Hogyan telnek a nyugdíjas napjai? Mivel foglalkozik most, szolgálati nyugdíjaztatása után, hogy már nem kell készülnie a gyülekezeti szolgálatra?

Igen gyorsan telnek a napok. Reggel felkelünk és mindjárt dél van. Egy kis munka délután és már az este is elérkezett. Amikor betöltöttem a hetvenedik életévemet és azzal egyidejűleg befejeztem a lelkipásztori szolgálatot, Kisgéresbe költöztünk.

Van itt egy 18-20 áras kertünk, amelyet már évekkel korábban gyümölcsfákkal és oltványszőlővel telepítettem be, s már szépen teremnek is. Ezekkel is foglalkozom, meg mostanáig méhészkedtem. Az első szolgálati helyemről, ahol hosszú ideig voltam lelkipásztor, Kiskövesdről vittem magammal a méheimet Zemplénbe, ahová áthelyeztek, majd miután letelt a lelkipásztori szolgálatom, onnan eljőve ide is elhoztam őket. Valamikor 40-50 család is volt, az éven csak mindössze 16 család volt belőlük.

Mivel infekciós betegség mutatkozott vagy két családnál, ezért a törvény szerint az egészet mindenestől el kellett égetni. Nagyon sajnáltam. De majd telepítek újakat, mert szeretek méhészkedni. Némi mézet is adnak ugyan, de nem is ezért tartom őket, hanem inkább a rajok befogása miatt, mert az számomra mindig rendkívüli élményt jelent.

Az aktív nyugdíjas éveket, amelyet egy lelkipásztor az egyházi törvény szerint a 70. életévének betöltése után kezdi el, nem pedig akkor, amikor az állam a korhatár szerint meghatározza, mindig is a felesége szülőfalujában, Kisgéresben tervezték eltölteni, vagy volt más lehetőség is? Ha igen, akkor miért e mellett döntöttek? Mi volt a meghatározó?

Csak Kisgéres jöhetett számításba, ugyanis a feleségemnek, aki innen származik, a szülei megvették neki ezt a házat még éltükben, s így ide költöztünk. Nem is volt más választásunk.

Előtte lakhatóvá tették?

Ideköltözésünk előtt nyolc évig /2010-től 2018/ Zemplénben és a hozzá tartozó Szentmárián voltam adminisztrátor lelkipásztor. Ott éltünk. A gyerekeink már kiröpültek addigra, de magunkhoz vettük a feleségem nagyon idős és beteg édesapját, aki a felesége halála után egyedül élt Kisgéresben.

Velünk volt egészen haláláig. 2018 március végén tettem le a szolgálatomat, de csak november végén költöztünk el a parókiáról.  Már az előző éven sok mindent átalakítottunk a családi házban, teljesen felújítottuk a műszaki vezetékeket, kifestettük, majd áthoztuk a bútorainkat. Nagyon sok és nagy munkákat végeztünk.

Időnként felkérik Önt helyettesítésre a kisgéresi vagy más környező gyülekezetek lelkipásztorai?

Igen. Én már korábban ígéretet tettem, ha nyugdíjas leszek, s amennyiben egészségem is engedi, akkor szívesen segítek a fiatal lelkipásztoroknak. Dócs Szilvia Kisgéresben élő szomotori lelkipásztor is felkért már helyettesítésre, de Bodrogszerdahelyen, Bolyban és Csarnahón és a két Báriban is szolgáltam. Kisgéresben meg több alkalommal is a Blanár lelkészházaspár kérésére. Szívesen megyek szolgálni, semmilyen ellenszolgáltatást nem kérek érte. Sőt, inkább megtiszteltetésnek tartom, hogy gondolnak rám.

Hogyan fogadják a szolgálatát a kisgéresi hívek?

Főleg, amikor a délutáni istentiszteleten is helyettesítem a lelkészházaspárt, a hívek örülnek, hogy nem marad el, mert van, aki megtartja. S mondják is, hogy jó volt meghallgatni az igehirdetésemet.

