A motorkerékpárral való kapcsolatomnak érdekes története van. Kamaszkoromban szerettem volna kipróbálni, milyen is vezetni egy ilyen járművet. Az öcsém motorja szolgált erre a célra egyfajta kísérleti alanyként, aki kölcsönadta nekem, hogy menjek vele egy pár kört. Mivel még sohasem ültem korábban motoron, nem is igazán tudtam kezelni. Rögtön össze is törtem.

Visszaemlékezve, meg sem kérdeztem előtte, mire vigyázzak, miként szabályozzam a sebességet, mennyivel és hogyan menjek vele. Erősen nyomtam a gázt, majd nyomban nekimentem a kerítésnek. Az első próbálkozásom eredménye egy tönkretett jármű lett. Nagyon megijedtem, de szerencsére senkinek nem okoztam komoly bajt, csak a motor járt szerencsétlenül – idézi fel az első találkozását a motorkerékpárral Varga Zoltán lelkipásztor, aki tizenévesen a kellemetlen eset után soha többé nem is akart még a közelébe sem kerülni.

Olyannyira, hogy mintegy húsz éven keresztül nem is nagyon foglalkoztatta az a gondolat, hogy a személyautón kívül más járművet is kipróbálhatna. Szépen megvolt nélküle egészen addig, míg valamiféle késztetés, egyfajta belső vágy meg nem érintette, s el nem kezdett rajta uralkodni. Egyre jobban foglalkoztatta az a gondolat, hogy a lelkészi szolgálatában nagy hasznára lenne, ha motorkerékpárral látogatná meg a gyülekezeteit. Egyszerűbb és költséghatékonyabb lenne, bár tudta, sokkal nagyobb veszélynek van kitéve, mintha autóval tenné meg a szükséges távot.

Húsz éves lelkészi szolgálat után kezdett el motorozni

Talált is egy elérhető árban lévő egyszerű motorkerékpárt, szkútert, amit meg is vásárolt, majd örömmel kezdte el a vele való ismerkedést. Először csak Szádalmáson, a faluban járt vele. Ha valahová sürgősen el kellett mennie, akkor legtöbbször már nem az autót indította be, hanem az új szerzeményét. Amikor már egy kicsit megbátorodott és nagyobb gyakorlatot szerzett a vezetésében, akkor már a környező gyülekezeteit is ezzel járta be. Mostanra viszont már távolabbi helyekre is elmerészkedik, bár vallja, közúton nagyon veszélyes motorozni.

„Olyan motorkerékpárt vettem, amelyre érvényes a személyautóra szerzett jogosítvány, és a köbcentimétere belefér a megadott paraméterekbe. Így nem kellett rá külön vezetői engedélyt szereznem, ami pénzbe kerül, illetve ebben meghatározó volt az is, hogy megvolt rá a megfelelő anyagi keretem, s úgy véltem, ha van ilyen lehetőségem, akkor én ezt megragadom.

Amikor elmentem a motorkerékpárokat forgalmazó szaküzletbe, szívem szerint az ott fellelhető legkisebb motort vásároltam volna meg, nem is tudom, mi okból. De szerencsére az eladók lebeszéltek erről a tervemről azzal, hogy a meghatározott a kategóriában nagyobb és jobb teljesítményűt is vehetnék. Utólag nagyon megörültem annak, hogy végül meggyőztek, mert valójában ez indította el a motorozás iránti szerelmemet.

Mivel életemben még nem vezettem motort, csak próbáltam volna húsz évvel ezelőtt, ezért meg kellett tanulnom először használni. A szaküzletben olyan típusút ajánlottak, amelyen még sebességet sem kell váltanom: csak begyújtom, megnyomom a gázpedált és megyek, majd szükség szerint fékezem. Vizes utakon is közlekedem, sőt, sötétben is sokat járok. Nagyon élvezem a motorozást. Időnként erdei vagy mezei állatokkal is találkozom az úton” – meséli egy szuszra a motorkerékpárral való kapcsolatának a kezdeteit a lelkipásztor.

Majd elmondja, eleinte, amikor elindult a motorral, a fiai figyelték a vezetését, mert gyakorlat hiányában még nem érezte magát biztonságban. Ugyanezt a bizonytalanságot, a megingást tapasztalta meg még jó néhányszor, amikor a fiai is felültek mögé. Egy-két évbe telt míg megtanulta a motorkerékpárt uralni. Addig nagyon óvatosan vezetett, mert tudta, nemcsak magára, de a közút többi közlekedőjére is vigyáznia kell, felelősséget érezve irántuk, főleg a gyalogosokért.

