A Komáromi járás területén lévő Dunamocs település református gyülekezete a komáromi egyházmegyéhez tartozik. (1913-tól Dunamocs a hivatalos elnevezése, de köznyelven és a lakosok körében is csak Mocsként emlegetik.)

A település és gyülekezet kezdetei

Közel egy évezreddel ezelőtt a korabeli település és annak határa a komáromi várhoz tartozott. A 13. század elején plébánia templommal rendelkező önálló és a királyi hírvivők kiváltságos helysége volt egészen a 14. század végéig, amikor Zsigmond király az esztergomi érsekségnek ajándékozta a falut. Az egykori lakosokra, azok tisztségeire, foglalkozására napjainkban az ott élők vezetéknevei – Boros, Hajdú, Kocsis, Kovács, Molnár, Szabó, Tárnok, Takács, Varga, Vasas – utalnak.

A korabeli adománylevelekben Moch, Machala (Mocsolya), Moth néven szerepel. A mai falu elődje a Mocsolya-dűlő térségében Kismocs, Tivadarmocs és Mocsolya részekből keletkezett. A tatárok feldúlták a falut. Majd jóval később a törökök által megszállt területhez tartozott, így a lakosok a zsitvatoroki béke megkötéséig (1606) a szultánon kívül Bécsnek is fizettek adót. Vízimolnársággal, hajóvontatással, halászattal foglalkoztak. A reformáció ebben a térségben is utat tört magának. A Dunamocsi Református Egyházközség konkrét megalakulásáról keveset tudunk.

Kossár András esperes, dunamocsi lelkipásztor 2001 februárjában összefoglalta a település és a gyülekezet történetét. Ebből megtudjuk, hogy számos viszontagság, üldöztetés érte a református híveket. 1619-ben be is panaszolták néhai Forgách esztergomi érseket, aki sok környező településről és innét is kiűzette a protestáns lelkészeket. Bár az elkövetkező néhány évben három békekötés – 1622: Nikolsburg, 1624: Bécs, 1628: Pozsony – is létrejött, egyiknek sem volt igazán foganatja.

Pázmány Péter esztergomi érsek továbbra is üldözte a protestánsokat, de utódja, Lippay György még őt is felülmúlta. Elűzte a Csallóközben működő összes protestáns prédikátort, helyükre jezsuitákat telepített. Bár az atyák rekatolizációs törekvései nem jártak nagy eredménnyel, és a protestánsok ragaszkodtak vallásukhoz.

Az ellenreformáció idejében jelentősebb áttörés 1646-ban következett be. Ekkor egy, az alsókürti kastélyban keletkezett irat szerint a katolikus egyház a linzi béke értelmében visszaadta a mocsi református gyülekezetnek a templomot, a harangot, a parókiát, az iskolát, melyet az esztergomi érsek, Zombori Lippay György foglaltatott le. A reformátusok élete ezután sem volt zökkenőmentes, ugyanis a lelkészeket több ízben elűzték, a templomot is elfoglalták, sőt még a lévitákat sem tűrték meg.

Ilyenkor a helybeli jegyzők voltak azok, akik az igei szolgálatot végezték, a sákramentumok kiszolgáltatásával pedig a bátorkeszi plébános engedélyével esetenként a radványi lelkész volt megbízva. Postillák olvasását, a gyermekek tanítását egészen 1732-ig, sőt néhány évet kivéve 1752-ig szabadon folytatták. Ám ebben az évben ezeket az alkalmakat is megtiltották, és egészen a türelmi rendelet kiadásáig (1781) katolikus jegyzők ellenőrizték a klérus által megszabott határozatok betartását. Egy 1755-ből származó egyházlátogatási jegyzőkönyv adatai szerint Mocsnak 54 katolikus és 540 református lakosa volt.

A türelmi rendelet és azt követő 30 év eseményei

Kossár András feljegyzéséből megtudjuk, hogy a türelmi rendelet későn került kihirdetésre a településen. A mocsi reformátusok nem hagyták ezt szó nélkül. Panaszlevelükre adott válaszban az esztergomi érsekség a falu tartozásán kívül a katolikus rektor jelenlétére hivatkozva magyarázta a királyi törvény kihirdetésének késését. 1781-től újból szabadon kezd élni a mocsi református egyház.