Most is ugyanúgy készül a szolgálatra, mint amikor minden vasárnap fel kellett mennie a szószékre?

Az utóbbi évtizedben minden prédikációmat leírtam. Általában ezek közül választok, de akkor is kell készülni az igehirdetésre, mert nem elég azt felolvasni. Az igét szabadon, mintegy előadást tartva szoktuk hirdetni, s nem árt, ha emlékezetből mondjuk. Még a leírt szöveg esetében is előfordul, hogy közben jönnek más gondolatok is, ahogyan a lélek adja, majd ezek is részeseivé válnak az igehirdetésnek.

Megboldogult Kún István esperest idézve: „Ajkunkra kívánkozik az Ige a Szentírásból, vagy valamelyik éneknek egy-két sora.” De az ige mondanivalójától nem szabad eltérni és idővel aktualizálni is kell a korábban leírtakat, illetve a mondandót. Figyelem a társadalmi-politikai helyzetet, a napi eseményeket, hogy képben legyenek, s tudjam az embereket megnyugtatni vagy bíztatni az igehirdetésemben.

Miért a lelkipásztori hivatást választotta? Mi ennek a története, illetve mi segítette Önt a döntésben?

Nem választottam a lelkipásztori hivatást, az úgy jött magától. Az volt az álmom, hogy tornatanár leszek. Nagyon szerettem a gimnasztikát, azaz a szertornát, különösen a korlátot, de sajnos nem tanultam meg úszni mind a mai napig, s ez pedig az egyik feltétele volt a Testnevelési Főiskolára való jelentkezésnek. Így erről le kellett mondanom.

Így hát a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán az Agrármérnöki karon a biológia és termelés alapjai szakpárosítást választottam. A felvételire el is mentem, de nem sikerült. A nyolcvannyolc jelentkezőből csak nyolcat vettek fel, s legalább tíznek volt protekciója, nekem nem volt.

Én falusi gyerek voltam, ismertem a búzát, árpát, a mezőgazdasági növényeket. A biológiát ugyan nagyon szerettem, viszont a kémiát már kevésbé. Éppen azon az éven volt lehetőség jelentkezni érettségivel a Kelet-Szlovákiai Vasműbe, ahol a vasesztergályosokhoz jelentkeztem és felvettek. Három napon keresztül tanultunk az iskolában, majd jött a három napi gyakorlás a már szakképzett esztergályosok mellett beosztva.

Fél év után pedig vizsgát tettem, majd teljesen egyedül dolgoztam. Esztergályos lettem. Közben besoroztak katonának az ejtőernyősökhöz. Kassán volt egy Aero-klub, oda jártam kiképzésre, egy idő után az ugrást is gyakoroltam.

Hogyan jött elő a teológia, hiszen már kész esztergályos volt?

Találkoztam Gyüre Zoltán lelkipásztorunkkal, aki egy alkalommal a falunkba jött hittant tartani a gyerekeknek. Beszélgettünk s közben megkérdezte hol vagyok, mit csinálok? Elmeséltem neki, hogy felvételiztem agrármérnökire, de nem sikerült, így most a vasgyárban dolgozom esztergályosként. Megemlítette, hogy utólagosan lenne még lehetőség jelentkezni Prágába a teológiára. Gondoljam meg. Ha igen a válaszom, akkor azonnal ad egy felvételi kérelemről szóló nyomtatványt, amit, ha kitöltöttem, küldjem el Prágába. Majd annak alapján értesítenek a felvételi vizsga idejéről. Hazamentem, s azon gondolkodtam egyfolytában, jelentkezzek-e a teológiára vagy sem.

A vasgyárban jó fizetéstre van kilátás, illetve akkor még több lesz a keresetem, ha az utolsó vizsgáját is leteszem. Felelevenítettem magamnak, hogy amikor Szepsibe jártam az Általános Műveltséget Nyújtó Középiskolába, a harminchatos létszámú osztályunkban a tíz fiúból hárman voltunk reformátusuk: rajtam kívül még Mártha Géza és Sándor Béla, akik sajnos már nincsenek közöttünk. Érettségi után ők azonnal a teológiára jelentkeztek, fel is vették őket. Arra gondoltam, ha már ott vannak, akkor megyek én is utánuk. Elmondtam a szüleimnek, hogy miként döntöttem.

