Abban egyetértenek a kétévente megrendezett felvidéki református ifjúsági találkozó résztvevői, hogy nagyon gyorsan eltelt ez a hét. A rengeteg program közül mindenki megtalálhatta azt, ami a legjobban illik hozzá, de maradt idő a beszélgetésre és a kikapcsolódásra is. Bár kicsit elfáradt a csapat, mégis nehezen kezdenek neki a csomagolásnak és többször elhangzik a „bár maradnánk még pár napot” kezdetű mondat. Császár Abigél, a dicsőítőcsapat vezetője is így válaszolt kérdésünkre a záró istentisztelet előtt: „Nagy élmény volt a találkozó, és bár nem volt sok időm elmélyülni a programokban a próbák miatt, minden megélt pillanat különleges volt – nehéz most hazaindulni.”

Nem nagy ár

„Péter apostol arra hívja levele olvasóit, hogy erősödjenek meg elhívásukban” – fogalmaz a záró istentiszteleten Lovas András gazdagréti lelkipásztor, aki Péter második levelének 1. fejezete (2Pét 1,3–11) alapján beszél a hűségről. Mint mondja, az ember sokszor fogadkozik, de annál kevesebbszer tartja be ígéreteit – így volt ez már az őskeresztyénség korában is, ezért kellett az apostolnak papírra vetnie gondolatait.

A lelkipásztor arra is felhívja a figyelmet, hogy Péter nem teológiai elméletről beszél, hiszen ő személyesen is ismerte Jézust – aki azzal hívta el, hogy evezzen a mélyre. Amikor pedig valóban a mélyre evezett és megtapasztalta a csodát, azt válaszolta, nem érdemli meg, mert bűnös – Krisztus mégis emberek halászává tette. „Amikor Jézus Krisztus személye megragadja az embert, arra istenfélelemmel és önmagunk iránti szomorúsággal tudunk válaszolni, de ne felejtsük el: Jézus betölti szükségeinket” – teszi hozzá. Bár az emberben ott a vágy, hogy szabad legyen és tökéletes, sokszor nem ismeri fel, hogy egyedül Isten tökéletes és szabad, így csak őt követve formálódhatunk ebben az isteni természetben. „Az életben nem lesz minden úgy, ahogy szeretnénk, de Jézus Krisztus azt ígérte, hogy amink van, az elég számunkra” – hangsúlyozza Lovas András.

Péter útmutató erényeket is sorol levelében, melyek között az első a hit, ami válasz az elhívásra, az utolsó pedig a mások iránti, összefogó szeretet, ami nélkül mindent csak önmagunkért teszünk. Ezek mellett fontos szerepet kap az önuralom és az állhatatosság – melyek egyre inkább szemben állnak a mai kultúrával. „Ha nincs önuralmunk és nem vagyunk állhatatosak, elragadnak a vágyak, csak ezekkel tudunk küzdeni. Jézus örök életre tett ígéretét ismerve pedig nem adhatjuk föl, mert ehhez az ígérethez képest nem nagy ár a küzdelem” – emlékeztet a lelkipásztor, majd úrvacsorára hívogatva hozzáteszi: „Vagy megállunk és gyümölcsöt termünk vagy elhajlunk és terméketlenek leszünk. De az úrvacsora annak az ünnepe, hogy Isten kegyelmesen megújítja velünk kötött szövetségét – és annak is, hogy az Ő elképzelhetetlen hűsége akkor is helyreállít, ha mi hűtlenek voltunk.”

Többet ad

Az úrvacsora után már indulnak haza a résztvevők, de búcsúzás közben Édes Erzsébetet még arról kérdezzük, úgy alakult-e a találkozó, ahogy várta. „Furcsa érzés, hogy már múlt időben beszélünk az ÉlesztŐ-ről, de hálás vagyok Istennek, hogy megajándékozott ezekkel a napokkal és valóban teljessé lehetett a kép” – válaszol, utalva a tábor témájára, az istenképűségre. Ugyan a koordinátornak nem lesz sok ideje pihenni, mert a jövő héten folytatja a munkát, de reméli, hogy a hétfői nap elegendő lesz a hazaérkezésre.

„Ezen a héten megtanultam, hogy Isten többet szeretne nekünk adni, mint amit feltételezünk. Nemcsak morzsákat kapunk, hanem az élet kenyerét és mindig van hova fejlődnünk: felegyenesedhetünk abból, ami elromlott és felfelé tekinthetünk” – teszi hozzá. Erzsébet úgy érzi, „nagy falat” volt számára a koordinátori pozíció, de ezen keresztül is formálódott az elmúlt hónapokban – a résztvevőkért pedig minden fáradság megérte: „Azt látom rajtuk, hogy feltöltődve indulnak haza és olyasmit visznek magukkal, amire építhetnek, amit tovább adhatnak.”

Egy kis csend

„Bár Isten jelenlétének megélése nem attól függ, hogy hol vagyunk, hanem attól, hogy figyelünk-e rá, hálás vagyok, hogy itt valóban itt volt közöttünk” – kapcsolódik a beszélgetésbe Takács Krisztina, a dicsőítőcsapat tagja. Mint mondja, a zenészek azzal a céllal jöttek szolgálni a találkozóra, hogy Isten jelenlétét közvetítsék és segítséget nyújtsanak abban, hogy Ő legyen a középpontban – úgy érzik, ez sikerült is.

„Nekem ezek a napok bizonyosságot adtak arról, hogy Isten szeretne bennünket használni, de ehhez fel kell ébrednünk, ki kell lépnünk a komfortzónánkból és el kell indulnunk” – foglalja össze, majd azt is hozzáteszi, Istennek mindenkivel van terve, de engednünk kell, hogy véghez is vigye azt az életünkben. Arra a kérdésre, pedig, hogy milyen dicsőítő dalt választana búcsúzóul, csaknem az összes résztvevő vágyát fogalmazza meg: „A csendet szeretném választani. Annyi minden hangzott el és annyit énekeltünk, hogy már csak azt szeretném, ha ezekről csendben is beszélhetnék Istennel.”

Farkas, Zsuzsanna, fotó: Nagy Emese, Szarvas László