„Igazából nem is én kezdeményeztem az utat, hanem Szalócról az egészségügyi nővérként dolgozó Lőrincz Szilvia, aki látta a megosztott felhívást és jelezte, hogy szeretne jönni és már fel is vette a kapcsolatot Kraus Viktor esperessel, valamint Marika Géciovával, a Re-Mi-Dia igazgatónőjével, akitől megkapta a szükséges információkat. Ekkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy ha van, aki elmenne, akkor nekem ebben támogatnom kell. Ha másként nem, de legalább sofőrként hasznos lehetek, illetve segíthetek csomagokat cipelni a határon. Majd mivel volt még három hely az autóban, újra a közösségi médiát használva megosztottam a lehetőséget” – idézi fel az indulás kezdetét André János.

Szilicéről azonnal jelentkezett egy roma fiatalember, Simko Ernő, aki már korábban is említette (a négy faluból elsőként), ha bármiben segíteni kell, ő szívesen jönne. Két lelkipásztor Mudi Róbert és Molnár Árpád is jelezte, hogy sűrű teendőik közepette csatlakoznának, végül azonban vasárnap reggel szintén Szilicéről egy nagyon ügyes és talpraesett kreatív testvérpár Roháč Ingrid és Marcela hívott, hogy együtt eljönnének, így lett teljes a létszám.

Mintegy háromórás út után, este nyolc óráa érkeztünk meg Felsőnémetibe.  Itt már várt bennünket Marika Géciová, a Re-mi-dia igazgatója, mint kapcsolattartó egy másik koordinátorral. Nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy itt van Nagyszaláncról a Lucskay lelkészházaspár is. Erzsébet, a Szlovák Belügyminisztérium Ökumenikus Lelkigondozói Szolgálatának lelkésze, valamint férje András, akik sokat segítettek nekünk, hogy képbe kerüljünk a határon zajló folyamatokkal kapcsolatban.

A helyszínnel való ismerkedést a lenti, a szeretetszolgálat által felállított úgynevezett melegedő sátorban kezdtük, ahová azokat a menekülőket fogadták és helyezték el a felállított ágyakon, akiknek szükségük volt átmeneti, éjjeli szállásra, vagy csak szerettek volna egy kicsit megpihenni, felmelegedni.

Bevallom, meglepődtem, amikor a koordinátorok közölték, hogy éjszakára magunkra hagynak bennünket, s innen már nekünk kell megtalálnunk, hogy kinek miben kell segíteni. Elméleti – és a gyakorlati dolgokba folyamatosan belebukó – emberként kicsit féltem is tőle, hogy miként fogom ellátni ezt a szolgálatot, mivel váltakoznunk kell majd a hideg miatt. Mint utólag kiderült, a lányokat ez egyáltalán nem rémítette meg annyira. Hiába, ők a talpraesettebbek és a gyakorlatiasabbak, ezért is hoztam őket…

Itt tudták meg azt is, hogy a váltásban még ketten lesznek velük: anya és lánya, akik Franciaországból érkeztek. Később az is kiderült, hogy az édesanya Zuzana Burgerová-Cacciabue keresztyén írónő, aki Pozsonyból követte férjét Franciaországba. Négy gyermekük van és a legnagyobb, a grafikus dizájnerként dolgozó, férjezett Chantal kísérte el őt. Amikor meghallották, hogy kitört a háború Ukrajnában, azonnal jöttek, hogy segítsenek. Egy közeli településen foglaltak szállást, onnan jártak be Felsőnémetire, hogy segítsék az ideérkezőket. Kiderült, hogy a közelmúltban kezdtek el oroszul tanulni, illetve az édesanya igyekezett feleleveníteni a régen tanultakat, hogy majd valamikor meglátogathassák többek között Szentpétervárt. Valószínűleg álmukban sem gondolták volna, hogy ilyen hamar hasznát is veszik a tudásuknak és az azbukának.

A lenti sátorból a koordinátorok először regisztrációt végző cserkészekhez vittek, akiktől kaptunk egy kitűzőt, amely feljogosított bennünket a határátkelőhelyen lévő szabad mozgásra. Majd a szeretetszolgálat fenti sátrába mentünk, amely a szlovák oldalon levő, a gyalogosok számára kijelölt útlevélellenőrző pontok előtt volt felállítva, de közvetlenül mellette történt az érkező autók, kisbuszok, furgonok ellenőrzése is. Mint később megtudtam, az autóbuszok egy szinttel feljebb érkeztek; az öcsém nagybátyámmal együtt az előző héten ott önkénteskedett.

