sok áldást hozott Kárpátaljára. Az elmúlt harminc év az áldások ideje volt. Mostanra az elvett templomok nagy része visszakerült az egyházhoz, a parókiákat 75 százalékban kaptuk vissza. A földek viszont maradtak, nem is kárpótoltak érte, de ahhoz képest egy csodálatos korszaknak vagyunk a tanúi. Harminc éves a legidősebb iskolánk. Négy olyan oktatási intézményünk van, ahol az érettségiig lehet tanulni. Van 21 óvodánk, ahol biztosított az anyanyelven való nevelés. Szerteágazó szeretetszolgálatot végzünk, amely a mi egyházunkat a többségi nemzet előtt is hitelessé és mérvadóvá tudja tenni. Úgy az ifjúsági, mint a gyermekmunkában és a felnőttek között végzett szolgálatban is nagyon sok áldást tapasztalhatott meg a Kárpátaljai Református Egyház”.

Majd az áldások sorozatát folytatva elmondta, hogy Beregszászon a régi törvényszék épülete az a magyar főiskoláé, a templom környékén a régi egyházi ingatlanok nagy részét már visszakapták, s várják még egy régi banképületnek a visszaadását. A városközpontban van egy 120 férőhelyes Kálvin-kollégiumuk, könyvesboltjuk, nyomdájuk. Ahhoz képest, hogy semmink sem volt, nagyon sok mindennel megáldott az Isten bennünket – tette hozzá a püspök.

Megemlítette, hogy az ugocsai Újaklin református templomot építettek, ott, ahol száz évvel ezelőtt még falu sem volt. A csehszlovák időben telepítettek oda ruszin közösséget, amely fokozatosan elmagyarosodott és reformátussá vált. „Ez is azon áldások közé tartoznak, amelyeket Istentől kaptunk” – hangsúlyozta.

A háború kihívásai

Majd a jelenkor kihívásairól szólt, elsőként megemlítve a lassan másfél éve zajló intenzív háborút Ukrajna és Oroszország között, de mint mondta, gyakorlatilag kilenc éve folyik az ellenségeskedés, 2014 óta, amely magával hozta a mobilitást, a kényszerbesorozást és az emberi veszteséget is.

„Nemcsak az terhel bennünket, hogy kilenc éve hadiadót kell fizetnünk, hanem a sok-sok özvegyasszony és árva gyermekek sorsa is. Az elmenekültek száma a gyülekezetek létszámának csökkenését, az intézményekben pedig a gyermekhiányt jelenti, amellyel szintén szembe kell nézni” – konstatálta a püspök.

Emlékeztetett arra, senki nem számolt azzal, hogy a szovjet hadsereg napja után Oroszország megtámadja Ukrajnát. Elmesélte, reggel azzal ébresztette a feleségét: baj van, kitört a háború. Többekkel arra gondoltak, ez csak pár napig fog tartani, addig is jobb lenne innen elmenni. Este megszületett a döntés, a család elmegy, mire összecsomagoltak és kimentek a határra, már zsúfolt volt a határátkelő. A családot átkísérte a túloldalra, ő pedig hazasétált megkönnyebbülve, hogy ők már biztonságban vannak Magyarországon.

„De, amikor hazaérkeztem, s megláttam az üres parókiát, úgy éreztem, minden amiért annyi sokat küzdöttünk, semmit sem ér a többiek nélkül. Nagyon nehéz tíz nap következett, amikor jöttek-mentek a menekültek. A nagy juhászkutyánkkal ültem a templom előtti padon elég keserűen. Tíz nap után a családom úgy döntött, hazajön. Ez egy nagyon nagy segítség volt a számomra. Úgy éreztem, hogy minden nehézséget, ami akkor rám terhelődött, nagyobb értelme van felvállalni.”

Visszaemlékezett arra is, hogy amikor 2001-ben árvíz sújtotta Mezővárit, akkor vele együtt öten voltak a templomban. Akkor érezte úgy, hogy eddig hiába prédikált. A háború kitörésekor is volt ilyen érzése, a következő vasárnap ugyanis alig voltak templomban. Az emberek elmenekültek, s úgy érezte, eltelt sok év, de hiába.

Nem titkolta, hogy volt olyan lelkész, akit a lelkészbarátai szólítottak vissza a határátkelőről, s bátran mondta, Kárpátalján minden lelkész a szolgálati helyén maradt, senki nem hagyta el a gyülekezetét. Minden lelkész érezte azt, hogy felelősséggel tartozik a közössége iránt, hogy nem szabad elmenni, otthon kell maradni, s azt a feladatot, ami ráhárul a gyülekezetre, azt fel kell vállalni. Az első feladat a menekültek elszállásolása és ellátása volt. Szeretném megköszönni azt a sok segítséget, amit Kárpátalja kapott a Felvidékről is” – hangsúlyozta a püspök.