1783-tól már volt rendesen megválasztott lelkészük Szilágyi János személyében, és rendesen vezetett anyakönyv is, ám az esztergomi érsek 1784-ben mégis bezáratta az imaházat (oratóriumot). A keresztelési anyakönyv szerint „hat egész hetekig a kisdedeket kénytelenítettünk Dunaradványra küldeni kereszteltetni”, és 1785 júliusáig pedig kötelezték a kálvinista szülőket, hogy a stóladíjat a katolikus plébánosnak is fizessék ki.

Az első jelentősebb anyagi kár 1809 februárjában érte a falut és az egyházközséget, amikor Komárom – ahol 307 ház dőlt össze – irányából folyó Duna jeges árt zúdított a településre. A lakosok borospincéikben, Búcson vagy a mostani „új falu” körül lévő homokdombokon húzták meg magukat. Az akkori parókián térdig, az udvaron pedig köldökig ért.

Sőt péntekre virradó éjjel a templomba is betört a jeges ár, és a padok ülőrészéig ért. A parókiáról és az iskola épületéről táblaforma darabokban vált le a kövecses malter. Szombat reggelre az iskola összeomlott, a parókia pedig igen nagyon megrongálódott, a kemence és a kályhák összeszakadtak, de meg tudták annyira erősíteni, hogy az új iskola elkészüléséig a rektor lakhelyéül szolgálhatott, és itt folyt az oktatás is. A templom közelében édesanyjával – Bábi András néhai feleségével – lakó Szántó János engedte át házát a lelkésznek.

Ezt követően Végh Mihály lelkipásztor kötelességének tartotta, hogy helyet keressen az egyházközség új épületeinek. Ki is választott a célnak megfelelő, alkalmas fekvésű dombot az új falurésznek a közepén. Itt – egyes források szerint „a parókia és iskola közében” - mérette ki a templom számára a 24 öl széles és 60 öl hosszúságú helyet. Noha sokaknak nem tetszett az épületeknek szánt hely, 1810 júniusában hozzáfogtak az építkezéshez. Elsőként az iskola készült el, ahová a rektor télre be is költözhetett, és elkezdhette a tanítást.

A parókia esetében nehezebb volt az építési hely meghatározása. A hívek között parázs vita folyt a lelkészlak helyének kijelölése kapcsán. A lelkész megunva az építkezés körüli viszályokat, úgy határozott, hogy azon a helyen építi fel a lelkészlakot, ahol napjainkban is áll. 1811 szeptemberében fogott hozzá a parókia építéséhez. Az építkezéshez szükséges anyagokat részben apja és apósa pénzén vette. Az épület még azon a télen tető alá került, és a következő év őszén lakhatóvá vált.

Végh Mihály 1844-ben a mocsi református templomban kötött házasságot Vajda Juliannával – néhai Lévai István özvegyével – aki Csokonay Lillájaként vált ismertté. Kossár András azt is lejegyezte, hogy az esketést Barsi János, almási prédikátor végezte. Csirke Péter szentpéteri, illetve Nagy Sámuel komáromi lelkész volt a két tanú. Lilla emlékét a parókia közelében 2009-ben felállított mellszobor őrzi, mely Mag Gyula alkotása. Említésre méltó, hogy 1848-ban Mocson táborozott Esztergom vármegye nemzetőrsége.

Az imaháztól a mai templom épületéig

Az első, vesszőből font dunamocsi református templom után kőtemplomot is épített a gyülekezet, de ennek helye ismeretlen. Ha sikerülne kideríteni néhai Szántó János és Bábi András háza helyét, talán kapnánk valami támpontot az egykori templom elhelyezkedése kapcsán, amely valószínűleg a már említett 1809-es árvíz után vált használhatatlanná.

Az új iskola és a rektor háza, valamint a parókia felépítése után – bár ez utóbbit a lelkipásztor önköltségen építette – mintegy 45 évvel kezdődött a mai templom építése, mely négy évig (1856–1860) tartott. Maga az épület észak-déli irányba fekszik, 16x32x8 méter alapterületű és 6,30 méter magas. A 37 méter magas tornyot a templommal egy időben építették. Egy régebbi forrás szerint a főbejárat fölött a következő felirat olvasható: „E hely nem egyéb, mint Istennek háza és a mennyeknek kapuja I. Móz. 18 r. 17. v. Vigyázzatok és imádkozzatok. Máté. 26. r. 41. v. MDCCCLX” – napjainkban nem található ez a felirat a templom falán, így nagy a valószínűsége, hogy az 1945-ös robbantás utáni helyreállításkor már nem írták fel. Az 1895-ös jeges árvíz magassági vízjele jól látható az épület külső falán. Egy 1941-es összeírásban három harang szerepel.

