Pedig hogy futott az első nap reggelén. Csak János, a szeretett tanítvány előzte meg. Második befutónak sem éppen rossz lenni. Mégsem a másodiknak, de még csak nem is az elsőnek tartogatta a személyes találkozást a Feltámadott. Mária Magdalénát szólította néven, és ő kapta a feladatot, hogy menjen, szóljon a gyászban élőknek: él az ÚR! Pedig ott volt Péter is, de neki csak a lepedőkről, a keszkenőről, az üres sírról való kétséges beszámoló jutott. Pedig olyan jó lett volna, ha Jézus őt is méltatta volna pár szóra! Akkor nem a kakas hangja csengene már a fülében.

Aztán a tizenegyes kör tagjaként a bezárt ajtók mögött is átélhette, hogy mindenki felé hangzott a köszöntés: „Békesség nektek!” Mindenkihez szólt, de hozzá személyesen mikor fordul?

Aztán várt, újra várt, majd Jézus újra eljött. Most érte, most hozzá fordul? De Tamásért, a hitetlenkedőért jön, hogy ne legyen hitetlen. Mindenkihez fordul, csak őt, Pétert hagyja nagycsütörtök tagadásának emlékével kínlódni?

Péter vár. A hozzá forduló, a testté lett, majd a megdicsőült Igére.  

Péter vár. Adventje van húsvét után. Aztán feladja. Visszaindul a régihez, a megszokott rutinhoz. A régi tó a helyén, a hajó kéznél, a háló szaga, a hullámok ereje, a megszokás parancsol, hogy tenni kell – egyfajta feladó fásultsággal is. Gondolatűzőnek, bűnbánataltatónak jó lesz ez a régi, megszokott életforma?

Most pedig mögötte az éjszakai halászat kudarca. Mégsem megy már a régi. Aztán a partról hangzik a felszólítás: „Vessétek a hálót!” Ezt áldás követi, mégpedig halak sokaságának formájában. Hátha hozzám érkezett?

Most ott, a tűz mellett, kezében a falatnyi kenyér, de keserédes a falat. Ül a körben a többiek között, és vár. Jézus szelíd szemére, hogy emeljen vádat, kérje számon, ítélje el, csak adjon végre békét, bocsánatot.

Péter adventje betelik. Sok várakozás és próbálkozás után Jézus az alappal kezdi: „Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem?”

A kereszt bűnbocsánatának hitében, a feltámadás bizonyságával is vannak adventjeink. Húsvét után is lehet adventünk. Amikor várunk. Várjuk a feloldozást az Úrtól tagadásunk, árulásunk, mulasztásunk, engedetlenségünk, szétzilálódó kapcsolatainkba való beletörődésünk, szeretetlenségünk után. És átéljük közösségben, a tanítványi körben, hogy a másiknak van bizonyságtétele imameghallgatásról, testi, lelki gyógyulásról, arról, hogy az Úr hozzá fordult, őt személyesen bátorította, erősítette.

És mi? Néha eget ostromló akarattal, körömszakadtáig feszítjük maradék erőnk. Majd magától megnyílik az ég, Jézus szelíd szeme megtalál, és az alappal kezdi, kegyelemből: „…, … fia/leánya, szeretsz-e engem?”

S a válasz?

Fazekas Zsuzsanna komáromi lelkipásztor