Nem szabad elkeseredni

Mintegy összegzésként kifejtette, eddig minden templomukat felújították, csak azokat nem, amelyet a magyarországi támogatásból valamilyen oknál fogva nem tudtak vagy azóta károsodtak meg viharok által. A lelkipásztorok parókiákon laknak, bár nem mindenki jó állapotúban, mert vannak olyak, amelyekbe a II. világháború után csak most költözött be az első lelkész, s azok felújításra szorulnak.

Majd úgy fogalmazott, hogy a mostani idő minden nyomorúsága összehasonlíthatatlan azzal, ami 1945 után történt. Most nem vették el a parókiákat, a lelkipásztoroknak tisztességes fizetésük van, ha voltak áramszünetek és nehézségek, azokat is át tudták hidalni. Minden parókiának van áramfejlesztője vagy olyan megoldása, amelyről áramot lehet nyerni. Senki sem éhezik, s mindezekért hálásak.

„Nem szabad elkeseredni” – jelentette ki a mai háborús helyzetre utalva, majd azzal folytatta, hogy a legnagyobb gondot inkább az elvándorlás jelenti, mint a szegénység, valamint a bizonytalanság, a félelem, a kiszolgáltatottság is. De ma is hálaadásra van okunk, mert Kárpátalját a másfél év alatt egyszer érte rakétatámadás. Nem mi vagyunk a célpont, ezért hálásak vagyunk az Istennek. Köszönettel tartozunk a magyar kormánynak is, mert a magyar-ukrán határátkelők nem fegyverszállítási csomópontok, amelyek célpontok lehetnének”.  

Mi okozza a legnagyobb nehézséget? – tette fel közel egy órás előadása végén a püspök. Nincsenek otthon a barátaink, családtagjaink, gyülekezeti tagjaink, akik a szíve-lelke, a motorjai voltak a közösségnek. Elmentek Németországba, Svájcba, Magyarországra, ki hová. Most a periférián lévő családok felé kell nyitnunk, akiket még névleges egyháztagoknak sem lehet nevezni. Ők kezdenek jönni a gyülekezetbe. Itt keresnek oltalmat, olyan közösséget, amely talán szolidaritást vállal velük, ha nem lesz mivel fűteniük vagy nem lesz mit enniük. Ezzel nehéz szembe nézni, de a legnehezebb mégis a demográfiai mutató, mivel az elhalálozások száma sokkal nagyobb, mint a születéseké. „A kárpátaljai magyarságnak is a legnagyobb kihívása az elnéptelenedés lesz, ezért számunkra nagyon fontos, hogy minél több gyermek születhessen.”

Végezetül elmondta, bíznak abban, hogy hamarosan változás lesz és haza tudnak jönni az emberek, mert minél tovább maradnak külföldön, annál nehezebb lesz a visszatérés, s egy elöregedő közösséggé válnak, ha Isten nem fordít a sorsukon.

2023-as év a Reménység éve Kárpátalján. Ennek vezérgondolatát, Jób könyve 14. részének 7-9. verseit olvasta fel mintegy zárásként: Még a fának is van reménysége; ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. Még ha elvénül is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban csonkja: A víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a csemete.

„A bibliai rész címe: A halál után nincs reménység. Nekünk van. Az első üzenete ennek a bibliai szakasznak, hogy a fának is van reménysége, ha kivágják, újból kihajt. Reménykedünk abban, hogy a próbák viharai elég erőssé tették a gyökereinket és ha most vágnak is bennünket – elég rendesen, de eljön az az idő, amikor újból kihajthatunk. Ez szól erre a földi létre, az óvodáink újra feltöltésére, az iskoláink fontosságára, hogy lesznek keresztelők és sok minden másra is.

A második üzenet messzebb mutat a földi léten és túlmutat a háborúkon. Arra, hogy lesz feltámadás. A víz illata számomra az a csodálatos lélek, amely kiárad és hoz új életet. Ebben hiszek, s ezért a reménységé az idei év. Bizakodom abban is, hogy a gyökerek még erősek és tudunk hajtásokat hozni, de ha az Úrnak más lenne is velünk a terve, akkor is hiszek abban, hogy amikor kiárad majd az Úr lelke, az elhalt csontok, gyökerek kihajtanak majd és olyanok lesznek, mint a csemete. Imádkozzunk a víz illatáért, a lélek kiáradásáért, amely egy egészen más életet hoz az ember számára. Kárpátalján nagyon sokan abban a reménységben élnek, hogy itt élned, halnod kell, de ha halnod kell, akkor sem hiába, mert van feltámadás és Isten elhozza a hívei számára azt a pillanatot is” – fogalmazott előadása végén Zán Fábián Sándor a Kárpátaljai Református Egyház püspöke.

Iski Ibolya

Fotó: Molnár Sándor