A hontfüzesgyarmati gyülekezet a kisebbek közé tartozik – mondja a lelkipásztor, hozzátéve, hogy ez nem volt mindig így. A múlt század elején még kilencszáz tagot számlált a közösség, ma a választók névjegyzékében hatvanhárom név szerepel. Az elmúlt száz év apadásának megvan a magyarázata. Az első okok között szerepel az, ami a Garam menti nép számára áldást, de egyúttal átkot is jelentett: a termőföld. A 20. század elején nemcsak a községben, de a környékbeli településeken is kezdett jellemzővé válni az egykézés. Majd 1947-ben következett a lakosságcsere, ami a gyülekezet jelentős részét érintette. A református közösség csökkenéséhez hozzájárult az urbanizáció is: a jobb megélhetés végett sokan városokba költöztek. Jelenleg pedig nem kötnek házasságot a fiatalok, kevesen vállalnak gyermeket, sokan pedig elidegenedtek nemcsak a templomtól, hanem Istentől is – teszi hozzá Csernyíkné Tóth Magdaléna.

Pedig a református ősök még egy erős gyülekezet számára tervezték a templomukat... Az elnéptelenedéssel nem számoltak – aránylag nagy templomot és parókiát építettek. Hogy hány férőhelyes volt eredetileg a templom (több százan elférnének benne), azt már nehéz megállapítani, mert a II. világháború idején az orosz katonák nagyon sok padot elégettek. Az ingatlanok fenntartása mára viszont gondot jelent a kicsi gyülekezetnek, melynek többségét idős emberek teszik ki.

Felvetődik a kérdés, hogy milyen lehetőségek vannak mégis a gyülekezetben. – Hát nagyok nincsenek – mondja szomorúan a lelkipásztor. – Megtartjuk az istentiszteleteket és a bibliaórákat. Az, hogy mennyien jönnek el, még az időjárástól, az évszakoktól is függ, sőt még attól is, hogy a templomban vagy a gyülekezeti teremben van-e az alkalom. Átlagosan tizenhatan járnak, a bibliaórákra még kevesebben. Mint minden gyülekezetben, itt is van egy mag, amelyre lehet számítani: ott vannak a templomban, a bibliaórákon, kiveszik részüket a szeretetvendégségek megszervezéséből, a templomi takarításból.

Az elmúlt évben volt konfirmáció, ám szomorú tény, hogy legközelebb előreláthatólag csak hat-hét év múlva lesz – mondja a lelkész. Eddig voltak gyermek-istentiszteletek, kátéoktatás is, most már ez sincs. Maradt a családlátogatás. Az elmúlt esztendőben a közösség megerősítése céljából szerveztek egy nyárzáró alkalmat kint a szabadban. A községben november elején már több éve ökumenikus alkalmat tartanak (az evangélikusokkal és a katolikusokkal közösen) a temetőben.

Nagy lehetőségeik nincsenek, de próbálkoznak; és ami tőlük telik, megteszik. A lelkipásztor az egyik tanulmánya kapcsán megpróbált különféle projekteket megvalósítani a gyülekezetben. Meglátogatták az időseket, vetítettek filmet, voltak nagy beszélgetések, kultúrműsor, ének- tanulás, kézműves-foglalkozás stb. Két alkalommal tartották meg a projektet – a karácsonyi és a húsvéti alkalomra való készülődés jegyében. A hat- és négyhetes időszakban programok voltak az idős emberek számára, és meg is látogatták őket a gyülekezeti tagok bevonásával. Tavaly hat alkalommal (az ünnepek előtt) gyülekezeti lapot is kiadtak, így próbálták felhívni a figyelmet az egyes ünnepekre.

A lelkipásztor azonban szomorúan összegzi, hogy a próbálkozásoknak sajnos nincsenek látható eredményei, mert nem lettek többen sem az istentiszteleten, sem az ünnepi alkalmakon. Már azt is nagy eredménynek tartja, amikor valaki azt mondja, hogy miután végignézte a Jézus életéről szóló filmet hazament, és a Bibliájából elolvasta a passiói történeteket. Ebben a kicsi gyülekezetben a lelkipásztor szerint az is eredmény, ha a hívek elmennek a meghirdetett evangelizációra, ha rendszeresen eljárnak a bibliaórára, vagy hogy a projekt által a gyülekezeti tagok betekintést kaphattak a lelkész munkájába. Rá kellett döbbenniük – és ezt meg is mondták –, hogy azért nem is olyan könnyű bekopogtatni a családokhoz...

Vannak-e építkezési tervei a gyülekezetnek, vagy csak a lelki erősödésre lehet gondolni? – vetődik fel a kérdés. – Meg kellett tanulnom, hogy ne panaszkodjak – gondolkodik el a lelkész. Meg kellett értenem, hogy Isten kegyelméből élünk. Tavaly a korinthusi levélből vett vers volt az évkezdő igénk: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz" (2Kor 12,9a). És ezt valóban meg-tapasztaltuk akkor is és ma is. Anyagi problémákkal küszködő kis gyülekezetben lenni áldás is lehet, mert az ember megtanul még jobban Istenben bízni és az ő kegyelmére hagyatkozni. Nagyon sokszor meg kell tapasztalnunk, hogy nincs „emberünk", nincsenek anyagi javaink, várnunk kell a segítségre. Tervezni ugyan tervezünk, de azokat anyagiak hiányában sokszor nem tudjuk megvalósítani, de ott van az Isten kegyelme. Úgy próbálok néz-ni a rám bízott gyülekezetekre, hogy őket Isten adta, hogy hitben növekedjek én is – mondja a lelkipásztor.

Tavaly elkezdték a templom nyílászáróinak a cseréjét: két bejárati ajtót és öt ablakot cseréltek ki. Idén sor került a parókián (csőtörés miatt) a fürdőszoba felújítására és a hálószoba ablakainak a cseréjére is. Folytatni kellene az ablakcserét mind a templomon, mind a parókián, de az anyagiak határt szabnak a vágyaiknak.

– Bízunk abban, hogy Isten megsegít minket munkálkodásainkban, mert tudjuk, hogy az ő segítségével hatalmas dolgok születhetnek, és kapaszkodunk az igébe: Elég neked az én kegyelmem – zárja a beszélgetést Csernyíkné Tóth Magdaléna.

II, Kálvinista Szemle 12/2012