Édesapám csak annyit mondott: „Úgy menjél el, ha belevágod a fejszéd, akkor húzd is ki onnan”. Azzal válaszoltam: azon leszek, hogy ha ott leszek, el is végezzem. Miután felvételt nyertem a teológiára, a munkahelyemet értesítettem erről, majd benyújtottam az ottani munkaviszonyom megszüntetésére való kérelmemet. Így tehát a vasgyárból elbocsátottak és 1967 októberében elkezdhettem a teológiai tanulmányaimat.

Ez egy külső elhívás volt, a belsőre mikor került sor?

Többektől is hallottam a megtérésük történetét. Tőlem ez egy kicsit távol áll. Jézus is beszél a megtérésről és Keresztelő János is, amikor a Jordánnál keresztel, s mondja: Térjetek meg!

Nálam ez folyamatosan érlelődött. Gyermekkoromtól kezdve nagyon szerettem hittanra járni, kedveltem a bibliai történeteket. Buzitán, ahol nevelkedtem, a konfirmáció után a legtöbben már nem is igen mentek el a templomba. Sokszor előfordult, hogy egyedüli fiatal voltam az istentiszteleten, ennek ellenére mindig mentem.

Nagyon szerettem a lelkészünknek, Gyüre Zoltán lelkipásztorunknak a magyarázatait, s valahogyan úgy éreztem, az Isten fogja a kezemet. A teológiára már azzal a meggyőződéssel mentem, hogy az nekem egy megfelelő mentőöv lesz arra, nehogy elvesszek a világban. Akkoriban nagyon sokan elpártoltak az egyháztól.

A későbbiek folyamán ez úgy fogalmazódott meg bennem, hogy úgy vagyok, mint a gyertya, amelyet a gyertyatatóba tesznek. Nem magamtól, de Isten akarata szerint, ezért van ott a helyem, ahová Ő helyezett.

Jézus mondja a tanítványoknak: „Nem ti választottatok engemet…”  A 329. dícséret második verse pedig így szól: „Még meg sem formált szent kezed, már elválasztál engemet.” Így értettem és értem ma is az eddigi szolgálataimat és a további életemet.

A szülei támogatták ebben? Milyen családi háttérből indult el a lelkipásztori szolgálat felé?

A szüleim azt mondták: „Te tudod, hogy mit akarsz. Ha úgy gondolod, akkor menjél el teológiára”. Az egész tanulmányaim folyamán anyagilag is támogattak engem, de a legációkba való küldetésünk a karácsonyi és húsvéti ünnepkre a gyülekezetekbe, s a hívek ajándéka, azaz támogatása is nagyban hozzájárultak a továbbtanulásomhoz, mint ahogyan a többiek esetében is. A Buzitán élő keresztanyám nagyon mély hitű asszony volt, ő kimondottan örült annak, hogy teológiára jelentkeztem. Elárulta, rengeteget imádkozik értem is. 

Szüleim egyszerű emberek voltak. Édesapám alsólánci származású, édesanyám buzitai. Amikor összeházasodtak Alsóláncon kezdték meg a közös életüket, majd Buzitára költöztek. Édesanyámék szüleit a háború után, 1948-ban kitelepítették Magyarországra, a Bicske melletti Vértesacsára. Családunkat, mivel kulákoknak bélyegezték a meglévő földek után, még cukrot sem kaptak, elég nehéz körülmények között éltek a 2. világháború után, kifosztották őket még a ruhájukból is.

Én 1948 márciusában születtem, a nagyszüleimet meg ősszel lakoltatták ki. Emiatt nem láttam és nem is ismertem az anyai nagyszüleimet. Húsz évesen, 1968-ban látogattam el hozzájuk édesanyámmal, a nagybátyám fogadott minket a feleségével. Nem sok idő elteltével pedig bejöttek az oroszok Csehszlovákiába.