„Az elmúlt harminc évben több helyen szolgáltam már. Nagy öröm volt számomra kezdőként, a pozsonyi gyülekezet segédlelkészeként megismerkedni a szolgálatok sokszínűségével. De a fővárosban nem volt szükségem saját közlekedési eszközre, ott villamossal, trolival és busszal jártam. Meg nem is lett volna rá pénzem. a kétéves pozsonyi és réte-boldogfai szolgálatom után az egyház vezetése a Rozsnyó melletti Szádellőbe helyezett ki, amelyhez ráadásul még három gyülekezet is tartozott.

Akkor még nem volt autóm, így a szomszédos falvak reformátusait hétköznap kerékpáron kerestem fel, amellyel az egyik család ajándékozott meg. Még ekkor sem gondolkodtam el a motorkerékpáron, főleg az anyagiak, de más okok miatt sem. Fiatal voltam, sportoltam. Jóval vékonyabb voltam, mint most és sokkal jobban bírtam a tempót. A dombokra még fel tudtam tekerni a kerékpárt, ami ugyan nem volt váltós, mint a maiak, hanem régi szovjet gyártású volt. Ha jól emlékszem a vázán Ukrajna felirat díszelgett.

Még dombról lefelé is hajtani kellett, különben megállt volna a fejtőn. Amikor először ezzel mentem kátéórát tartani a gyerekeknek, csak mosolyogtak rajtam és feltették mellbeütő, lekicsinylő kérdésüket: A tiszteletes úrnak csak ilyen biciklije van? Talán meglepődtek, de szerényen azzal válaszoltam nekik: Gyerekek, örülök, hogy egyáltalán ilyennel járhatok. Nekem még kerékpárra sem futja a fizetésemből. Ajándékba kaptam, amit köszönettel elfogadtam” – emlékezik vissza a fővárostól távoli gyülekezetben való szolgálatának a kezdetére.

Húsz éves szolgálat után, negyvenöt éves korában kezdett el motorozni. Mint mondja, voltak, akik már öregnek, idősnek tartották ehhez, de nem hallgatott rájuk. Igei vezetést ugyan nem kapott tervének megerősítésére, hogy motorkerékpárt vásároljon magának, de egyfajta belső örömöt igen.

„Egyik reggel, ahogyan olvastam a Bibliát, készülve az aznapi szolgálatra, mélyen az elmémbe vésődött egy gondolat, ami arra ösztönzött, menjek el Rozsnyónak a főterére, ahol mindig megcsodáltam a kiállított motorkerékpárokat. Eddig csak nézegettem őket, mert nem tartottam magam alkalmasnak a használatára. De azon a napon már azzal a szándékkal tértem be a motorkerékpárokat forgalmazó szaküzletbe, hogy üres kézzel biztosan nem térek haza. Amikor kiválasztottam a megfelelőt, két órán keresztül egyeztettünk, míg végül sikerült megegyezni az árában. Délutánra pedig már ki is hozták a kiszemelt motort a parókia udvarára” – meséli már a második motor vásárlásának a történetét.

Az első kínai gyártású volt, amit újonnan vásárolt meg és árban is előnyös volt a vétele. Négy évig járta vele az utakat. Többen is figyelmeztették, hogy túl sokat használja, ami nem tesz jót a motornak. Menet közben ugyanis már kétszer is szétszakadt az ékszíja, jelezve a túlhajtottságot. Nem nagyon bírta az emelkedőket, a dombos vidéket, mellesleg kisebb teljesítményű is volt. Arra a dombos, völgyes vidékre teljesen alkalmatlan volt.

„Később Isten adott egy olyan gondolatot, hogy odaajándékozhatnám a Vajánban élő öcsémnek. Az ottani terep, ahol nincsenek dombok, csak síkság, megfelelőbb a használatára. Az ötvenedik születésnapján megkérdeztem tőle, örülne-e egy motorkerékpárnak. Kiderült, hogy igen, de mint mondta, az anyagiak miatt ő azt nem tudná magának megvenni. Meglepetésére azt válaszoltam neki, nem is kell vennie, tőlem kap egyet, mert odaajándékozom neki a sajátomat. Nagyon megörült ennek, s azóta boldogan használja, rendszeresen ezzel jár a munkahelyére dolgozni. Keveset fogyaszt, ezért a fenntartása is olcsóbb.

