Volt egy álom ...
2024. augusztus 13., keddÖt napra táborozó gyerekekkel és lelkes segítőkkel telt meg az öt évvel ezelőtt felszentelt, több feladatot is ellátó oroszkai református templom. Általuk élet sarjadt azon a helyen, amelyet korábban szemét lepett el, s ahová egy szerény, de lehetetlent nem ismerő, életével Istent szolgáló lelkipásztor, Tóth Árpád a kis gyülekezeti közösséget megtartó és megerősítő templomot álmodott meg a faluban élő reformátusok számára.
A mű elkészült, a szorgalmazója és építtetője azonban csak rövid ideig örülhetett hosszú évekig tartó fáradozása eredményének, mert szinte egy évvel később tragikus körülmények között Isten magához szólította. Talán sokakban aggódva merült fel a hogyan tovább kérdése a jövőt illetően. A válaszra azonban nem kellett sokáig várni, hiszen Isten erre is gondolva már készítette a szolgálat folytonosságának tovább vivőjét először Révész Csilla személyében, aki feladatul kapta az elhunyt lelkipásztor gyülekezeteinek a pásztorálását. Később az lelkész egykori gondozottja, Krizsan Dóbiás Lívia jelentkezett azzal a céllal, hogy betöltené a Tóth Árpád halálával keletkezett űrt kezdetekben legalább azokon a helyeken, ahol közösen szolgáltak.
Azóta négy év telt el, s idén már harmadik alkalommal szervezték meg a közösségi térként is jól funkcionáló oroszkai református templomban a napközis tábort a helyi és környékbeli gyermekek számára. Ezúttal is a KOEN, vagyis a Keresztyén Oktatásért és Nevelésért Alapítvány munkatársai által összeállított programja alapján, idén Éld át! Jeruzsálem utcáin címmel.
A program szerint a tábor fél kilenckor kezdődöt, addigra kellett megérkezniük a résztvevőknek. A szervezők, a csoportvezetők és a fiatal segítők viszont már egy órája azon igyekeztek, hogy mindent előkészítsenek, megbeszéljenek, majd közösen imádkozzanak a táborért. Negyed kilenc körül már fokozatosan érkeztek a gyerekek, a kisebbek szülők kíséretében. Néhányan hosszasan sírtak, amikor édesanyjuk elment, de a segítők vígasztaló szavai után nemsokára megnyugodtak. Talán azért is, mert Ági néni, vagyis Parák Ágnes, a csatai alapiskola tanító nénijének énektanításával megkezdődött a tábor.
Akik első alkalommal jöttek, azoknak újdonság, az előző két évben is résztvevőknek viszont már ismerősen csengett a legtöbb ének, amelyeket egyre lelkesebben énekeltek, illetve mutogattak el. A zenei hangolás után a tábor vezetője és egyben szervezője, Krizsan Dóbiás Lívia elmondta, az idei táborukat ökumenikusnak hirdették meg, mivel nemcsak református gyermekek vesznek rajta részt, de a segítők is megoszlanak felekezetileg, majd bemutatta a csoportvezetőket és a segítőiket, illetve három csoportra osztotta a gyerekeket. Az első csoportba az óvodások, a másodikba az alsó, a harmadikba pedig a felső tagozatos alapiskolások kerültek.
A reggeli áhítat, amelyet szintén ő tartott meg, közös imádsággal kezdődött, majd Lukács evangéliumából felolvasta a Zákeusról szóló történet egy részét. Kérdéseket feltéve igyekezett közelebb hozni a vámszedő történetét. „Zákeus kíváncsi volt Jézusra, megvolt benne a vágy, hogy találkozzon vele, de az emberek nem szerették őt, megvetették. Mindent megtett azért, hogy közelebb kerüljön hozzá. Te szeretnél találkozni Jézussal?“ – tette fel a kérdést, majd nyitottá hagyja a válaszadást.
