„1937. április 2-án születtem Abarán, ahol édesapám gyülekezeti lelkipásztor volt. A régi parókián láttam meg a napvilágot, amelyből ma már csak egy helyiségre emlékszem. Az egyházközség elhatározta, hogy amikor új lelkészt hív, akkor új parókiát fog számára építeni. Ez meg is történt, majd átköltöztünk a szüleim tervezte új épületbe, ahol a gyermekkoromat töltöttem“ – ezzel a bevezetővel kezdődik az a 2015-ben Öllős Erzsébet által készített és szerkesztett többoldalas Életútinterjú A magyar protestáns egyházak elmúlt száz éve életútinterjúk tükrében cimű projekt keretében.

Így emlékszik vissza gyermekkorára: „Nagy lelki gyönyörűséggel emlékezem vissza gyermekkoromra. Télen-nyáron rengeteget jártunk az erdőbe távolból meglesni a fák ledöntését, számbavenni a madárfészkeket, a vadakat. Félelmetes, s egyben lenyűgöző látvány volt, amikor lapfűrésszel kivágták a hatalmas fákat. Felhasználás szerinti darabolásuk után nagy szánkókra rakva haza szállították. A felnőttek megértéssel vették tudomásul, hogy szánkóinkat az övéik után akasztva vitettük magunkat hazafelé.

Különösen a gyors, lovas fogatokat kedveltük, amelyek terhüktől szabadulva szinte visszarepítettek bennünket az erdőbe. Ez a „foglalatosság” nekünk romantikus szórakozásnak számított, bár nem volt éppen veszélytelen. Más téli szórakozás is akadt, az enyhén emelkedő templomdombról szánkóval leereszkedni, de még kedveltebb szórakozásnak számított a korcsolyázás. Nyáron, természetesen sokat úsztunk a Laborcban vagy csónakáztunk a falut érintő folyó holt-ágának vizén. Valósággal a természet ölén telt az életünk.

A prágai diákéveinek előzményeiről így vallott: „Még szinte gyerek voltam, amikor olvastam a misszionáriusnő, Molnár Mária útjáról, és attól kezdve foglalkoztatott az a gondolat, hogy én is elmegyek misszionáriusnak. A lelkipásztorkodás gondolata eredetileg már beépült a tudatomba, de eleinte nem itthon, hanem külföldön misszionáriusként szerettem volna elkezdeni a szolgálatot. Messzire akartam menni, egészen a Csendes-óceáni szigetekre. Lehet, hogy ebben volt egy kevés ártatlan kalandvágy is, de egészen reálisnak tűnt előttem és szüleimnek is beszéltem erről.

A lelkipásztori pálya iránt már korán elhívatottságot éreztem. Meglehet, hogy a háború után elkezdődött lelki ébredési mozgalom rám gyakorolt hatása is közrejátszott. Ennek a mozgalomnak a háború után több irányítója volt, úgymint: Csukás Zsigmond, Virágh Vince, Vaszily János, Urbán Károly és édesapám, Erdélyi Mihály.

Külön evangelizációs szolgálati útra édesapám azért nem ment, mert kilencen voltunk odahaza egy nyomorult lelkészi fizetésből élve. Nem hagyhatott magunkra, ellenben nálunk, többször tanácskoztak. 12 éves lehettem, amikor elkezdtem rendszeresen olvasni a Bibliát. Családi imaközösségünk korábban is volt és maradt mindaddig, amíg a tanulás kötelessége és lehetősége messzire nem sodort bennünket otthonunktól. Az együttkönyörgés lelki szükségletet jelentett, nem volt benne semmi mesterkéltség, sem ellágyulás. A mai napig visszaemlékszem édesanyám szavaira, aki nagyon kritikus tudott lenni nemcsak önmagához, hanem a jelenségekkel, személyekkel szemben is.

Amikor elérkezett annak az ideje, hogy Komáromba megyek 14 évesen, akkor következőket mondta nekem: „Fiam tudod, hogy minden nap imádkozni fogunk érted és egyre kérlek, tanulni mégy, ne vedd észre a lányok érdeklődését. Azon kívül, – és ez volt a döntő – a bibliaolvasás, az istentiszteletek a rendszeres imádkozás ne hiányozzon az életedből. Vigyázz, hogyha érzelgős, valóságosan meg nem tért emberek közelítenek hozzád - mert ilyenek is vannak-, tartsd őket távol magadtól. Hited és vallásosságod ne váljék édes-mézes valamivé, hanem légy józan, és ahogy elindultál, haladj tovább azon az úton”.

Tanácsa mélyen a tudatomba vésődött, és amikor Prágába indultam teológiát tanulni, szavai erősen megelevenedtek bennem. Ismét ez az anyai indítás és tanácsolás erősített meg, amelynek jótékony, eligazító hatását végig megtapasztaltam az életemben.

