Október végén ünnepeljük a reformáció napját. 1517. október 31-én szögezte ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét a búcsúcédulák árusítása ellen. Luther már korábban is újszerű teológiája alapján tanította népszerűen a wittembergi diákokat, de a 95 tétellel lépett ki az egyetem biztonságos falai közül, és ezzel indult el az a mozgalom, amelyet reformációnak nevezünk, és amely alapjaiban rengette meg a keresztyénséget. Az eredmény az lett, hogy ugyan a nyugati katolikus egyház kettészakadt, de meg is reformálódott. A protestáns ág eleve a reformból született, és hitünk szerint annak minden jegyét magán viselte, de a római egyház sem maradt az, ami korábban volt: másképp, de szintén megújult.

A reformáció teológiáját az öt sola (egyedül) tétellel szokták jellemezni. Ezek a következők: sola fide (egyedül hit által), sola gratia (egyedül kegyelemből), solus Christus (egyedül Krisztus), sola Scriptura (egyedül a Szentírás) és soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség). Ezt az öt tételt először csak a 20. században tették egymás mellé, de mindegyikük megtalálható a 16. századi reformátori teológiában. Ezek közül most az elsőről, az „egyedül hit által” tételéről lesz szó.

A megigazulás

Hit által igazulunk meg – szól az a tanítás, amelyen Luther szerint áll vagy bukik az egyház. A megigazulás tanáról írtam már a predestinációról szóló korábbi írásomban, ezért erről most csak röviden szólok: a kérdés az, hogy hogyan állunk meg Isten ítélőszéke előtt, azaz hogyan válunk bűnösből igazzá. A középkori egyház válasza erre az volt, hogy a jó cselekedetek gyakorlásával és a szentségekkel való éléssel. Luther azonban azt állította Pál apostolnak a, főleg a rómaiakhoz és a galatákhoz írt levélben kifejtett tanítása alapján, hogy önmagunkban távolról sem tudunk annyi jót cselekedni, hogy az megfeleljen Isten igazságának. Kizárólag úgy igazulhatunk meg, ha Krisztusnak, az egyetlen bűntelennek, a keresztfán szerzett igazsága számíttatik be nekünk. Ez pedig hit által lesz a miénk. De miért éppen hit által?

Az eredendő bűn

Ahhoz, hogy erre válaszolhassunk, tisztázni kell a bűn természetét és az eredendő bűn tanítását. Általánosságban bűn alatt valamelyik erkölcsi norma megszegését értjük. Hogy mik ezek az erkölcsi normák, és hogy ezáltal mit tartunk konkrétan bűnnek, az világnézetenként változik. Vannak parancsok, amelyeket egyetemesen igaznak tartunk. Például, kevés vita van azon, hogy a „Ne ölj!” parancsolata egyetemlegesen érvényes, bár a kivételekről már eltérnek a vélemények. Vannak azonban olyan normák, amelyeket csak egy adott vallás fogad el és tart kötelezőnek. De abban szinte mindenki egyetért, mert a tapasztalat is arra tanít, hogy a rossz létezik, hogy az emberi természet nem tökéletes, és hajlamos a bűnre.

Az eredendő bűn tanítása mégis kizárólag a keresztyénségre jellemző. Eszerint, ahogy az első úrvacsorai kérdés fogalmaz, „az első embernek esete folytán mi magunk is mindenestől fogva bűnösök vagyunk…”. A bibliai leírás szerint (1Móz 3) az első emberpár Isten tiltása ellenére evett a jó és rossz tudásának fájáról. Ezzel nem csupán egy parancsolatot szegett meg, hanem engedett a kígyó kísértésének, hogy olyanná válhatnak, mint Isten. Kezdetben, ahogy Dietrich Bonhoeffer a II. világháborúban mártírhalált halt evangélikus teológus írja, az ember csak Istent ismerte, és mindent rajta keresztül. A bűnesettel éppen ettől az ismerettől szakadt el, saját maga akarta kezébe venni az erkölcsöt, de nem nyert semmit, csak azt, hogy kiűzetett a paradicsomból.