Isten pedig megengedte nekem egy kedves szolgatársam segítsége által, aki pénzt kölcsönzött, hogy vásároljak egy másik motorkerékpárt. Ugyanaz a kategória, mint az előzőé, de erősebb és ami a lényeges, jobban bírja a dombokat. Bejártam vele már a Szilicei-fennsíkot. Sokszor arra használom ezt a motort, hogy szolgálatra menjek vele. Ezzel hordom szét az egyházi sajtót, a Kálvinista Szemlét, illetve látogatom meg a gondnokokat, presbitereket és a szolgatársakat is, akikkel sokszor éjszakába nyúlóan beszélgetünk. A motorozásban, de az emberekkel való beszélgetésekben is nagyon nagy örömömet lelem.”

Az új motorral már négy éve járja az utakat. Erőteljesebb, és mint mondja, komolyabb az összetétele is. Az évek során erősebb lett ő is és a motornak a dombok magasság mellett az ő súlyát is le kell küzdenie.

„Ezzel már nagyon biztonságosan tudok menni, sőt, néha kielőzöm az előttem lévőt, bár ezzel nagyon komolyan vigyázok. A hittanos gyerekekkel azzal viccelődöm, hogy minden szembejövő autót magam mögött hagyok. Nagyon jónak tartom, hogy a motoromban adott a sebességhatár. Ez maximum 100 km/óra haladási sebességet jelent, ennél gyorsabban még ha szeretnék is, nem tudnék, mert a rendszere egyszerűen nem engedi, ami viszont nagyon is jó, mert egy motorral elegendő ilyen sebességgel róni az utakat. A nagy sebesség óriási problémát is okozhat akár a saját vagy mások figyelmetlenségből is” – magyarázza Varga Zoltán.

Általában 60-70-80 km/óra sebességgel halad, nyugodtan, óvatosan, de ha nagyon siet, akkor elmegy a maximumig. Nemrég meghívást kapott volt lelkipásztora, a Vajánban szolgált Zuti Sándor 80. születésnapjára. Előzőleg kiszámolta, ha kényelmesen, nem rohanva szeretne Szádalmásról Kiskövesdre motoroznia, akkor a 120 kilométeres út megtételére mintegy két óra szükségeltetik. Mivel jócskán későn indult el, ezért kevesebb idő állt a rendelkezésére.

„Kénytelen voltam a maximális sebességgel haladni, de így is tíz perces késéssel érkeztem meg. Hálát adok Istennek azért, hogy megőrzött a hosszú úton. Annyi idő alatt tettem meg, mintha autóval mentem volna, de költségkímélőbben. Egy autó átlagos fogyasztása 100 kilométeren 6 liter benzin, a motorkerékpáré pedig csak 2,5 liter. Az utazásért nem kellett mélyen a zsebembe nyúlni, de a lényeget számomra nem is ez jelenti, hanem az, hogy nagyon élvezem a motorozást. A nagy forróságok idején, amikor felülök a motorra, kellemes megtapasztalás a természetes friss levegőnek az áramlása. Sokkal jobb, mint az autó klímája, itt semmit sem kell bekapcsolni és olcsó.”

A lelkipásztor elárulja, nincs bőrnadrágos- és kabátos öltözéke, egyrészt azért, mert az ő járműve nem az a kétkerekű benzines csoda, amely speciális öltözéket kívánna, de kellően beöltözik a motorozáshoz. Hosszú nadrágot húz és egy sárga, reflexkifejezőkkel teletűzdelt mellényt ölt magára, hogy látható legyen az úton, főleg az éjszakai órákban való motorozáskor.

Csak a tiszteletes úr motorozik

Elmeséli, hogy ezzel a reflexes mellénnyel sokszor megtévesztette már az embereket. Emiatt többször hitték rendőrnek, amikor a távolból meglátták, egymásnak mondták, vigyázzatok, mert jön egy rendőr. Amikor közelebb ért, felismerték, s legyintve ennyit mondtak: Legyetek nyugodtan, mert csak a tiszteletes úr motorozik. A mellény, mint mondja, jól szolgálja őt nemcsak nappal, hanem főleg éjjel, hogy a feléje közlekedők hamarább észleljék. „Éjszaka is nagyon jól jön ez a mellény, bukósisak nélkül pedig nem is szabad felülni a motorra” – magyarázza a lelkész. 

