Édes Édua: „Ha rá akarunk lépni a megszentelődés útjára, akkor a bűnvallással kell kezdenünk. Meg kell tanulni, hogy Isten szentnek tart minket bármit tettünk, de próbáljunk meg méltóvá is válni ehhez.”

 

Molnár Julcsi: „Sok, számomra fontos ember eljött és velük önkénteskedhettünk. Azt viszem haza, mennyire fontos a helyes istenkép, az engedelmesség, és hogy én legyek kevesebb, Ő pedig több.”

 

Krcho Bori: „Ha ezt az utat választjuk, akkor nehéz lesz ugyan, de nem kell félnünk, mert mindig kapunk fentről segítséget.”

– Ilyen és ezekhez hasonló, fontos morzsákat vittek haza idén az ÉlesztŐ résztvevői. 5 nap, 4 éjszaka, közel 180 résztvevő, 35 különböző program és egy téma – ez volt a Fiatal Reformátusok Szövetsége idei országos találkozójának mérlege számokban, de ezeknél jóval több találkozás történt Hercegkúton.

Szükségünk van egymásra

Több-kevesebb – ezzel a mottóval várták idén az ÉlesztŐ résztvevőit, hogy a hét végére Keresztelő Jánossal együtt, őszintén vallhassák: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” A szervezők idén arra törekedtek, hogy útmutatást adjanak a megszentelt élethez, a résztvevőkkel közösen vizsgálják meg, mi is történik a megtérés után. Ebben segítettek Csomós József tiszáninneni lelkipásztor főelőadásai, amelyeken arra emlékeztetett, mennyire sorsfordító, amikor a Szentháromság Isten bemutatkozik, és azt mondja „Én vagyok”.

Szerdán Mózes és az égő csipkebokor történetén keresztül érthette meg a hallgatóság, hogy az Isten által megszentelt élet forrása maga Isten, ezért nem ég el az ember az Úr közelében, és a felvállalt élet ezért nem lesz teher. Csütörtökön Krisztus elfogása állt a középpontban, emlékeztetve rá, hogy a megszentelődés útja az, amikor nem térünk el a küldetéstől – akkor sem, ha úgy tűnik, kilátástalan a helyzet. Így jutottak el a résztvevők péntek délelőtt Saul megtéréséhez, ahhoz a történethez, amelyben egy vallásos ember válik hívővé. Aki azt hiszi, hogy tudja az utat, és a maga választotta megszentelődés útján jár, az el kell jusson önnön valóságának a határáig, rá kell ébredjen, hogy nem Istenért dolgozik, és felé kell fordulnia. Ez az az út, amelyen szükségünk van egymásra és a közösségre.

A régi és az új

Régen, egy angol településen komoly büntetéssel sújtották a tolvajokat. Így történhetett meg, hogy egy testvérpár homlokára égették az ST (sheep thief – juhtolvaj) feliratot, miután kiderült, mit tettek. Az egyikük nem tudott ezzel a teherrel élni, és eldobta életét, de a másik megtért, igyekezett mind jobb és jobb emberré válni. Néhány évtized múlva idegenek érkeztek a faluba, akik meglátták egy öregember homlokán az ST feliratot. Egy idő után megkérdezték, mit jelent, mire ezt a választ kapták: „Nem teljesen tudjuk régi történet ez már. De talán azt jelenti, hogy szent.”

Ezzel a történettel foglalta össze Kendi Csaba, a Zempléni Egyházmegye esperese a szombati záró istentisztelet üzenetét. A lelkipásztor Máté evangéliuma 9. fejezetének 14–17. versei alapján szólt a résztvevőkhöz: „János tanítványai arról kérdezik Jézust, miért böjtölnek ők és a farizeusok is, miközben Jézus tanítványai nem. Nem értik, mi történik, ahogy sokszor mi sem értjük, miért változnak a körülmények, vagy éppen miért szakad vége ennek a néhány különleges napnak.”

De Krisztus rámutat, hogy ha ő velünk van, nem vagyunk egyedül, és nincs okunk a kesergésre. Ott van a régi és az új közötti feszültség, de Krisztushoz ragaszkodva el lehet engedni a régit. „Van egy jó hír: az ÉlesztŐ folytatódik. Jézus azt kérdezte: gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Igaz ez ma is, nem kell itt hagynod azt, aki miatt annyira jó itt lenni, úgy mehetsz haza, hogy Megváltód veled marad” – hangsúlyozta.

Mint mondta, mindig hatalmas a különbség a régi és az új között, és haza lehet térni kicsit megstoppolva, megfoltozva – de úgy is, hogy mostantól minden más lesz. „János tanítványai csak foltozni akartak – ahogy olykor mi is. Sokszor helyrepofozzuk, életszerűvé tesszük hívő életünket, de ezek a foltozások nem tartanak soká, egy kis gond azonnal felszakítja őket. Ezért kell most feltennetek egy kérdést: Krisztus lett az, aki növekedni tudott?” – bocsátotta útjára a hallgatóságot Kendi Csaba.

A szájtól a szívekig

A résztvevők közül többen komolyan vették az elhangzott kérdést, és mérlegre tették, mi is növekedett bennük a héten. „Gondterhelten érkeztem meg a sok feladat miatt, attól féltem, hogy ez a félelem felülírja a részvételt, és nem tudom majd élvezni a hetet” – emlékezett vissza Lukács Tamara. Végül azonban a feladatok és a szolgálat mellett is sikerült megélnie ezt a néhány napot, mert a központi téma folyamatosan foglalkoztatta. Így már nem volt olyan megterhelő számára a regisztrációs csapatban végezni feladatait, és az sem, amikor az egyik főelőadás után bizonyságot tett arról, hogy találkozott Krisztussal. „Mindenki másképp látja a megszentelődés útját, erről beszéltünk egész héten. Hazaviszem magammal, hogy mind a széles útra születünk, ezért azon kell dolgoznunk, hogy az út keskeny felére jussunk. Tele van a szívem hálával, hogy itt lehettem és tanulhattam arról, mi az, amit jó szívvel tudok elvállalni és elvégezni” – magyarázta Tamara.

A háláról hasonlóan vélekedik Képes Lóránt is, aki pénteki bizonyságtételével sokaknak adott maradandó útravalót. „Én magam az előadásokról szedegettem morzsákat, illetve nagyon sok új embert ismertem meg – fogalmazott. – Nagyon hálás vagyok értük és a megosztott történeteikért, meghatározó pillanat volt, hogy a bizonyságtételem után megtapasztalhattam a közösség támogató erejét.” Lóri számára Veres Péter előadása jelentett sokat, amelyben a nyírségi lelkipásztor úgy fogalmazott: mindenkinek az a feladata, hogy beálljon arra a helyre, amelyet Isten készített nekünk – oda, ami csak ránk vár. „Jó volt átélni, hogy a történetem, mindaz, amit megtapasztaltam, elért az emberek szívéhez, és talán haza is visznek belőle valamit. Az, ami a számtól elért a szívekig, útközben szeretetet ébresztett bennük, és utána megajándékoztak támogatásukkal, szavaikkal, öleléseikkel” – idézte fel.

Molnár Zsófiának pedig éppen a közösség megélése, a keresztyén közösség összetettsége vált a legfontosabb útravalóvá:

„Mellbevágó a gondolat, hogy az egyház nem barátok közössége, de Jézus Krisztus által lehetünk barátok, harcostársak és sorstársak. Vele közösen tehetünk bizonyságot arról, hogy Isten a gyarlóságaink ellenére is olyan kegyelmes, hogy általunk közli üzenetét.”

Farkas Zsuzsanna

Fotó: Szarvas László