A 183 kilós harangot 1913-ban Egry Ferenc öntötte Kisgejőcön, felirata: „Öntetett a dunamocsi ref. egyház részére a hívek adakozásából. 1913.” A 375 és 625 kilós harangot 1924-ben öntették, felirata: „Legyen dicsőség Istennek. A dunamocsi ref. egyház híveinek áldozatkézségéből öntetett az 1924. évben.” A legújabb összeírás két harangról tesz említést. Az egyik felirata: „Öntötte Egry Ferenc Kisgejőcön 1924.” Ugyanezen harang másik felirata: „Legyen dicsősség Istennek/ A dunamocs ref. egyház híveinek áldozatkézségből öntetett az 1924-dik évben Csiba Imre lelkész id Hollosi József, id Németh József gondnokok idejében.” A másik harang felirata: „E harang újraöntetett az 1961-dik évben Kossár András lelkész Szenczi Béla és Szalai József gondnoksága idejében.” Ugyanezen harang másik felirata: „Ulil Kovolit Česká u Brna Moča u Štúrove.”

1945-ben a visszavonuló német csapatok a tornyot felrobbantották, és a visszahulló mázsás terméskövek nemcsak a harangokat és az orgonát semmisítették meg, hanem a tetőzet egyharmadát és a templom belsejében lévő padok negyedét-ötödét is, a többi, eredeti padot még napjainkban is használja a gyülekezet. A felújított templomot 1962. április 8-án szentelték fel.

A lelkipásztor felhívta figyelmünket egy, a templom épülete előtt álló, a második világháborúban elesettek emlékművére. Ezután körbevezetett a templomban, melynek falán az első világháború áldozatainak emléktáblája is látható. A bejárattal szemben a magyar korona és a koronázási ékszerek – Török Sándorné sz. Papp Erzsébet által, tésztából készített – másával büszkélkedik a gyülekezet. A karzaton 1860–1960 évszámok utalnak a templomépítés és újjáépítés 100. évfordulójára.

Az 1965-ös árvíz nagy károkat okozott a településen. A 19. században épült parókia annyira megrongálódott, hogy le kellett bontani. A jelenlegi lelkészlak az árvíz után épült.

A gyülekezeti élet napjainkban

Kossár András után, 1993-tól Dobai Sándor a Dunamocsi Református Egyházközség lelkipásztora, akitől megtudtuk, hogy: „A korábban is példaértékűen szervezett iskolai hitoktatás és konfirmációi előkészítőn túl gyülekezeti bibliaóra, középkorúak bibliaórája és ifjúsági bibliaóra is szerveződött.

Az 1996-ban Dunamocson megrendezésre kerülő egyházmegyei presbiteri konferenciára készülve megalakult a háromszólamú gyülekezeti énekkar, mely sikeresen szerepelt nemcsak a környékbeli gyülekezetekben, hanem Budapesten és Pozsonyban is. Az ifjúság a Firesz alkalmain túl önálló hit- és közösségépítő alkalmakat is szervezett a Vöröskolostoron és a Szlovák Paradicsomban, majd kerékpártúrával egybekötöttet a Fertő-tónál, Sárospatakon, a Balatonnál és a Velencei-tó mellett.”

A koronavírus okozta világjárvány kitörése óta elmúlt egy év alatt a technika vívmányainak segítségével jutott el Isten igéje a gyülekezeti tagokhoz. Ott jártunkkor úgy nézett ki, hogy már enyhülnek a szigorítások, és a lelkipásztor reményteljesen nézett a jövőbe, hogy lassan minden visszatér a régi kerékvágásba. Végezetül egy, a számára kedves ének soraival fejezte be a beszélgetést: „Akik Istent szeretik, minden javukra van, /A szeretet, a szeretetlenség; / A béke, a békétlenség, /Az értelem, az értelmetlenség; /Minden javukra van.”

Fritz Beke Éva, Tömösközi Ferenc

Fotó: Fritz Beke Éva

Kálvinista Szemle 2021/5