Varga Zoltán elmondja, hogy minden reggel kíváncsian várja a legfrissebb motoros híreket, amelyekből sokszor kiderül, hogy a baleseteket a figyelmetlenség és a nem megengedett gyorsaság okozza. „Tegnap történt, hogy valakik motorral mentek kirándulni, vittek magukkal sátort is, amit nem kellőképpen rögzítettek. Útközben a nagy sebességtől a csomag szétnyílt és rátekeredett a motor kerekére. Nem tudom pontosan volt-e halálos áldozat is, hányan sérültek meg, de komoly balesetet eredményezhetett.

„Minden egyes alkalommal úgy indulok útnak a motorommal, hogy előtte imádkozom, mert tudom, szükségem van az isteni gondviselésre. Tavaly én magam is balesetet szenvedtem, holott akkor már hetedik éve motoroztam. Szolgálati úton voltam Rozsnyón, egyik helyről mentem a másikra. Egyszer csak felborult velem a motor, s nem tudtam, mi történik. Figyelmeztettek, hogy a gumik már nagyon kopottak, nem megfelelően kemények, ezért történt meg ez a kellemetlenség, szerencsére nem esett komolyabb bajom. A gumikat azóta már lecseréltem, de sokszor előfordul, hogy amikor motorra ülök, kíváncsiságból megnézem milyen baleset történt előző nap. Nem tudom miért, de valahogyan vonzanak az ilyen hírek, illetve leszűröm belőlük a tanulságot.”

Elmeséli azt is, hogy most Szoroskőnél az útjavítás miatt csak a zöld fényjelzéskor szabad tovább haladni az egysávosra szűkített úton. Mivel pirosat jelzett, megállt az előtte lévő autó mögött, amelyet egy fiatal hölgy vezetett. De nem szorosan mögötte, hanem néhány méterrel távolabb, azzal számolva, ha esetleg nem tudna elindulni a zöld fényre a dombnak felfele és csúszna hátrafelé, akkor nehogy belé hajtson.

„Sajnos így is történt, ahogyan előre láttam. Az autójával megkezdett csúszni lefelé irányomba, mögöttem pedig egy hatalmas kamion várakozott, indulásra készen. Már éppen a megoldáson gondolkodtam, hogy gyorsan leszállok a motorról, nehogy rám jöjjön az autó. Ha a motorom össze is törik, az mégsem olyan veszteség, mintha velem történne komoly baleset. Isten azonban megkönyörült rajtam, az autónak sok próbálkozás után végül sikerült elindulnia. Nagyon megkönnyebbültem és hálát adtam az Úrnak” – meséli a lelkész, aki hozzáteszi, az úton mindig vigyázni kell, még akkor is, ha a főúton közlekedünk vagy ha a kereszteződésben elsőbbségünk van.

Általában számolok azzal, hogy valahonnan felbukkanhat valamelyik mellékútról meglepetés-szerűen egy jármű és ha nem jók a sofőrök reflexei, akkor az eredménye halálozással járó brutális ütközés is lehet. Ilyenkor tényleg már csak a Jóisten védhet meg a komolyabb sérüléstől, mert a motoron ülő teljesen védtelen az autóban ülővel szemben.”

Imádkozom, mielőtt felülnék a motoromra

Minden alkalommal elmond egy rövid imát: Istenem, légy velem. Sokszor előfordul, későn jön haza, de tudja, a sötétben ő maga is veszélynek van kitéve. Bár jöhetne korábban is, de sokszor alakul úgy, hogy késő estig kell maradnia lelkigondozás vagy vigasztalás miatt.

Hazafelé is imában kéri az Urat: Ha akarod, hogy a te dicsőségedre végeztem a szolgálatom, akkor vezess haza. Eddig mindig szerencsésen haza is érkezett. Útközben, amikor erdőn keresztül jön, többször találkozott már néhány arrafelé tartó állattal, akik kijöttek az aszfaltos útra. Legtöbbször nyúllal és szarvassal, de szerencsére eddig még nem került velük közvetlen kapcsolatba.