A sátorban a gyülekezetek által összegyűjtött adományok voltak elhelyezve, úgy mint a fél literes ásványvizek, kekszek, plüss játékok, pelenkák, tartós élelmiszerek, gyümölcslevek, szendvicsek és egyebek, külön válogatva a könnyebb áttekintés céljából.

Munkatársnőink Ingrid és Marcela, mivel korábban boltot üzemeltettek Szilicén – az üres időkben folyamatosan szívesen rendezgették az adományokat, utalva rá, hogy ez náluk már „foglalkozási ártalom”. Hiába, „ordo est anima rerunt” azaz Rend a lelke mindennek – ahogyan Patakon Demeter Gyula bácsitól tanultuk.

Ezeket az adományokat elsősorban a gyalogosan érkező a sátoron keresztül átjövő menekülteknek ajánlottuk fel aszerint, hogy kinek mire van szüksége, illetve aki kért, azt megkínáltuk teával vagy kávéval is. Néha szóltak az eligazítást végző vámosok, rendőrök, hogy az autókban átkelők, elsősorban gyerekek felé is szolgálhatunk ezekkel.

Közben szerettem volna magam hasznossá tenni, amikor láttam, hogy a lányok és Ernő elég erre a feladatra. Míg a nővérke, Szilvia a lenti melegedőben tartotta a frontot, a többiek pedig fent, addig a nagy bőröndökkel és sok csomaggal érkezőknek próbáltam segíteni a cipelésben az információs sátorig, ahol újabb eligazítást kaptak. Akinek szállásra volt szüksége, annak beregisztrálták az erre vonatkozó igényét, aki viszont tovább szeretett volna utazni, az pedig a tovább haladással kapcsolatos információt kapta meg, hol melyik autóbuszra kell felszállnia, mikor várható az indulás és hová. Ezt követően a menekültekkel már más önkéntesek foglalkoztak.

Kicsit később a lenti sátorba lenézve sikerült beszédbe elegyednünk két frissen érkezett menekült nővel, akikről kiderült, hogy orvosok és Donyec környékéről származnak. Elmondták, hogy milyen állapotok uralkodnak a városukban, hogyan élték át a bombázást, s azt, amikor a detonáció miatt a házuk összes ablaka kitört. Úgy vélem azzal, hogy megpróbáltunk velük kapcsolatot létesíteni és megoszthatták másokkal is, hogy mi történt az otthonukban, az némileg oldotta a feszültségüket is. Nagyon megdöbbentette őket az oroszok Ukrajna elleni támadása, mert teljesen abban a hiszemben voltak, hogy erre nem fog sor kerülni; miért is támadnák meg őket, hiszen nagyon sok rokoni kapcsolat van a két nemzet között. Valójában nem is értették az egész helyzetet. A harcok miatt végül úgy döntöttek, nem maradnak tovább otthon és életüket mentve elmenekülnek, így érkeztek meg a felsőnémeti határra. Amikor rákérdeztünk, hogy innen hová szeretnének tovább menni, először furcsa volt hallani, hogy Sztitnik, míg végül nagy meglepetésünkre „leesett”, hogy ez Csetneket jelenti, amely elég közel van Rozsnyóhoz. Ott adnak nekik szállást, illetve fogadják be őket, a címet pedig egy ismerősük ismerősétől kapták. Hát tényleg kicsi a világ!

Ezt tapasztaltuk meg akkor is, amikor kiderült, hogy a velünk egyidőben szolgáló katonák – akik akár az érkezők eligazításában, akár a csomagjaik cipelésében nagyon sokat segítettek – szintén Rozsnyóról érkeztek. Amikor pedig éppen nem érkezett senki, kávé, tea mellett próbáltuk megtalálni a közös ismerősöket.