Ez a bűn aztán kihatott Ádám utódaira, azaz az egész emberiségre. A bűnnek ezt az egyetemességét nevezzük eredendőnek. Maga a kifejezés nem szerepel a Bibliában (először Augustinus használta), de a tanítás alapja igen. Ahogy Pál apostol írja: „Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is” (Róm 3,12). A reformátori tanítás ezen és hasonló értelmű más igék alapján azt állítja, hogy az ember természeténél fogva képtelen a jóra. Nem teljesen ugyan, de ez is annak a kegyelemnek köszönhető, amelyet Kálvin „féken tartónak” nevez, mert Isten nem akarja, hogy egymás torkának esve felfaljuk egymást.

Isten azonban nem fordult el a bűnbe esett embertől. Bár a bűn átkot vont maga után, de már Mózes 1. könyvében elhangzik az ígéret, hogy Szabadítót kapunk (1Móz 3,15). És ez az ígéret végigvonul az egész Ószövetségen, amíg be nem teljesedett Jézus Krisztusban. Ahogy már fenn írtam, Jézus Krisztus a kereszthalálával elfordította rólunk a bűn átkát, és igazságot szerzett nekünk, amelyben hit által részesedünk.

A hit Isten kijelentésében

Hétköznapi értelemben a hit azt jelenti, hogy elfogadok valamit, aminek az igazságát nem tudom bizonyítani. De nem mindegy, hogy mit vagy miben hiszek. A hit tárgya ugyanis, különösen ha nagyobb horderejű dologról van szó, visszahat az életemre, hatása van a döntéseimre. Ha Kolumbusz nem hitte volna, hogy a Föld gömbölyű, akkor nem indult volna el, hogy nyugatról találja meg Indiát, és nem fedezte volna fel Amerikát. Éppen ezért nem mindegy, hogy mit hiszek. A Heidelbergi Káté úgy határozza meg, hogy az igaz hit igaznak tartja mindazt, amit Isten az ő igéjében kijelentett (HK 21. kérdés-felelet).

A keresztyén egyház hite – igénye szerint – az isteni kijelentésen alapszik, ebben (is) különbözik más vallásoktól (az iszlám is igényt tart az isteni kijelentésre, más kérdés, hogy ezt mennyire vehetjük komolyan). Ellenben, például a buddhizmus az emberi felismerésből származtatja igazságát. Mi azonban azt valljuk, hogy az ember természete szerint nem ismerheti meg a nem e világi igazságot, ahhoz hogy Istent megismerje, szükség van az ő szavára, amelyet a Szentírás foglal magában. Kálvin a Bibliát szemüveghez hasonlítja, amely homályos látásunkat megélesíti, hogy felismerjük Istent és az ő munkáit.

A hit bizalom Isten ígéretében

Ugyanakkor ugyanezen kérdés-felelet szerint az igaz hit nemcsak ez, hanem szívbéli bizodalom is, hogy „Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz ingyen kegyelemből, egyedül Krisztus érdeméért”. A hit tehát bizalom is. Az Ószövetségben is gyakran ilyen értelemben használják ezt a kifejezést. Pontosabban a héber Ószövetségnek nincs külön szava a hitre. Az értelmében hozzá legközelebb álló szót azonban a Septuaginta, a görög fordítás gyakran a hinni görög megfelelőjével adja vissza. „És hitt Ábrahám az Úrnak és tulajdoníttatik az néki igazságul” – olvashatjuk Mózes 1. könyvében (1Móz 15,6), miután az Úr megígérte Ábrahámnak, hogy Sára meddősége és előrehaladott kora ellenére fia születik, és nagy néppé teszi. Ábrahámnak ez a hite a tetteiben is megnyilvánult. Két példát említek: Az egyik, amikor elindult az Úr szavára Háránból, hogy idegen földön telepedjen le, és kezdjen teljesen új életet. A másik, hogy amikor felcseperedett az ígért, minden emberi számítás ellenére született fia, kész volt Isten szavának engedelmeskedve feláldozni őt. Ábrahám hitt és bízott Isten ígéretében, hogy Izsákban neveztetik a magja, és tudta, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Ahogy A zsidókhoz írt levél fogalmaz: „úgy gondolkozott, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani őt” (Zsid 11,19).

