Aki 2022-ben még emlékezni akar a kitelepítettekre, menjen ki egyedül egy közeli temetőbe. Korunk magaslataival ellentétben, innen messzire el lehet látni, egészen az út végéig. Ritkán jár ide a szlovákiai magyar, mert itt emlékezni kell, és szégyelli, hogy nem tud fejből idézni „egy sor Petőfit”. A földi térerőt itt leárnyékolja az örökkévalóság hatalma, a feszültség pedig kínos. A zajokon és szikrázó fényeken érlelt lélek számára idegen ez a hely. Nehezen érti a szlovákiai magyar már a temetőt is, ahol a feliratokról gyorsan lekopik a festék, mert a kő nem képes sokáig magán hordani a színeket.

Pedig máshol nincs csend, csak itt, ahol a hitetők hitetése és a magyarázkodók magyarázkodása beleütközik a kőbe, és semmivé lesz. Temetői csendre van szüksége a szlovákiai magyarnak, hallgatásra és hideg kövekre ülni, mert arra még képes, hogy fázzon. Ezt még érzi, még tudja, mit jelent a hideg. Hiába bugyolálja magát „cifra gyolcsokba” vagy a tagadás palástjába, a kövek dermesztő energiája elér a csontjáig. Más talán már nem.

Az 1947-ben kitelepítettek és deportáltak nemzedéke szinte már kivétel nélkül elment. Jóvátétel és bocsánatkérés nélkül, rájuk kényszerített kollektív bűntudattal és a hontalanság élményével. Gyászszertartásaikon ezerszámra hangozhatott el, hogy megszabadultak földi nyomorúságukból, várva a boldog feltámadásra és a végső igazságtételre Jézus Krisztus színe előtt.

De most nincs más, mint a temetőkert, aminek a csendje megszégyeníti az élők nemzedékét, és a sírkő, aminek a hidege elér a csontokig. Így vagyunk mi összekötve velük, és jól van ez így, még akkor is, ha kényelmetlen, még akkor is, ha kínos. Ezékiel sem látott mást, mint kihűlt csontokat. A Szentlélek vezette ki őt is a temetőbe, a Szentlélek kapcsolta össze a csontokkal. Az élő Isten nem felejti el a csontokat. Emlékezik, és kész megeleveníteni az emlékezetünket, hogy ne essen áldozatául a butuló felejtésnek. Mert azok a csontok is mi vagyunk. Szétszóródva, temetetlenül, a modern kor rövid távú életfelfogásának áldozatai. Bennünket szólongat a Lélek: „Ti, száraz csontok, halljátok az ÚR igéjét! Így szól az én Uram, az ÚR ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre keltek. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR!” (Ez 37,4–6).

Reformata