Édesanyját miért nem telepítették ki?

Édesanyámat azért nem telepítették ki, mert, amikor Buzitára költöztek, nem a szüleihez, hanem az édesanyja testvéréhez mentek. A gyermektelen nagynénje meghívta őket magukhoz, akiknek mintegy húsz 20 hektár földjük volt, s kellett a segítség. 

Hárman voltunk testvérek, legfiatalabbként én örököltem édesapánk nevét, a Józsefet, de a nagyapánkat is így hívták. Csak megjegyzem, hogy amikor az első gyermekünket vártuk, a feleségemmel megbeszéltük, ha lány lesz, az anyja, ha fiú, az apja nevét kapja. De még a negyedik gyermekünk is lány lett, így a József név egyikre sem öröklődött át. Az egyik fiúunokánk második keresztneve viszont József.

A családban volt hagyománya a lelkipásztori szolgálatnak, vagyis vannak a felmenői között lelkipásztorok?

Nincsenek. De a felmenőim mind templomba járó emberek voltak, a szüleim és a nagybátyámék is. A gyermekeink közül a legidősebb, Malvinka viszont lelkipásztor lett. Amikor leérettségizett, megkérdeztem tőle, nem menne-e el teológiára? Azt mondta, nem áll tőle távol ez a gondolat, még gondolkodik rajta.

Első konfirmandusaival Rimaszombatban 1973-ban Varga Imre püspökkel

Majd Kostsánszky Dániel beszteri lelkipásztor egy alkalommal több fiatalt is magával vitt Hollandiába, köztük volt ifj. Demes Tibor is meg Széles Jaroslav, s amikor hazajöttek, a lányommal együtt kijelentették, jelentkeznek teológiára.

Egy Kassához közeli faluból, Buzitáról jelentkezett a prágai teológiára. Nem tartott a cseh nyelvtől?

A nyelvtől nem kellett tartanom, mert a vasgyárban dolgoztam egy évig. Elötte a Magyar Tannyelvű Általános Műveltséget Nyújtó Középiskolában érettségiztem. Szlovákul nagyon keveset tudtam, a nyelvtan viszont elég jól ment, ismertem a szabályokat, az élő beszéd viszont már kevésbé. A kidolgozott tételeket rendre megtanultam, ezzel nem volt gond.

A vasgyárban viszont már kénytelen voltam szlovákul is beszélni, s elég jól elsajátítottam, mondhatni, jó konyhai nyelven már beszéltem. Így nem igazán tartottam attól, hogy talán a nyelv miatt nehézségem lenne. Azt viszont nem tudtam, hogy a cseh nyelv a szlováktól eléggé különbözik, sok szó ugyan azonos, de meg kellett tanulni a különbségeket. Amikor volt osztálytársan Mártha Géza értesült arról, hogy én is jelentkeztem teológiára, felkeresett, s azzal bíztatott, ne féljek, fél év alatt könnyen el lehet sajátítani a cseh nyelvet.

Ez bátorságot adott Önnek?

Igen. Szlovákul már valamennyire tudtam, gondoltam a cseh nyelvvel sem lesz gond. A kollégiumban négy férőhelyes szobában laktam, három cseh fiúval. Velük kénytelen voltam csehül beszélni. Amikor viszont mi, magyar reformátusok együtt voltunk, csak magyarul beszélgettünk egymás között. Kimondottan jót tett nekem a nyelv szempontjából, hogy csehekkel voltam egy szobán.

A teológián csehül vagy magyarul hallgatta az előadásokat?

A cseh professzoroknál természetesen csehül. A történelem tanszéken ugyan volt egy Molnár nevezetű professzorunk, de magyarul nem tudott. A Řičan nevű professzor megkérdezte tőlünk, mi magyarok értjük-e az előadását? Híres Erzsébet, az első női református hallgató szerényen mondta, hogy egy kicsit gyorsan tetszik beszélni, jobban megértenénk, ha lassabban mondaná. Turnsky professzor mindig szlovákul adott elő, de olykor, ha szólt hozzánk magyarul is, akkor azt eléggé tört magyarsággal tette. Halála után Csémy Lajos docens kapta meg a tanszékét, ő viszont mindig magyarul tartotta az előadásokat.

