Egy új világrend – s azon belül pedig egy új életrend – beköszönte, az e világ színére lépő Krisztus szabadító és minden csüggedt lelket végre felocsúdtató evangéliumának megvalósítása előtt hangzott el az igében kiemelt kérdés a Jézus sarujának szíját még csak megoldani se méltó, mégis asszonytól születettek között a legnagyobb, de Isten országában a legkisebbnél is kisebb (Mt 11,11) messiási követ, Keresztelő János számára az őt hallgató pusztai sokaság részéről. Jézus Krisztus elérkeztével ugyanis minden ember számára a legnagyobb felhívás két dologra vonatkozik: a régiből, a lehorgasztó, eredménytelen állapotokból való szemnyitás Isten szabadítást hozó országára, az abba való betérés lehetőségére – s ha ez megtörtént, akkor pedig „teremjetek a megtéréshez méltó gyümölcsöket”–, s ugyanakkor felhívás Istennek az önmagától is jövő küldöttének, Krisztusnak követésére.

Ma, amikor vészterhes időket élünk meg és azon gondolatok cikáznak szerteszét a világban, hogy vajon jól cselekedtünk-e meg ez idáig is mindent, amikor egy láthatatlan ellenség is képes elsöpörni, valóban aktuális a kérdés, – hogyha az eddigi világrend nem vált be – mit tegyünk?

A kérdés pedig a legilletékesebb személynek, Isten előfutárának – a legidőszerűbben – hangzik el, hiszen – ahogy Szabó Magda is írja egyik kései, a komponista-zseni, L. van Beethoven szöveg nélküli, érzelmi rajongású, bagatell-zongorajátékának címzésével azonos – és éppen annak dallamát dúdoló – Für Elise című regényében: „ha baj van, sose embert kérdezz, mindig csak Istent, az ember esetleg téved, Isten soha...” ... s jön is a válasz, mert Istennek a veszedelemben is van tanácsa: pontosan úgy tegyetek, ahogyan a vészes időkben az elönzősödő emberek nem tennének, tárjátok ki szíveteket mások előtt is és osszátok meg mindazt, amitek van, azokkal, akiknek nincs; hiszen „viseljetek gondot... magatokra és az egész nyájra...” (hívja fel a figyelmünket Pál apostol az ApCsel 20,28-ban).

A földi pusztítások ugyanis nem arról szólnak, hogy ki tud benne életben maradni – akár mások rovására is –, hanem arról, hogy ki tudja benne embertársa kezét is megfogni, annak érdekében, hogy mindketten megmaradjanak, és lelkük pedig igaz maradjon Isten előtt. Isten figyeli a szívünkből fakadó tetteinket, hogy mit igazolnak rólunk.

„Akkor hát mit tegyünk?” Így zárulnak mindig a sikertelen, téves korszakok, és így kezdődnek az új esélyek nyújtotta lehetőségek. Tegyük azt, ami már régóta odafordulásunkat kéri és várja: figyeljünk Istenre, kezdjünk el még szorosabban hozzá térni, benne bízni és imádkozni. Igen, ez fontos, s akkor fel fogjuk ismerni, hogy az, akinek nincs, az voltaképpen a Krisztusra figyeltető legkisebb atyánkfia. Mi pedig, akiknek van – mert sok minden javunk lehet, külsőleg-belsőleg – az Isten által küldött áldás lehetünk a számára; s akkor igaz és jogos reménnyel fordulhatunk minden nap az Úrhoz, hogy tartsa meg ez emberiséget. Ámen.

Rákos Loránt kövecsesi-naprágyi lelkipásztor