Különös módon alakulnak olykor egyes életutak. Sokan a véletlennek vagy a balszerencsének tulajdonítják, ha éppen nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elképzelik. Lehet keresni és találni számtalan okot és hibáztatható személyt az élet nehézségei miatt, de a hívő keresztyén ember a külső tényezők mellett Isten kegyelmével és útmutatásával is számol. Ha pedig eddig nem számolt, akkor Isten formáló szeretete megtanítja az embert számolni ezzel is. Így van az, ha olykor nehézségek és akadályok gördülnek az ember útjába, nem retten meg, hanem felveszi a kesztyűt és küzd. Vállalja a kihívásokat, és az adott helyzetben igyekszik helytállni. Vagy, ha úgy tetszik, szolgál olyan helyen és körülmények között, ami nem éppen a legkedvezőbb – sőt olykor embert próbáló.

A Szentírásban számtalan példát találhatunk Mózestől kezdve a prófétákon keresztül egészen a tanítványok vagy éppen Pál apostol elhívásáig, hogy hogyan is formálja Teremtő Urunk az embert, és teszi alkalmassá egy-egy feladat elvégzésére. Nem könnyű felismerni és elfogadni a tényleges szolgálatunkat, mert általában más elképzeléseink és terveink vannak, de annál csodálatosabb az engedelmesség által elvégzett munka gyümölcsének felismerése. Így van ez a kezdetektől fogva egészen a mai napig. Különös és egyedi életutak, amelyek Isten gondviselésének és vezetésének lenyomatai ebben a mai, olykor kaotikus világban.

Talán ezekkel a gondolatokkal lehetne összegezni Nagy Béla  nyugalmazott lelkipásztor életét, aki ebben az esztendőben Isten kegyelméből betölthette a 90. életévét. Béla bátyánk 1930. március 29-én született Perbetén, saját megvallása szerint egyszerű, hívő, becsületes kálvinista családban. A felmenők között mindkét ágon voltak gyülekezeti elöljárók, presbiterek és gondnokok. Gyermekkorát Perbetén töltötte. Alapfokú tanulmányait a helyi református iskolában végezte, majd középfokú tanulmányait Érsekújvárban kezdte meg, ahol két évig a Pázmány Péter Gimnázium diákja volt. Sajnos ekkor meg kellett szakítania tanulmányait, mivel levente volt, így Németországba vitték. Amikor innen visszatért, akkor pedig a kitelepítés kezdődött. Így került rokonaival Magyarországra, ahol 16 évesen folytatta tanulmányait a Gyönki Református Gimnáziumban. Itt érettségizett 1950-ben, majd felvételizett a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemre, ahová fel is vették.

Sajnos a megpróbáltatások itt még nem értek végett. Édesapja aranykalászos gazda volt, a közösség ismert és tisztelt személye, aki a szövetkezetesítéskor nem volt hajlandó aláírni, így az akkori hatalom rajta mutatva példát vasbányába hurcoltatta kényszermunkára. Ugyanez a sors várt fiaira is, így Béla bátyánkat és András öccsét is elvitték kényszermunkára. Huszonkilenc bányák mélyén eltöltött keserves hónap következett. Számtalan ígéret hangzott el ez idő alatt. Mindig hitegették, hogy ha jól fog viselkedni, akkor hazamehet, és folytathatja tanulmányait. Viszont mindvégig osztályidegenként kezelték. Erről az időszakról így vallott: „El voltam keseredve. Sok megpróbáltatáson, kellemetlenségen mentem ott keresztül. A bányász, akihez én voltam beosztva, gyenge ember volt, nem bírta teljesíteni a tervet, így velem akarták pótoltatni. Így aztán ő megtanított működni. Erre az lett a baj, hogy túl jó eredményt értünk el.”