„A Szádalmáshoz tartozó Lucska a Csermosnya-patak völgyében, egy mészkőteraszon fekszik, pár kilométerre tőle pedig Barka. Ébernek kell lenni, állandóan figyelni, hiszen, ha az útra kilép egy erdei állat, már késő és megtörténik az ütközés. Egyszer Barkán szolgáltam, s hazafelé jövet a nyolc kilométeres útszakaszon egy őzike szaladt át előttem, szerencsére tőlem elég távol. Én is, meg ő is megállt az út közepén. Majd egy rókakoma ment át az úton, végül egy nyuszi. Csodás a természet” – áradozik a Varga Zoltán.

A minap személyautóval vitte fiatalokat szórakozni, a szoroskői emelkedőnél vette észre a visszapillantó tükörben, hogy egy őzike már be akart lépni az útra. Ha később érkezik, nem tudja kikerülni az ütközést a fél méteres állattal. Amint elment mellette, azonnal kilépett az útra. „Rögtön hálát adtam Istennek, hogy megóvott egy komoly balesettől” – teszi hozzá a lelkész, s elmondja, elindulunk, de nem biztos, hogy meg is érkezünk.

A két fiam is vezet, s mindig mondom nekik, fiatalok vagytok, jól vezettek, de azzal mindig számoljatok, hogy az úton sok veszély leselkedhet rátok, főleg ezen a szép vidéken, ahol erdők, dombok vesznek körül. Az állatvilág hatalmas, sokszor az út mentén legelnek, bejönnek váratlanul, s nem egy baleset volt már emiatt, halálos és maradandó sérüléssel végződő is.

Társai is vannak a motorozáshoz

Varga Zoltán nemcsak egyedül motorozik, vagy kísérik el egy-egy útjára a családtagjai. Bár mind mondja, amikor motortulajdonos lett, akkor magányosan járta az utakat, nem akadt lelkipásztor, aki vele tartott volna. Aztán egyik lelkészgyűlés alkalmával, amelynek a szádalmási parókia adott otthont, a tanácskozás után megmutatta a szolgatársainak a motorkerékpárját. Sőt, megengedte, hogy kipróbálják, de nem azzal a titkos szándékkal, hogy másokat is motorozásra buzdítson.

„Jó néhány év elteltével jelezte az egyik lelkipásztor testvérem, aki ebben a választási ciklusban az egyházunk püspöke, Géresi Róbert, hogy követte a példámat, s ő is vett magának motorkerékpárt. Majd azzal a javaslattal állt elő, motorozzunk együtt. Ma már többszáz kilométert tudhatunk magunk mögött. Közben csatlakozott hozzánk Molnár Sándor, egyházunk zsinati főtanácsosa. Hármasban már hosszabb távot is megtettünk. 

Egyik alkalommal meglátogattuk a Léván szolgáló Kassai Gyula lelkipásztor kollégánkat. Egy teljes napot vett igénybe mire célba értünk. Az én motorom a több órás motorozás után lerobbant, hazafelé indulva nem akart bestartolni. A városban pedig nem találtunk megfelelő szerelőt, aki megnézte volna, végül a püspök úrral ketten javítottuk meg, és érkeztünk haza szerencsésen” – meséli egyik útjának élményét a lelkipásztor, aki elmondja, hogy azóta már többen is jelezték neki, hogy szívesen csatlakoznának a motoros klubjukhoz. Varga Zoltán elmondja, hogy a motoros csapathoz tartozik Szabó Krisztián nagyidai lelkipásztor is, akinek még tőlük is korábban rótta az utakat a motorjával. 

„A legújabb motoros, a szomszéd gyülekezet fiatal lelkésznője, Nagy Enikő aki nemrég került Tornagörgőre a férjével együtt. Amikor meglátták a motoromat, amellyel átvittem nekik az egyházi sajtót, a férje azonnal beleszeretett. Egy hónappal ezelőtt bejelentették nekem, követnek engem. Erre gyorsan azzal reagáltam, ne engem kövessetek, hanem az Úr Jézust, majd elmondták, vettek egy motorkerékpárt és tippet kértek, hogy merre vehetnének vele. Később kiderült, a szerzeményükkel azóta már bejárták a környéket. Valószínűleg ők hobbiból motoroznak, nem szolgálati eszközként használják, mint én.”