Azért mondom, hogy a pályaválasztásom kora gyerekkoromtól teljesen tudatos elhatározás volt és nem a véletlen műve, hogy már az érettségi előtt véglegesen eldöntöttem, lelkész leszek. Annyira lelkesen készültem a misszióba, hogy elhibáztam a lépést. Édesapám egy nagyon elmélyült, komoly, megfontolt, hívő ember volt, állandóan képezte magát. Nélkülözhetetlen életeleme volt a naponkénti igeolvasás, az elcsendesedés. Akkor szólalt meg, amikor szükség volt rá. Örömmel tudomásul vette és helyeselte elhatározásomat. Édesanyám viszont gyors gondolkodású, határozott, a társadalmi élet iránt is mindig élénken érdeklődő. Otthon volt a napi és világpolitikai eseményekben, már amennyire azoknak híre eljutott hozzá a rádión keresztül egy ungmegyei faluba. Mindent figyelemmel kísért, mindenhez jó érzéke volt, de azt mondta:

„Fiam, rendben van. Ha te úgy érzed, akkor menj. Ha az Úr Isten is úgy akarja, akkor biztos, hogy külmisszióban fogsz dolgozni, azonban, egyre kérlek. Először az orvosit végezd el, aztán a teológiát, mert ez a rendszer téged lelkészként, nem fog engedni sem tovább tanulni, sem külföldre utazni. Ha már meglesz az orvosi diplomád – mert oda nem elég a lelkészi diplomával kimenni misszionálni-, ott gyógyítani is kell, ott részt kell venni a szegények mindennapi életében”. Emlékszem, ahogy rám nézett, el is mosolyodott, kicsit megsajnált, és megsimogatott, amikor én azt válaszoltam, hogy: „Édesanyám, hol lesz már akkor ez a rendszer, amikor én befejezem a teológiát?”

A rendszer, sajnos, csak 40 év elmúlta után omlott össze, de fertőző szelleme még ma is sokakat megkísért. Az érettségi előtt a szabványos űrlapokba be kellett írni, hogy ki hova, melyik felsőoktatási intézménybe készül. Ha kitudódott volna az, hogy én teológiára akarok menni, érettségizni sem engedtek volna. Beírtam hát az orvosit, a biztonság kedvéért, és az akkor még csak a kezdeti lépéseket megtett nyitrai Mezőgazdasági Főiskolát.

Mindkét felvételi vizsgát sikeresen abszolváltam. Akkoriban még lehetséges volt, a szeptemberig el nem foglalt helyekre bejelentkezni és pótfelvételi vizsgát tenni. Így sikerült bejutni a helyemre Krajcsi Géza nevű osztálytársamnak, akit értesítettem szándékomról. Sikeres orvosként élte le életének nagy részét egyik észak-európai államban. Nyugdíjas éveit itthon szerette volna megélni, haza költözött, de nem sokára rá meghalt.

Teológiát Prágában tanultam és ezzel vége is lett minden korábbi tervezgetésnek, mert utána kétszer is hiába jelentkeztem különböző egyetemekre, jogra, aztán könyvészetire, sehová sem vettek fel. Beigazolódtak édesanyám szavai. Akkorra már megvilágosodott előttem is, hogy a továbbtanulás sorrendjét elhibáztam. Abban viszont biztos voltam, hogy sokoldalúnak kell lenni ahhoz, hogy lelkészként, komoly munkát végezhessek.“

A Dr. Erdélyi Géza nyugalmazott püspökkel készült telejs Életútinterjú itt olvasható.

Életrajzi adatok:

Erdélyi Géza 1937. április 2-án született Abarán. Teológiai tanulmányait Prágában végezte (1958), majd 1975-ben a prágai Cseh Műegyetemen művészettörténeti oklevelet is szerzett. 1988-ban a teológia doktora lett.

Református lelkészként Szalócon, Rozsnyón, Hanván és Rimaszombatban szolgált.  

1996-2009 közöt a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke, 2001-től a Magyar Református Egyházak Konzultatjv Zsinatának elnöke.  

1971–1985 között a betléri és a krasznahorkai történeti Andrássy-könyvtár köteteit rendezte. Művészettörténeti kutatásai is jelentősek. Legfőbb műve a Gömör vármegye klasszicista építészete c. kötet

Kitüntetései:  

2000 – Esterházy János Emlékérem, Debrecen

2003 – Pribinov kríž 2. triedy (Köztársasági Elnöktől), Pozsony  

2005 – Tőkés László Díj

2008 – Bethlen Gábor Díj, Budapest

2009 – Károly Gáspár Díj, Budapest

2009 – Forster Gyula Emlékérem (Magyar  Köztársaság Kulturális Minisztériuma), Budapest

2010 - Köztársasági Elnöki Ezüstérem (Dr. Mádl Ferenc), Budapest

Ezüstérem (Csáky Pál miniszterelnök helyettes), Pozsony

Még nem késő díj (Emberi Méltóság Tanácsának elnöke), Budapest

Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje (Köztársasági Elnök), Budapest

2017 - Pálóczi Czinke István-díj (Szlovákiai Református Keresztyén Egyház), Rimaszombat

2018 – Magyar Örökség-díj, Budapest

Reformata, II