Ottjártunkkor az első nap Jézus jeruzsálemi bevonulásának története került előtérbe. Az ide vonatkozó bibliai igeszakaszt Németh Ingrid, az egyik csoport vezetője olvasta fel, majd a szószék előtt lévő szőnyegen maga mellé ültette a gyerekeket és ezúttal már szemléltetve, egy kartonból készült szamárcsikón adta elő Jézus utolsó útjának első szakaszát, a Jeruzsálembe való bevonulását.
A történethez kapcsolódó aranymondás szavait, amelyeket a székek alá rejtettek el a szervezők még a kezdés előtt, az azokat megtalálók közösen állították össze értelmes mondattá, amely nem volt más, mint a 37. Zsoltár 5 verse: „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő megsegít!“, amit néhányszori elismételtek. A templomi közös együttlét után a gyererek csoportokban folytatták a történet elmélyítését beszélgetéssel, illetve kézműves foglalkozásal.
„Oroszkán először 2022-ben szerveztünk tábort, mégpedig azzal a céllal, hogy a gyerekek is eljöjjenek a közösségbe és az általuk is élővé váljon. Tóth Árpád lelkipásztor halála után a szolgálattevő nélkül maradt gyülekezetekbe helyettesítő lelkészként Révész Csillát nevezték ki. Vele és a barsi egyházmegye esperesével, Révész Tiborral megbeszéltük, hogy közösen szervezünk tábort a gyermekek számára. Az elsőt még három naposra terveztük. Meghívtuk azokat a holland testvéreket is, akik segítették anyagilag és kétkezi munkájukkal is az oroszkai templom felépítését. Örömmel fogadták a meghívásunkat, hárman el is jöttek közénk szolgálni. Így kezdődött el a gyermekek táboroztatása“ – idézte fel a kezdeteket Krizsan Dóbiás Livia, aki az idei év elejévtől, miután sikeresen maga mögött tudhatott hat szemesztert a Selye János Egyetem Református Teológiai Kar református teológia szakán már lévitaként végezheti szolgálatait.
Mint mondja, Tóth Árpád lelkipásztor halála után számára már nem volt kérdés, hol szeretné őt az Úr látni. Azonnal tudta, ide kell jönnie. Elsősorban is azért, hogy tovább folytatódjanak legalább azok a szolgálatok, amelyeket közösen végeztek a Lekéri Pszichiátriai Kórházban.
„A családfő nélkül maradt szeretteinek is szükségük volt egyfajta támaszra. Ismertek, tudták ki vagyok, azonnal felkerestem őket. Tettem ezt azért, mert az én életemben Isten használta fel Tóth Árpádot, aki csak egy kis porszemnek tartotta magát, egyfajta útmutatónak a függőségtől való szabadulásom kezdetén, de a későbbiekben is. Hét évig volt a lelki gondozóm, majd együtt szolgáltunk ott, ahol korábban kezeltek. Így nem volt kérdés számomra, hol a helyem s azon munkálkodtam, hogy el indítsuk azokat a szolgálatokat, amelyeket megálmodott ennek a gyülekezetnek a templom megépítésével."
Felkereste Révész Tibor esperest, akinek elmondta Tóth Árpáddal való megismerkedésének történetét azzal, hogy amennyiben lehetséges, szeretné folytatni azokat a szolgálatokat, amelyeket együtt végeztek.
„Igenlő választ kaptam a kérésemre. Akkor, 2020 szeptemberében még csak első éves teológus voltam, habár előtte már elvégeztem a missziológia, diakónia, szociális gondoskodás alapszakot Komáromban, a Selye János Egyetem Református Teológiai Karán. Fokozatosan egyre több feladat adódott. Oroszkához tartozik az idősek otthona, a lekéri kórháznak pedig van egy a férfiak számára hosszú távú pszichiátriai ellátást biztosító részlege. Ezen a két helyen tartottam áhítatot, a csatai alapiskolában pedig a hittanórákat bízta rám az esperes. Idővel pedig elkezdődtek az istentiszteleti szolgálataim is. Az idei év januárjától pedig kihelyeztek lévitaként a Garamvezekény-Kisölved Társult Anya- és az Oroszkai Leányegyházközségbe lévitának. Ezek azok a gyülekezetek, amelyek Tóth Árpádhoz tartoztak“ – összegzi Krizsan Dóbiás Lívia, majd hozzáteszi, nagyon örült annak, hogy maradhatott ezekben a gyülekezetekben.