Előfordul, hogy motorkerékpárra pattan akkor is, amikor istentiszteletet megy tartani a valamelyik egyházközségbe, vagy ha helyettesítésről van szó. Szépen felöltözik, ahogyan illik, öltönyben, de a szolgálati palástot nem veszi fel, hanem összehajtva beteszi egy táskába, mellé a Bibliáját és az énekeskönyvét. Humorosan megjegyzi, egyedül hangszert nem visz magával, mert az nem férne el a motoron.

„A motorkerékpár elején van egy védőüveg, amely felfogja a szennyeződést, megakadályozva, hogy a fekete ruhám bepiszkolódjon. A hittanosaim mindig kíváncsiskodnak. Legutóbb megkérdezték, hová teszem a palástot, ha istentiszteletet megyek tartani motorkerékpárral. Tudtam, hogy vicces választ várnak tőlem, ezért határozottan kijelentettem: a palástot felöltöm, így ülök fel a motorra és elindulok.

A gyerekek erre kapásból: Akkor maga lesz a Batman. De szigorú tekintettel visszakérdeztem, el tudják képzelni, hogy egy lelkész palástban motorozzon? Nem szabad így meggyalázni a palástot” – tettem őket azonnal helyre a válaszommal. Az mindig az utazó táskámban van, a vállamon, s úgy közlekedem. Ellenkező esetben, ha rendőrökkel találkoznék, azonnal elmagyaráznák az ide vonatkozó előírásokat”.  

Varga Zoltánnak nagyon sok érdekes története kapcsolódik a motorozáshoz. Amikor már megvette a második motorját, az elsőt a két bukósisakkal együtt odaajándékozta az öccsének, neki pedig egy sem maradt. Egyik alkalommal úgy döntött, vesz magának újat Krasznahorkaváralján az egyik motoros barátjának az üzletében. Szádalmásról azonban nem autóval indult el, hanem motorkerékpárral, bukósisak nélkül. Mivel a közúton nem szabad fejvédő nélkül közlekedni motorral, helyette, mint mondja, a fejére húzott egy sapkafélét és így indult el.

„Nemsokára rendőrök tűntek fel a szemközti sávban. Azonnal megfordult a fejemben, ez „tutira” büntetés lesz, nem úszom meg enélkül. A rendőrök viszont nem állítottak meg, de a benzinkúton dolgozó fiammal üzenték meg, azért, hogy lelkész vagyok, még nem kellene bukósisak nélkül motoroznom a főúton, mert az büntetendő.

Majd pontosították neki: Édesapád most surrant el a Szoroskőn keresztül bukósisak nélkül, ilyet még nem is láttunk. Annyira ne bízzon már magában. A rendőrök természetesen tudták, hogy én ülök a motoron, akárhogy is rejtettem el az arcomat. Megismerték a motoromat és a rendszámomat is. Amikor megvettem a bukósisakot, már bátrabban közlekedtem a motorommal, még Rozsnyóra is begurultam vel. Hazafelé ismét összefutottam a rendőrökkel, de akkor már volt bukósisakom”.

A motorozás szépsége

„Csodálatos dolog a motorozás, főleg nyáron, amikor a legbiztonságosabb. Télen nem nagyon, bár néha előfordul, hogy akkor is felpattanok rá, ugyanakkor a jeges út eléggé veszélyes. Nyáron viszont az a szép benne, hogy a motorról nemcsak látom, hanem hallom is a körülöttem zajló életet, a madarakat a levegőben, az állatokat az út mellett. Ha nagy is a hőség, motorozva kellemes a levegő, amely hűt, s az a légáramlat, ami akkor éri az embert, kellemesség teszi az utazást.

Akit már vittem magammal motoron, azok azt mondták, az volt a legszebb. Én is ezért motorozom, teszem mindig hozzá. Sok szép gondolat jut ilyenkor az eszembe, ha felmegyek a hegyekbe, vagy a sűrű erdőbe. A motor szabadságot ad. Valójában az ember uralja a motort, viszont néha hagyom, hogy csak guruljak, vigyázva arra, ne akadályozzam a forgalmat”.

Elárulja azt is, hogy amikor a lelkészkollégákkal motorozott együtt, akkor előtte megbeszélték, hogy betartják az előírt követési távolságot. Azonban, ha észrevették, hogy több autó is feltorlódott mögöttük, a szembejövő forgalom pedig sűrű, ami miatt szinte lehetetlen az előzés, akkor indexel jelezve letértek az útról, majd miután elengedték a mögöttünk lévő forgalmat, folytatták az útjukat.