Az este folyamán, alkalomadtán komolyabb beszélgetésekre is sor került. A keresztyén írónőtől a könyvei felől érdeklődtem, amelyek szlovákul is megjelentek. Az első könnyedebb, inkább tiniknek, a második már érettebb fiataloknak szóló, aktuális témát feszegetve. Hála Istennek a melegedő sátorban való szolgálat éppen az éjszaka egy nyugodtabb szakaszára esett, így vigyázva, hogy az időközben menekülőkkel megtelt sátorban pihenni akarókat fel ne ébresszük. Beszélgettünk Ernővel is, akiben felvetődött az a jól ismert kérdés is:  Isten hogyan engedheti meg mindezt. Próbáltam választ adni, hogy Istent nem tehetjük felelőssé, ha az emberek őrültségeket csinálnak. Nyilván ennek is van egy ideje, amíg ezt meg lehet tenni, de Isten előtt mindenkinek felelni kell a tetteiért.

A fenti sátorban egy ukrán fiatalember, Dávid volt még velünk, akit a szlovák hatóságok kiskorúként nem engedhettek tovább, mivel az útlevélellenőrzéskor nem tudta igazolni, hogy kihez tartozik. Mintegy tizenhat órán át várta az édesanyját és annak barátját Prágából, hogy érte jöjjenek. Vele elsősorban Chantal és édesanyja kommunikált angolul. Amikor azonban ők lementek a melegedő sátorba, hogy kicsit átmelegedjenek, felvállaltam, hogy a tőlem telhető gyér angoltudással próbálom szóval tartani. Kiderült róla, hogy még csak 16 éves, de nagyon képben volt Ukrajnával, de Kárpátaljával, és az ottani magyarokkal kapcsolatban is. Elmondta, hogy mivel érdekli őt az építészet, ezért már meglátogatott legalább 130 ukrán várost. De más országokban, például a Seychelle-szigeteken is járt már. Amikor kérdeztem mi szeretne lenni, azt válaszolta, hogy építész, és vissza akar majd jönni Ukrajnába, hogy segítsen felépíteni a harcok folyamán lerombolt városokat. De nem csak ő szeretne visszatérni, ha már béke lesz, hanem többen is azok közül, akiket megkérdeztem.

Később, amikor az írónővel beszélgetve az iskolákról esett szó, előjött Sárospatak is, hogy ott tanított Comenius, aki nemcsak pedagógus, de a cseh-morva testvérek püspöke is volt. Ekkor csatlakozott a beszélgetésünkhöz egy cseh rendőr, aki szlovák kollégái kisegítésére érkezett szintén másokkal együtt a határra. Megdöbbentő volt látni, hallani, hogy bár – sok csehhez hasonlóan – nem hívőként jelölte meg magát, mégis mennyire tájékozott volt a vallásokkal, akár a keresztyénséggel, vagy az iszlámmal kapcsolatban. Így már a hit kérdése is előkerült, amelyhez Ingrid és az írónő is hozzászólt, de a hajnali derengésben megindultak az emberek, ami miatt ezt a témát már nem tudtuk folytatni

Az éjszaka folyamán – mialatt Marcela és Ingrid a melegedőben voltak – lett még egy társunk Rasťo személyében, aki Dublinból jött haza önkéntesnek. Szabadságot vett ki, hogy segítsen az itteni nyomorúságos helyzetben. Egy kisbusszal érkezett, hogy oda szállítsa a menekülteket, ahová szükséges. Végül kiderült, hogy ő is szlovákiai, Rozsnyón született.

Kicsi a világ, Isten pedig hatalmas – állapítottam meg hirtelen. Bár bevallom, hogy először egy kicsit meg is ijedtem, amikor a lányok elmondták, hogy csak most érkezett, de már be is osztották hozzánk. Előző nap ugyanis hallottam a rádióban arról, hogy vannak, akik sajnos visszaélnek a menekülthelyzettel és kihasználják a kiszolgáltatott embereket. Kellemes meglepetés volt a számomra, ahogy a fiatalember őszintén próbált segíteni. Átment a határon és felvett egy csapat embert, hogy gyorsítsa az átjutásukat. Amikor pedig látta, hogy a melegedőben lévő ágyak már megteltek, de még szükség lenne újabb menekültek elszállásolására, akiknek még lenne hely, felajánlotta, hogy vásárol matracokat, csak hogy még többen beférjenek.

