Isten szembesít bennünket a halállal, a földi megsemmisülésünkkel, mikor ezt mondja: „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba” (1Móz 3,19b).

Ez az átkos tudás komoly befolyással bír évezredek óta az emberi életre. A halálfélelem, az elmúlás ténye, mely sokakat bénít és értelmetlenné teszi a földi életet, mondván halálra születtünk, semmiképpen nem kaphat feloldozást, nem hozhat megnyugvást, csak ha Isten elé tesszük le azt.

Nekünk, az Újszövetség népének Jézus feltámadása valós kiszabadulást adott ebből az örvényből, de korábban bizony meg kellett tanulni „úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (Zsolt 90,12), hogy legyen értelme a földi küszködésnek, ha „Minden hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? (Préd 1,2–3).

Így, halottak napja környékén, ha meglátogatjuk azok sírját, akik napszámlálója már leforgott, jó lenne, ha nemcsak a szép emlékeket idéznénk fel, nemcsak a szeretett elhunyt hozzátartozó síremlékét tennénk rendbe, hanem a márványkövek tükröződő felületében meglátva önmagunkat elgondolkodnánk, mi vajon hogyan éljük meg a napokat. Van-e hitünk túllátni a sírok sötét, mindet lezáró valóságán, a megváltó Jézus Krisztus feltámadása által reménykedni az üdvösségben és ehhez méltó életet élni, míg adatik? Vagy még mindig valami babonás meggyőződéssel azt hisszük, ha nem beszélünk róla, ha nem gondolkodunk a halálról, akkor talán elodázhatjuk életünk és gondolataink rendbetételét? Van-e bizonyosságunk?

„és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” Ha igen, akkor temetőjárásod békés, életed hátralevő ideje nem a megsemmisülés felé robogó gyorsvonat lesz, hanem a lenyugvó nap fényénél a horizont felé úszó hajó, mely a rendelt pillanatban átbukik a horizonton, és kiköt a mennyei honban. De csak ha hiszed!

Reformata, Szénási Szilárd