A sok keserűség után a kimért évek leteltek és hazatérhetett, de az ígéretekből nem lett semmi. Nem folytathatta tanulmányait. Múltja kísérte mindenfelé. Az akkor perbetei lelkipásztor, Szaszák Bertalan viszont látta benne a tanulás iránti vágyat, és az ő buzdítására kezdte el a teológiai tanulmányokra való felkészülést. Ennek köszönhetően 1954-ben felvételt nyert a prágai teológiára, és megkezdhette a felsőfokú tanulmányokat. Évfolyamtársai voltak Borza Dániel, Erdélyi Géza, Lejko Zoltán és Liptay Lothár. Nagyon megszerette Prágát és a cseheket, mai napig emlékében hordozza az ottaniak kedvességét.

Miután elvégezte a teológiát, Rimaszombatba került, és püspöki káplánként szolgált 1959 és 1960 között Varga Imre püspök mellett. Ezt követően Pozsonyba helyezték, ahol négy év káplánság következett. Itt viszont a lelkipásztori szolgálat mellé csatlakozott még a Kálvinista Szemle szerkesztőségében végzet munka is. Az itt eltöltött időről és szolgálatról beszélgettünk Béla bátyánkkal.

Hogyan került Rimaszombatból Pozsonyba, és mi volt a feladata a szerkesztőségben?

A püspök úr behívatott, és mivel az ott töltött idő alatt nagyon megszeretett, áthelyezett Pozsonyba a Kálvinista Szemléhez sajtóreferensnek, mivel jól tudtam a nyelveket. Beszéltem csehül és németül is. A püspök úr volt a főszerkesztő, Kovács Alajos a szerkesztő, én segítettem neki négy évig. Ekkor Maťašík esperes úr volt Pozsony lelkipásztora, neki voltam ez idő alatt a segédlelkésze.

Mettől meddig dolgozott ott, és mi volt a munkaköre/feladata?

1960-tól 1964-ig voltam Pozsonyban és a szerkesztőségben. Nekem volt a feladatom átolvasni a beérkezett igehirdetéseket és cikkeket. Szinte kivétel nélkül rövidíteni kellett őket, mivel összesen négy oldal állt a rendelkezésre. Voltak, amelyeket tartalmilag is korrigálni kellett, ha azt szerettük volna, hogy megjelenhessen. Pontosan tudtuk, hogy mi az, amit gond nélkül engedélyeznek.

Milyen nehézségek adódtak a munka folyamán?

Különösebb nehézségek nem voltak, mert pontosan tudtuk, hogy mit és hogyan kell leírni. Ezért is volt szükséges a korrigálás egyes esetekben. Nem lehetett mindent egyenesen leírni, mert abból többeknek kellemetlensége lehetett volna. Ez minden újságnál így működött abban az időben. Így körül kellett írni a dolgokat, és talán ezért volt kicsit nehéz, mert a lapszám adva volt. Okosan kellet csinálni ezt a munkát.

Személyesen gyűjtötték a közlendő anyagot, vagy postán érkeztek a hírek?

Az anyagok postán érkeztek, vagy a püspök úr hozta a leveleket, írásokat, amikor erre járt.

Ez az időszak sem volt egyszerű, mert megvoltak itt is a nehézségek. Emlékszem, amikor elkezdtek az akkori főiskolások bibliaórákra járni. Abban az időben több hívő, református családból származó gyerek is járt főiskolára, vagy a tősgyökeres pozsonyi református családokból is többen jöttek. Ők pedig hozták magukkal a barátokat, ismerősöket. Sokan voltunk, és sok volt a fiatal. Nem nézte ezt jó szemmel az akkori állami hatalom. De nekünk szolgálnunk kellett.

Nagy Béla nyugalmazott lelkipásztor 2000-től ismét szülőfalujában él. Az elmúlt húsz esztendőből négy éven keresztül gondozta és ápolta édesanyját. Azóta egyedül tölti a mindennapjait, melynek része a csendes óra, az olvasgatás és az elmélkedés. Nagy vágya, és azért imádkozik, hogy a Jóisten engedje megélni számára az általa ajándékozott telken felépülő egyházi bölcsőde és óvoda átadását.

Még egyszer Isten éltesse, és további erőt, egészséget, Isten gazdag áldását kérjük Béla bátyánk életére!

Kálvinista Szemle 5/2020