Hány református volt az Ön évfolyamában?

Reformátusok közül hárman voltunk, Híres Erzsébet és Göőz Bertalan, de ő gyorsított eljárásban, hamarább elvégezte a teológiát. Már az első évfolyam végén befejezte a másodikat is, így ketten maradtunk Erzsikével. Büszke vagyok arra, hogy velem, egy évfolyamba járt egyházunk első női lelkésze. A következő években is jöttek lányok a teológiára a református gyülekezeteinkből. A mi évfolyamunkban rajta kívül voltak más lányok is a cseh egyházakból, főleg a cseh testvérek gyülekezeteiből.    

A vizsgáztatás hogyan zajlott? A cseh tanárnál lehetett magyarul is vizsgázni, ha volt tolmács, vagy aki lefordítja?

Tolmácsra nem volt lehetőség, a cseh professzoroknál csehül vagy szlovákul lehetett vizsgázni. Először volt egy bevezető beszélgetés, némely professzorok megemlítettek egy-két szót, amit tudtak magyarul, majd rátértek a vizsga kérdéseire. A cseh nyelvet végül jobban megszerettem, mint a szlovákot. Katonaságnál is mindig a csehekkel csehül beszéltem, szlovákokkal szlovákul, a magyarokkal magyarul. Ők pedig ezt értékelték is, hogy mindenkihez az anyanyelvén szóltam.

Mi volt a legmeghatározóbb élménye a prágai évek alatt, amelyre szívesen visszaemlékszik még most is?

Több ilyen esemény volt. Az egyik a 68-as események. Többször elmentem az akkori Július Fučík Kultúra és pihenés parkjába, hallgattam a forradalmi beszédeket, aztán bejöttek az oroszok, majd Ján Palach egyetemista öngyilkos lett, megégette magát a Vencel téren. Részese voltam egy hatalmas felvonulásnak is, amelyen legalább nyolcvanezer ember vett részt, elmentek egészen a Filozófiai Egyetemig, majd elénekelték a himnuszt, végül mindenki békésen hazament.

Ezek az események nagyon megfogtak engem. A teológián előadó professzorok egyébként nagyon jó emberek voltak, megértőek és segítőkészek, s úgy álltak hozzánk, hogy mindenki el tudja végezni a teológiát.

A teológia befejezése után jött a kétéves katonai szolgálat. Hol volt az első szolgálati helye? Van ennek valamilyen története?

1973 tavaszán, március elején Alsóláncon, egyházlátogatás alkalmával bocsátott ki lelkészi szolgálatba Varga Béla esperes úr. Az első szolgálati helyem Rimaszombatban volt, ahol püspöki káplán voltam és a sajtóreferensi feladatokat is rámruházták. 1973 tavaszán kezdtem meg a lelkészi szolgálatomat, éppen egy nappal a névnapom előtt.

Egy hónappal a kihelyezésem után megnősültem. A feleségem, Malvinka egy hónappal később költözött hozzám Rimaszombatba, egészségügyi nővérként sikerült elhelyezkednie az ottani kórházban. Szeptember végéig voltunk itt, aztán berukkoltam két évre katonának Csehországba. Ő pedig hazaköltözött a szüleihez.

Hiába kérvényeztem, hogy helyezzenek közelebb, nem vették figyelembe. A feleségem akkor már áldott állapotban volt, vártuk az első gyermekünket, mire leszereltem, az első lányunk már másfél éves volt.

A katonaság megkezdése előtt az egyházunk vezetősége Kiskövesdre helyezett ki. Így én már tudtam, hová fogok menni, ha majd leszerelek. Két presbiter el is jött engem meglátogatni berukkolásom előtt a kiskövesdi gyülekezetből.

Hol ismerkedtek meg?

