Amikor megállunk egy temetőben, a sírok mellett, nem egyszer ráeszmélünk arra, hogy az emberi élet mennyire törékeny. Az élet olyan, mint a fű virága, amely gyorsan elhervad; mint a pára, amely egy pillanatig látható, majd eltűnik. A Biblia számos helyen tartalmaz olyan igéket, gondolatokat, amelyek az élet rövidségét, mulandóságát hangsúlyozzák. Sokszor csak akkor vesszük észre, hogy évek, évtizedek telnek el, amikor a gyermekeink, akiket nemrég kereszteltünk, már konfirmálnak, érettségiznek, saját gyermekeiket kereszteltetik.

Sokszor csak akkor vesszük észre mennyire törékeny, mennyire gyenge lábakon áll az élet, amikor szüleink, nagyszüleink, szeretteink, barátaink koporsója mellett állunk meg, és mi is ahhoz a küszöbhöz közeledünk, amelyet egyszer majd át kell lépnünk. De mi van a küszöbön túl? Mi történik az emberrel, aki elhagyja ezt a világot? Mert az elmúlásról már nagyon sokat hallhattunk, olvashattunk, sokszor találkoztunk vele, és tudjuk, hogy egyszer nekünk is el kell búcsúznunk a földi élettől, de a legfontosabb kérdés az, hogy mi van a végső távozás után?

Hasonló kérdéseket tettek fel a thesszalonikaiak is Pál apostolnak. Pál válasza alapján világossá vált, hogy a közösség meg volt győződve Krisztus visszatéréséről még az ő életük idejében. Ezért voltak összezavarodva, hogy közülük időközben már többen meghaltak. Pál így válaszolt nekik: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük” (1Thessz 4,13). A thesszalonikaiak attól tartottak, hogy halottaik végleg eltűntek, hiszen a pogányok között az a nézet uralkodott, hogy a halál után nincs semmi.

Amikor a mai ember szeretteire emlékezik, érzései hasonlóak. Mintha a halálé lenne az utolsó szó, de ez nincs így. Pál apostol arra figyelmeztet, hogy ne szomorkodjunk úgy, mint azok, akiknek nincs reményük: „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt” (1Thessz 4,14). Ezért van reményünk, és ezért nem kell végzetes szomorúságba esnünk.

Emlékezzünk Jézus szavára, amit a latornak mondott a kereszten: „ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43b). Ez a mondat vigaszt nyújt nekünk is: ha Krisztusban halunk meg, akkor mi is részesülünk az örök életben. Ez az a remény, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a halált ne a végnek, hanem az örök élet kezdetének tekintsük. Bár sokan vallják, hogy a halál végleges, mi hisszük, hogy Krisztusban élet van, és az ő feltámadása a biztosíték arra, hogy mi is feltámadunk. Az elmúlásra is úgy tekinthetünk, hogy Krisztussal és az őbenne hívő szeretteinkkel találkozunk a mennyei paradicsomban, hol már nem lesz semmi fájdalom, szenvedés, kín és szomorúság. Ezzel a reménnyel tekintsünk az elmúlásra.