„Oroszkán nagy örömmel és szeretettel fogadtak. Most már a garamvezekényiek és a kisölvediek is, legalábbis úgy érzem, örülnek, hogy van állandó szolgálattevőjük. Egy gyülekezetnek egy biztos támpontot jelent, ha van lelkésze vagy lévitája, aki rájuk van bízva“ – hangsúlyozta.
Elmonda azt is, hogy az Oroszkán élő Tóth Árpád családja nagy szeretettel fogadta be őt az otthonukba. A téli időszakokban ugyanis a templom emeleti részében, ahol vendégszobákat alakítottak ki, akkor még nem oldódott meg a fűtés kérdése. Az épületet ugyan felszentelték, de nem rendelkezett használatbavételi engedéllyel, az épületet sem szigetelték. „Mindezek pótlására azt követően került sor, hogy szolgálni kezdtem itt, s igyekeztem mindent elintézni, ami még szükségeltetett. Amíg nem volt fűtés, addig náluk szálltam meg.
„Timea, Árpád özvegye a tragikus esemény után bezárkózott, senkivel sem akarta megosztani a fájdalmát, egyedül szeretett volna maradni. Én viszont akkor is mentem, mert Isten hozzá küldött“ – emlékszik vissza a lelkileg is megterhelő időszakra. Később a három gyermeke is megbarátkozott azzal a ténnyel, hogy időnként meglátogatja őket. „Ha nem mentem hozzájuk, akkor a gyerekei már kérdezték az anyuktól, hogy Lívia néni nem jön? Nagyon örülök az oroszkai gyülekezetnek, mert az utóbbi időben több fiatal családdal is gyarapodott“ – tette hozzá.
Az oroszkai gyermektáborban közel harmincan jelentkeztek be. Nemcsak helyiek, oroszkaiak, hanem Csatáról, ahol Krizsan Dóbiás Lívia hittant tanít az ottani alapiskolában, de jöttek Bényből, Kisölvedről és Zselízről is. „Nagyon hálás vagyok ezekért a gyerekekért, mert azok, akik itt voltak tavaly és azelőtt, elvitték a tábor hírét. Az idén már hívogták a barátaikat is azzal, hogy van itt egy jó tábor. Nagyon hálás vagyok Istennek, mert egyedül övé a dicsőség és csak ő tud munkálkodni az ember szívében".
Lívia elárulja, hogy az idén azért hirdették meg ökumenikusként a táborukat, mert a tavalyi táborzáróra Rácz István plébánost is meghívták, aki megjegyezte, vannak itt katolikus gyerekek is. Ő pedig helyeslően igazgat adott neki azzal, hogy Csatán a hittant a táboruk zenei vezetője, Parák Ágnes tartja, s mivel mindketten ott tanítanak, nagyon jó baráti és együttműködő viszony alakult ki közöttük, s innen adódik a kapcsolat. Ezért is gondolták úgy, ha a plébános szeretné, akkor idén ökumenkus táborként hirdetik meg. Egyébként nemcsak a gyerekek, hanem a segítők és a csoportvezetők között is egyaránt vannak reformátusok és katolikusat is, akik Csatáról, Garamvezekényről, Kisölvedről, sőt, Ipolyszakállasról jöttek.
A segítők egy része résztvevője volt a korábbi két tábornak. Várták az ideit is, közben csatlakozott hozzájuk két fiatal, akik hallottak a táborról, s mivel ők is szerettek volna itt lenni, meg is kérdezték, jöhetnek-e. „Nem utasítottam őket vissza, mert mi mindenkinek örülünk“.
