Van az életünkben valamiféle hamis biztonságérzet, amely feltételezi, hogy eljön a holnap. Csak amikor testközelből érezzük a halál szuszogását, döbbenünk rá, hogy nem kellett volna fukarkodni az öleléssel, visszatartani a kedves szót. Amikor rutinból, hétköznapi megszokásból megyünk el egymás mellett, és nem érünk rá csodálkozni, eszünkbe sem jut, hogy talán az utolsó esélyt mulasztottuk el. Aztán csak kínoz az elszalasztott lehetőség.

Nem fura, hogy nagynevű hittudósok, gondolkodók arra keresik a választ, hogy: van-e élet a halál után? Holott sürgetőbb az a kérdés, hogy vajon: van-e élet a halál előtt? Élet van-e a halál előtt?

Nap mint nap szinuszgörbék magaslatainak vágunk neki, hogy utána megint onnan lentről kezdjük. Átélünk sikertelenséget, meddő szolgálatot, hitetlen közhangulatot, miközben üldöz a kísértő kikészítő légköre. Felemésztve magunkat próbáljuk valahogy túlélni az életveszélyeset, elképzelt kapaszkodókban bízva megtenni a jól begyakorolt lépéseket – amíg a halál le nem zár mindent. Elég ennyi? Aligha.

Szükségünk van egyfajta konok szívósságra, fogat összeszorító dac keménységére, hogy amikor fogy körülöttünk a levegő, és ezerarcú fintorokkal vesz körbe az újabb veszedelem, akkor is merjünk élni. Ha feszültségek cikáznak körülöttünk, ha sokfrontos háborúkat vívunk, ha a szembejövők tekintetéből csak bambaságot, elutasítást, gyanakvást vagy színjátékot olvasunk ki, akkor is merjünk élni. Mert élni kell!

A reggeli pittyegő, rezgő, hárfázó, szirénázó ébresztés hangja jut eszembe, ami egy kedves legyintéssel pár perccel elodázható. Bekapcsoljuk a „szundi”-t, mintha az a néhány perc még kellene az ébredés fájdalmas valóságához; mintha így simulékonyabban érkeznénk meg az életbe, ébrednénk bele a világba.

A mindenkori ember is – sorsának hullámverésében – lazán nyom egy „szundi”-t Isten ébresztgető hangjára. Inkább visszasüllyedünk a „minek élnem” életérzésbe. Csakhogy őt nem lehet lenémítani, kikapcsolni. Amikor saját magunk végére érünk, a kivérzett szívű Isten csendbe öltöztetett szavaival nyitogat az életre. Mert élni csak kell…

Nagy Komáromy Zsuzsanna