Ez a bizalom legmagasabb megnyilvánulási formája. De az engedelmességéé is. Mert hinni azt is jelenti, hogy engedünk Istennek. Ahogy láttuk, Ádám ősbűne az Istennel szembeni engedetlenség volt. Nos, az igaz hit éppen ellenkezőleg cselekszik. Ha bízom Isten ígéreteiben, akkor azokhoz igazítom az életemet. Ha hiszem azt, hogy Isten megbocsátotta bűneimet, és megigazított, akkor törekszem arra, hogy ne szaporítsam a megbocsátandók számát, és az igazság, amely Krisztusért nekem tulajdoníttatik, ne csak névlegesen, hanem valóságosan is enyém legyen, azaz törekszem a megszentelődésre.

Háládatosság Isten iránt

A tapasztalat persze azt mutatja, hogy ez azért nem természetes. Túl sok keresztyén él felületes életet abban a hiszemben, hogy minden rossz megbocsáttatik. És ez nem csak a protestánsokra igaz. A római egyházban is lehet találni „könnyű utat” a bűnbocsánathoz. Az a hit azonban, amely nem mutatkozik meg tettekben, Jakab apostol szerint holt (Jak 2,20). Az élő (vagy igaz) hit nem marad meddő. Ahogy a Heidelbergi Káté fogalmaz: „lehetetlen, hogy aki igaz hit által Krisztusba oltatott, az ne teremje a háládatosság gyümölcseit” (HK 64. kérdés-felelet). Akit igazán megérint Krisztus keresztáldozata, annak megváltozik az élete: felismeri nyomorúságát, és hálás lesz a szabadításért.

Van egy könyv, az a címe, hogy Igazából mennyország. Ez egy kisfiúról és élményeiről szól, aki a klinikai halál állapotában a mennyben járt, ahol Jézussal is találkozott. A könyv már akkor gyanússá vált számomra, amikor arról írt, hogy Jézus szivárványszínű lovon ült. De van benne egy eset, ami különösen elgondolkodtatott a történet valóságán: az apa leírja, hogy egyszer gyönyörű szivárvány jelent meg az égen, és kihívta fiát, hogy nézze meg! A fiú, amikor meglátta a szivárványt, csak annyit mondott, hogy „klassz, ezért imádkoztam tegnap”. Aztán vállat rándítva visszament a játékaihoz. Nos, a hit nem intézi el vállrándítással, ha megkapja azt, amit kér. A hit befogadja Krisztus ajándékait, és hálás azokért.

Hit és megszentelődés

A hit természeténél fogva nem érdem. Nem azért igazulunk meg Isten előtt, mert hiszünk, hanem azért, amit Krisztus tett: azért, mert ő magára vette bűneinket, és elszenvedte büntetésüket. Ez a helyettes elégtétel az egyetlen útja az üdvösségnek. De nemcsak a bűnök bocsánatát kell hittel fogadnom, hanem a megszentelődést is. A szent szó azt jelenti, hogy Istennek elkülönített. Ilyen értelemben nevezhetjük a keresztyéneket már most szenteknek, ahogy több újszövetségi levél elején szólítják a szentírók a keresztyéneket. De ami szent, annak tökéletesnek, erkölcsileg jónak kell lennie. Ez a tökéletessé válás a megszentelődés folyamata, ami egész életünkön át tart. Ennek forrása is Krisztus. Az emberi természet romlottsága miatt rajta kívül csak töredékesen lennénk képesek a jóra. Töredékesen is csak azért, mert Isten nem akarja, hogy elpusztítsuk egymást. „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” – mondja Jézus a tanítványoknak János evangéliumában (Jn 15,5). Ezért nincs értelme a cselekedeteinkben bízni: Ami jót teszünk, az is Isten munkája bennünk és általunk.

 A Szentlélek ajándéka

Végül egy dolgot kell tisztázni: a hit maga is ajándék, amely a Szentlélek munkája. Nem azért van hitünk, mert okosabbak vagyunk más embereknél, hanem azért, mert a Lélek felgerjesztette azt bennünk, ahogy a Heidelbergi Káté már idézett 21. kérdés-felelete fogalmaz. „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek!” – mondja egy apa Jézusnak Márk evangéliumában (Mk 9,24). Ez lehet minden keresztyén mottója. Bár a bűn miatt hitetlenek és bizalmatlanok vagyunk Isten szavával szemben, ő nem hagyott magunkra, hanem életet csepegtet belénk.

Básti Péter