A tábor a KOEN program alapján zajlik, de ők sem vették át annak minden részét, hanem válogattak az összállított anyagból. A Jézus személyéhez kapcsolódó történeteket és üzeneteit természetesen nem hagyták ki, hisz ezek alkották a fő gerincét a tábornak. Egyedül a második napi történet maradt ki, amikor kirándulást terveztek be a Zselíz melletti állatkertbe.
Dicsőítés, áhítat, bibiai történet, tízórai, kézügyesség, csoportos beszélgetés közben újból felelevenítve a délelőtt hallott történet és az annak kapcsán tanult aranymondás, ebéd, délután pedig játékok, majd uzsonnával zárult a nap – így összegezhető a napi program menete.
„Miért jó tábort szervezni? Azért, mert még mindig van olyan gyermek, aki még sohasem hallott Jézusról, otthon sem beszélnek róla. Itt pedig legalább hallják Istennek az igéjét. Hogy Isten mit tud az elvetett maggal megcselekedni, nem tudom. Nekünk az a feladatunk, hogy hintsük a jó magot. Másrészt pedig jó, hogy a gyerekek közösségben vannak és együtt dicsőítik Istent. Számomra ez egy hatalmas dolog“.
Krizsan Dobiás Lívia elárulja azt is, hogy a szülők már az év elejétől kérdezgették, lesz-e nyáron tábor és mikor. „Ez mindenképpen jó visszajelzés. A gyerekek, amikor hazamennek elmesélik az itt hallott történeteket. Úgy gondolom, ha a szülő látja, hogy gyermeke békességben van és örömmel megy haza, akkor legközelebb is elhozza, mert tudja, jó helyen van.“
Nemcsak a szervezők, a csoportvezetők és a segítők vannak a gyermekekért, hanem szükség van olyanokra is, akik felvállalják a konyhai szolgálatot és biztosítják a gyermekek étkeztetését. Ide is több helyről érkeztek a szorgos asszonyok, nemcsak Oroszkáról, hanem Csatáról, Bényből, Kisölvedről, akikért nagyon hálás.
„Minden napi szolgálatuk egy rövid igei olvasással kezdődött. A tábor kezdése előtt átmentem hozzájuk a templomtól pár száz méterre lévő épületben lévő konyhába, ahol készült a tízórai, ebéd és uzsonna, s felolvastam az asszonyoknak egy rövid igét, amit imával zárult. Hálásan fogadták, de invitáltan őket a gyerekek áhítatára is, arra is átjöttek. Ha részemről elmaradna a hívás, talán meg is sértődnének. Szeretik, ha az Úr áldásával indul a munkájuk“.
Ebéd után a csendes pihenő alatt a táborozók a Szuperbook sorozatból megnézték a nap témájához kapcsolódó történetet, majd a délutáni program a helyi sportpályán folytatódott.
„Gyülekezeti tagként, illetve most már gondnokként természetesnek tartottam, hogy bekapcsolódjak a gyermekek számára szervezett napközi táborba. Lívia szólított meg a közös együttgondolkodásra, hogy kik legyenek a tábor idei segítői, kikkel számolhatnak, hívjanak-e újakat, illetve a napi program összeállításával kapcsolatban is egyeztettünk“ – mondja a tábor egyik csoportvezetőjével, Tóth Tímea, Tóth Árpád lelkipásztor özvegye miközben a gyerekek egymással vagy csapatokban versenyeztek a helyi sportpályán.
„Én kaptam meg az aránylag elég szép számú ovis csoportot. Ez a korosztály elsősorban azért is áll közel hozzám, mert korábban óvodában dolgoztam óvónőként, így könnyebben meg tudom velük találni a közös hangot. Emellett a tíz leprás meggyógyításáról szóló tanulságos történet átadását is elvállaltam, melyben a hálaadás is fontos szerepet játszik. Ugyanakkor a kézműves-foglalkozások előkészítését is elvállaltam“ – sorolja a rá bízott feladatokat.
