Ahogy közeledünk karácsonyhoz, a jóérzésű, lelki embe¬rek mind azon gondolkodnak, hova lehetne elmenekülni a színes lárma elől. Egy hasonlóan nyugalmas és csen¬des helyre. Oda, ahol megnyugodhatna a lélek, tisztázód¬hatnának a gondolatok, helyre kerülnének a hangsúlyok, de már se közel, se távol nem tudunk ilyet. Az utcák fénylenek, a kirakatok villognak, a hangulat emelkedik, csak a békesség és a nyugalom nincs meg.

Lehet, nem elutazni, elmenekülni kéne, csak egy kicsit elvonulni a belső szobába, és ott bent keresni azt a tágas, csendes és nyugalmas helyet. Igen, keresni kell, hiszen megvan az, csak az idő múlásával már nem olyan tágas, mint kezdetben volt, mert felhalmoztunk ott sok kaca¬tot. S ezekhez furcsa mód ragaszkodunk: régi emlékek, érzések, jó és rossz élmények; vannak ott megvalósításra váró álmok, „egyszer majd”-dal kezdődők, soha meg nem valósuló vágyak, a „talán majd valamikor” kezdetűek, persze sok csalódás, keserűség is.

Önmagában egyik sem foglal sok helyet, nem hangos, de ennyi év gyűjtő¬munkája eredményeként már túl sok helyet foglalnak, és mindegyiknek megvan a maga hangja. Ezek a han¬gok azonban nem állnak össze egy szép, Istent dicsőítő, magasztos kórusművé, melyek karácsonyhoz közeledve egyre csak erősödnek, és ünnepibe öltöztetik a lelket. Pusztán nyugtalanító háttérzajjá verbuválódnak, melyek igazából sohasem hagyják a lelket megpihenni.

Hogy lehet így karácsonyra készülni? Hogy is lehetne így csendes és békés a várakozás, mikor sem kint, sem bent nincs meg a megfelelő feltétel?

Advent igenis a várakozás időszaka, de ne a tétlen vára¬kozásé legyen, hanem tevőlegesen rakjunk rendet a lelki belső szobánkban! Jöjjön egy nagytakarítás, dobjuk ki a fölösleges dolgokat, szabaduljunk meg a zavaró han¬goktól, és biztos vagyok benne, hogy mi is rátalálunk arra a nyugodt, csendes és tágas helyre, ahol az adventi várakozás áldott, a karácsony ünnepe pedig békés lesz. „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!”

Szénási Szilárd esperes, martosi lelkipásztor