Sajnálattal mondja, hogy az utóbbi időben már nincsenek közös motorozások. „Ennek egyik oka az, hogy a püspök barátomnak egyre több az egyházi teendője, így nehéz időt találnia erre a hobbijára. Most mindenki egyedül motorozik, azonban a közeljövőben, mivel igény mutatkozik rá, tervezünk egy közös motorozást, s számolunk az új motorosokkal is.”

A családja természetesen nagyon félti őt. Nem tiltották meg ugyan neki a motorozást, csak finoman jelezték, vigyázzon, mert volt már balesete is és a falun túlra ne menjen vele. Ígéretét azonban megszegte, mert felutaztam vele Kassára és Rimaszombatba is hivatalos ügyet intézni.

„Kedves feleségem is mindig aggódik, ha motorral megyek el otthonról. Útközben többször is érdeklődik, mikorra érek haza, érzem szavaiból a féltést. Többnyire humorral reagálok aggódására. Nyár közepén, amikor harminc fokos melegek voltak, elég korán reggel elindultam, de még késő délután sem voltam otthon. Felhívott, s kérdezte, mi az oka annak, hogy lemaradtam az ebédről. Azt hoztam fel indokul, hogy hófúvások, torlaszok miatt nem tudok haladni az úton. Állításom alátámasztására feltettem a közösségi oldalamra a napi hójelentést: Kékestetőn 0 cm hó van. Sokan később rá is kérdeztek erre a fura bejegyzésemre. Mindenkinek megírtam, ezt megnyugtatásképpen tettem fel a feleségemnek, hogy tudja, valójában nincsen hó, hanem nyugodtan motorozom.

Valójában sokszor elhúzódnak a beszélgetések, ami miatt a tervezett egy-két órás motorozásból 7-8 óra lesz. Ha motorra ülök azzal a céllal, hogy elvigyen a Kálvinista Szemlét a környező gyülekezetekbe, akkor nemcsak beadom a gondnoknak vagy a lelkésznek, vagy bedobom a postaládába, hanem egy kicsit elbeszélgetek velük. Többnyire örömteljes visszajelzéseket hallok a gyülekezetekről, amit nemcsak mint lelkésznek jó hallani, hanem mint egyházmegyei esperes-helyettesnek is.”

Varga Zoltán megosztott egy szomorú esetet is, amikor szintén késő este kellett motorra ülnie. Egy nagyapa hívta fel még a nyár elején, aki elmondta, hogy a szünidő első napján a nyolcéves unokájuk, aki elvégezte a második osztályt, boldogan vitte volna megmutatni a tiszta egyes bizonyítványát. Valószínűleg nem nézett körül, mert ahogyan kilépett a busz mögül, egy autó halálra gázolta.

„Én meg semmivel sem törődve, motorra ülve meglátogattam a tőlünk mintegy harminc kilométeres távolságra lévő faluban. Útközben megálltam a baleset helyszínén, majd együtt imádkoztam a nagyapával és igyekeztem enyhíteni fájdalmán és segíteni feldolgozni neki ezt a szörnyű tragédiát” – avat be a részletekbe.

Elmeséli, hogy az egyik házasságkötésre is motorral ment, s miután érkezett a násznép erre úgy reagált, hogy ez olyan olaszos volt. „Megérkeztem, letettem a motort, vettem a táskát, kivettem belőle a Bibliám, felvettem a szolgálati palástot, s azonnal odaálltam a házasulandók elé és elkezdődött az esküvő egy gyönyörű szép helyen, kint a természet lágy ölén.”

Varga Zoltán még csak nyolc éve motorozik, de már elgondolkodott azon, vajon Isten meddig engedi meg neki, hogy élvezze a száguldozást. „Elmúltam ugyanis ötven éves, s az ember figyelme egy bizonyos idő után lassul. Bár a volt lelkipásztorom, Zuti Sándor még nyolcvan évesen is motorra ül, családja legnagyobb féltése ellenére. Hiszem azonban, hogy Isten majd figyelmeztet arra, mikor kell lemondanom erről a kedvtelésemről, ugyanakkor nagyon hálás vagyok azért, hogy a sok szép helyet meglátogattam már a motorkerékpár nyergében ülve”.

Kép és szöveg: Iski Ibolya