Nem titkolja, feltölti őt a gyerekekkel töltött idő, sokat kap a bibliai történeteken keresztül, s örül, ha átadhatja az általa megért üzenetet. „Gyermeimmel visszük tovább azt, amit a férjem, Árpád elkezdett. Minden vasárnap ott vagyunk az istentiszteleten, a legidősebb fiam, mivel egyetemista, csak időközönként. A táborban segítőként itt van a lányom, Eszter, résztvevőként pedig a kisebbik fiam, Gergő. Líviának sokat köszönhetek. Amikor meghalt a férjem, jött, akkor is, amikor nem akartam, hogy jöjjön. Ő viszont nem adta fel. Most már hálás is vagyok érte, hogy nem tudtam őt eltántorítani, mert neki köszönhetem, hogy még itt vagyok.“
Ő is elmondja, hogy Árpád halála után egy évvel szervezték meg az első gyermektábort, amely közös ötletük volt Líviával, s úgy véli lelkipásztor férje is ezt szerette volna. „Meghívtuk azokat a holland testvéreket, akik segítették anyaiakban és kétkezi munkájukkal a templom építését. Árpád halála után már nem kerestük őket, de a húgom, aki korábban a tolmács szerepét töltötte be, továbbra is kapcsolatban állt velük, így folytatódhatott az együttműködésünk. Hárman erősítették a táborunkat, amelyet akkor még csak három naposra terveztünk.“
Nem titkolja, nem volt könnyű elfogadnia, hogy a szószéken más szolgál, nem pedig a férje, Árpád, akinek az volt az álma, hogy Oroszkán templom épüljön és a falak között hirdesse Isten Igéjét.
„De megértettem, hogy valakinek tovább kell vinni a hagyatékát. Vele együtt nem halt meg az akkor éppen formálódó gyülekezet, hanem megmaradt, sőt, felvirágzott. Jönnek a fiatal családok, idősebb fiatalok konfirmálnak és bizonyságot tesznek a hitükről. Ő elvetette a magot, de sajnos learatni már nem tudta. Az ő álma volt, hogy legyen Oroszkán templom, gyülekezeti terem, ahová akik szeretnének, eljöhetnek imádkozni, Isten igéjét hallgatni.
A gyülekezet azóta is gyarapodik, köszönhető az itteni folyamatos munkának. Árpád örülne annak, amit itt látna. Úgy tervezte a templomot, hogy az emeleti részen vendégszobák legyenek. Azok közülük egyet Líviának készített el, akivel együtt szerettek volna szolgálni a környéken. Erre a közös szolgálatra a halála miatt már nem kerülhetett sor, de részben teljesült a vágya, hiszen Líviát kihelyezték egykori helyeire gyülekezetplántálás céljából. Mindezért pedig hálás vagyok, hiszen nem vész kárba az a munka, amelyért annyi sokat tett életében. Mi tovább akarjuk vinni azt az örökséget a gyerekeimmel, a gyülekezettel és Líviával együtt, amit a férjem itt elkezdett. Halála után a húgom felajánlotta, költözzünk vissza a szülőfalumba, Pozbára, de a gyerekeim nem értettek ezzel egyet. Azt mondták, nekik ez az otthonuk. S ez így van jól“ – fogalmazott Tóth Tímea.
Parák Ágnes jelenleg Csatán lakik, de korábban éveken át Dunaszerdahelyen élt. Két évvel ezelőtt feladta állását a Szent János Egyházi Alapiskola és Óvodában, amelynek az igazgatónője is volt. Szülei megbetegedtek, s mindketten gondozásra szorultak, ezért hozzájuk költözött. Édesanyja az idén húnyt el alzheimer kórban, most édesapjára irányul a figyelme. A 2022/23-as tanév óta tanítja Csatán a római katolikus tanulóknak a hittant.