Voltak, akik semmit sem fogadtak el tőlünk, de nem is kértek semmit, nagyon szerényen és alázatosan jelezték, hogy senkit sem szeretnének megterhelni. Volt olyan, aki még a táskáját sem engedte meg, hogy vigyük. A gyerekek viszont szívesen elfogadták a plüss játékokat és a banán is népszerű volt körükben.

Az a gondolat is megfogalmazódott bennem, amikor a táskákkal, bőröndökkel érkező menekülteket láttam, hogy ennyit hozhattak magukkal az eddigi életükből. Ehhez kapcsolódik az éjszaka egyik szomorú története is, amikor az egyik hölgynek eltűnt a poggyásza. Az önkéntesek próbáltak segíteni neki a keresésben, de sajnos nem sikerült megtalálni. Lehet, hogy valaki tévedésből, nem szándékosan vitte el a táskáját, de az a tény, hogy már ez sincs vele az életének egy kis szeletkéje, nagyon megviselte őt, és megérintett bennünket is. A legvidámabb pillanat pedig az volt, amikor az egyik néni két kutyussal és bőröndökkel érkezett, majd jelezte, hogy még nincs itt mindenki: a nyolc cicusát a katonák hozták utána állathordozóban.

A legmegrázóbb pedig az volt, amikor fázó gyermekeket láttunk, akiket az édesanyjuk próbált betakarni, hogy ne fázzanak: ők meg csak sírtak, mert elegük volt ebből a helyzetből, illetve nem is értették, mi történik velük, csak szerettek volna túl lenni rajta. A gyermekekre tekintve az egyik katona meg is jegyezte, hogy minden bizonnyal régen lehetnek már a hidegben, mert nagyon sápadtak. A sírás kerülgetett, s Ernő is jelezte, ez őt is nagyon megérintette. Egyébként az esetek 80 százalékában csak nők és gyerekek jöttek át a határon, a férfiak inkább idősebbek voltak, de azért nagyon ritkán akadtak fiatalabbak is. Például egy apuka feleségével és három gyermekével érkezett.

Óriási megtapasztalás és élmény volt számunkra ez a tizenkét órás szolgálat. Az Ukrajnában életbe lépett éjszakai kijárási tilalom miatt nem volt annyi dolgunk az este folyamán, mint azoknak, akik nappalra voltak beosztva. Folyamatosan érkeztek ugyan a menekültek, de nem olyan nagy tömegben, így volt időnk beletanulni ebbe a szolgálatba. Virradatkor viszont már egyre többen érkeztek. Ekkorra futottak be a menekülteket szállító autóbuszok, vagy a személyautók, s indult el egy újabb hullám.

Úgy vélem, érdemes volt önkéntesként részt venni ebben a folyamatban, még annak ellenére is, hogy nagyon sok szívszorongató mozzanattal szembesültünk. Néha a sírással küszködtünk egy-egy helyzetet látva, ahogyan jönnek, menekülnek az emberek át a határon, csak hogy biztonságban érezhessék magukat. Mi pedig azon a kis szakaszon enyhíthettünk a terhükön, szerethettük őket. Tudjuk, hogy számukra ez csak a kezdet. Maguk mögött hagyták az otthonukat, azonban még nagyon sok megoldásra váró problémával kell szembesülniük akár az elszállásolás vagy a jövőjüket illetően.

Úgy gondolom, hogy olyat éltünk át az este folyamán, amiben ha nem veszünk részt, szegényebbek lettünk volna. Ha ismét szükség lesz ránk, akkor újra jövünk. Jó volt átélni, hogy az ember áldás lehet azok számára, akiknek most szomorúságuk van. Mindnyájunk életére nagy hatással volt ez a megtapasztalás, ami valamilyen különös, csodálatos módon feltöltött bennünket, ahogyan a Példabeszédekben olvassuk: „Aki mást felüdít, maga is felüdül”. Hálás volt a szívünk. A reggelre megérkező koordinátorunk felé is jeleztük: köszönjük a lehetőséget. Ő pedig azzal bocsátott el bennünket, hogy ők is köszönik, mert nélkülünk nem működött volna hiszen így működik ez az egész. Dicsőség érte Istennek! – mondja beszámolója végén André János.

Iski Ibolya

Fotó: Marika Géciová, Lőrincz Szilvia, Simko Ernő