„Itt ismerkedtem meg Krizsan Dóbiás Líviával, akivel nagyon közeli baráti viszonyba kerültünk. Megértjük egymást és jó a kapcsolatunk. Közös hittanórákat tartunk. Ennek köszönhetően hívott meg tavaly első alkalommal. Akkor az ének vezetését és tanítását vállaltam el, nagyon jól éreztem magam. Így idén is itt vagyok és ismét rám ruházták az előző évi szolgálatomat. Örülök, hogy ezzel a tehetségemmel ezt az egyházközössséget is szolgálhatom. Olyan énekeket válogattunk, amelyek spirituálék. Lelki táplálékot adunk a gyerekeknek, amely nagyon fontos a mai rohanó világban, ahol a hangsúly csak az anyagiakon van, a lelkiek pedig csak úgy elmennek mellettünk“ – magyarázza Parák Ágnes.
„Egy ilyen közösség olyan, mint az adok kapok. Valamit nyújtok, de cserébe nagyon sok mindent kapok. Tanulok a gyerekektől, ők pedig tőlem. Itt nincs parancsolgatás: hozd ide, csináld meg, kérés van. Ez a tábor egy olyan közösség, ahonnan mindenképpen egy lelki gazdagságot visz haza az ember“ – tette hozzá.
Palkó Virág egyike a fiatal segítőknek, még csatai alapiskolásként ismerkedett meg az ott hittant oktató Krizsan Dóbiás Líviával. Az ő keze munkáját dícséri a tábor egyik szemléltetőeszköze, a papírból készült óriási pálmalevél.
„Még az alapiskolából való elballagásom előtt kérdezte meg Lívia néni, lenne-e kedvem a szünidő alatt szervezendő táborban vigyázni a gyerekekre. Látta, milyen mosolygós vagyok, de megtapasztalata azt is, hogy szeretem a gyerekeke. Igent mondtam. Az első táboromban nagyon aranyosak voltak a gyerekek, jól éreztem magam. Így a következő évben is megszólított, és ismét eljöttem. A feladatom továbbra is az, hogy a rám bízottak jól érezzék magukat, figyeljek rájuk, de bármiben segítek, amire megkérnek. A gyerekek, ahogyan rám néznek, boldogsággal töltenek el. Az itt elhangzó bibliai történetek is sokat adnak a számomra. Útra terelnek, s elgondolkodtatnak engem is, hogy ha én kerülnék olyan helyzetbe, mint azok szereplői akkor mi lenne a helyes és én miként döntenék.“
A második nap programja eltért az előző napitól, hiszen a közös éneklést és reggeli áhítatot nem a következő történet átadása követte, hanem autóbuszos kirándulás a Zselízhez közeli Panthera Parkba. A gyerkekek érdeklődéssel figyelték az állatkert lakóit, s amelyiket lehetett, meg is etették a ketrecükre feltüntett táplálékkal. A délután egy magán szabadidőközpontban folytatódott, ahol a különféle ügyességi játékok és kézművesség mellett a gyerekek kipróbálhatták az ijászkodást is.
Mészáros Márk is Csatáról jött, szeptembertől kezdi meg prágai egyetemista éveit, geográfiát és kartográfiát fog tanulni. Pár évvel ezelőtt csatlakozott a református gyülekezethez barátnője ösztönzésére, mivel fontosnak tartotta, hogy egy olyan közösséget találjon magának, ahol hitbelileg megerősödhet és kiteljesedhet. Fiatal felnőttként keresztelték meg, majd tett vallást a hitéről. Ő szintén a gyerekekre való felügyeletet kapta feladatul, de a sportjátékokban való aktiv részvételt is. Nem mellesleg a Jeruzsálembe vezető egyik kaput is ő festette meg.
„Oroszkára járok istentiszteletre, mert minél többet szeretnék tudni Istenről. Egy alkalommal Lívia néni jelezte, lesz tábor nyáron, s eljönnék-e segítőnek. Bevallom, először tartottam a feladattól, attól féltem, nem fogok tudni rájuk vigyázni, mivel a mai gyerekek nem igazán szófogadók. De megszerettem őket, s később kiderült, alaptalanok voltak a félelmeim. Az itt elhangzott történetek a kedvenceim a Bibliából. Ha a gyerekek nem nagyon értik, akkor igyekszem nekik elmagyarázni a lényeget, hiszen számomra is fontos, hogy megismerjék azt a Jézust, akit Uramnak, megváltómnak, jó barátomnak tartok, hiszen Őt akarom szolgálni egész életemben“.
Pirityi Katalin a magyarországi Komáromból jött, aki három évvel ezelőtt a húga révén került Oroszkára csoportvezetőként és mint mondja, szolgálóként is a táborba. „Harminc évvel ezelőtt fogadtam el a szívembe az Úr Jézus Krisztust. A neki való szolgálat az életem egyik legfontosabb célja, s ezért, ha az Úr megszólit, akkor nem mondok nemet. Úgy érzem, gyerekek között van a helyem, bár ők nem az én korosztályom, de meg tudom velük találni a közös hangot. Idén ez már a második táborom, s eddig még nem igazán volt lehetőségem a kikapcsolódásra, s elég fárasztó egy ilyen gyerektábor, de úgy érzem, ha van ilyen lehetőség akkor nem igazán mondhatok nemet, ha megtehetem. Kényelemből nem utasítok vissza felkérést“ – magyarázza Pirityi Katalin.
Általában megvallja a hitét, az Úr Jézussal való kapcsolatát, s úgy véli a legfontosabb átadni az örömhírt, amit valamikor ő is meghallott: aki elfogadja Jézust és az ő kereszthalálát a bűneiért, akkor örök élete van. „Ezt szeretném továbbítani a gyerekeknek és az ifjaknak. Az én dolgom elvetni a magot, az Úr Isten pedig öntözi és megnöveszti azt, hogy egyszer majd gyümölcstermő fává váljon, vagyis átadom az örömhírt, Isten pedig Szentlelkével elvégzi, amit szükséges. Amikor látom a növekedést egy-egy ember életében, akkor tudom, nem hiába tettem a dolgom. Ez a tudat erősít meg engem és épülök általa“.
Idén első alkalommal segítette az oroszkaiakat csoportvezetőként az alsó tagozatos gyerekeket tanító Németh Ingrid, de az előző években nyaranta eddig is mindig vállalt ilyen szolgálatot a Zselízi Református Egyházközség szervezésében megvalósuló táborokban. „Nekem jutott most az a feladat, hogy a tábor első napján elmondjam az első történetet, de csoportvezető is vagyok és vezetem a kézműves foglalkozásokat. Nagyon szeretem a gyerekeket, a hivatásomat, s örömmel segédkezek a gyülekezetben. Számomra is mindig lelki megnyugvást, erőt és feltöltődést ad a tábor a következő alkalomig.“
Elmondja, hogy a tábort megelőzően megbeszéléseik vannak, amelyen mindenki megkapja a feladatát. „Rá kell hangolódni a történetre a bibliai rész akár többszöri elolvasásával, annak elmélyítésével, átgondolásával. Majd össze kell állítani a napot, hogy az adott részhez milyen foglalkozások kapcsolódjanak.“
Nem titkolja azt sem, hogy fel tud töltődni a gyerekekkel való foglalkozáskor, főleg amikor látja, hogy érdekli őket a történet és ragyog a szemük, mosolyognak, vagy megilletődnek egy-két két gondolat után. „Ez nagyon tudja az embert motiválni, feltölteni“ – teszi hozzá örömmel.
Az utolsó záró napon meglepetésként a táborozókat meglátotta a Koreai Református Gyülekezet lelkipásztora, Park Sungkon a feleségével és ajándékot adott át a tábor résztvevőinek.
A néhai Tóth Árpád lelkipásztor álma valósággá vált. Szeretett temploma nyáron, ha csak öt napra, az idén is megtelt élettel. Mert Isten nem hagyta magára sem az oroszkaiakat, sem a többi gyülekezetét, hanem adott szolgatársakat. Belelértve a családját is, s olyanokat, akik hozzá hasonlóan teszik a dolgukat. Azt, amit ő annyire szeretett volna. Istennek legyen ezért dicsőség és hála!
Kép és szöveg: Iski Ibolya