Teológushallgatóként évente két alkalommal, karácsonykor és húsvétkor mentünk legációba. Én nagyon sokszor voltam legátus a keleti gyülekezetekben. Harmadévesként szerettem volna otthon, Buzitán bemutatkozni. A teológushallgatók a legfelsőbb évfolyamtól kezdve azok közül a legációi körzetekből választhattak, ahol fogadtak legátusokat.

Én akkor a buzitai körzetet választottam, előttem Mártha Géza pedig Kisgérest. De utánam jött, mert eszébe jutott, hogy nekik karácsonykor lesz a kézfogójuk a Buzitához közel lévő Komarócon, s ha Kisgéresben szolgál, nem ér haza csak legfeljebb második nap estére. Megkérdezte, nem cserélnék-e vele. Mondtam, nincs ennek semmi akadálya, így én jöttem Kisgéresbe.

Karácsony viliáján a vasútállomáson Göőz Ferenc lelkipásztor fogadott, este átmentem Örösbe, ott is töltöttem az éjszakát, aztán másnap innen indultam el  sorban a  többi gyülekezetbe. A következő két nap estéjén a szolgálatok után a jelenlegi hitvestársam családjánál kaptam szállást, mert náluk akkor már központi fűtés volt. Az ünnepeket követő reggel  mielött hazaindultam volna, beszélgettünk arról, hol és mit tanul.

Egy esküvői alkalmon

Kiderült, hogy Rozsnyón tanul az egészségügyi szakközépiskolában, s nemsokára lesz a szalagavatója, mert utolsó éves. Amikor a karácsonyi ünnepek után visszamentem Prágába, egy két soros levelet írtam, amelyben megköszöntem, hogy elszállásoltak és szívesen fogadtak. A borítékba betettem egy lemezt is csak úgy ajándékként." Erre kaptam tőle egy válaszlevelet, s felajánlotta, ha akarok, írhatok neki. Majd elkezdődött a levelezésünk, melyből végül házasságkötés lett.

Isten útjai kifürkészhetetlenek, mert ha nincs a csere, akkor lehet, hogy más lett volna a felesége.

Volt nekem akkoriban más elképzelésem, de valóban úgy van, akár a hivatással, vagy az iskolával is, ha Isten az egyik kaput bezárja, a másikat kinyitja. Mint ahogyan Pál is mondja: Nem azé, aki fut, vagy akarja, hanem a könyörülő Istené.

Kiskövesden milyen gyülekezet fogadta, ki volt az elődje?

Kiskövesden előttem Izsák József volt a lelkipásztor, mintegy helyettesítőként. Oda szólt a kihelyezésem a katonaság előtt, de csak két év múlva tudtam megkezdeni a gyülekezeti szolgálatomat. Korábban hét évig Hranyó Mihály volt a gyülekezet lelkésze, amikor Abarára meghívták és megválasztották, megüresedett Kiskövesden a lelkészi állás.   

Valójában a kétéves katonaság után kezdődött el a gyülekezeti szolgálatom. Az akkori lelkipásztor Izsák József  mutatott be a gyülekezetnek, ő hirdette az Igét, én meg kereszteltem. A második gyermek, akit a keresztség sákramentumában részesítettem, Lévai Attila volt /jelenleg dékánhelyettes a teológián Komáromban, csicsó-kolozsnémai lelkipásztor/.

Sok jó hangú és éneklő nő és férfi volt Kiskövesden, sokan jártak a templomba. Már a perselypénz is megmutatta, hogy szépen adakoznak. Karácsonykor több mint kétszázan voltunk a templomban, mindig teljesen megtelt. De a vasárnapi istentiszteletek alkalmával is szép számban eljöttek, sajnos később, miután elég sok férfi elhalálozott, megfogyatkozott a soruk.

Az volt akkoriban a szokás, hogy a férfiak kijönnek kört állva úrvacsorázni. A karzatból 65 legény, illetve fiatalember jött le és 20-25 leányzó, ők viszont külön úrvacsoráztak. Olyan kimondhatatlanul csodálatos volt ezt megtapasztalni. Nagyon szerettem azt a gyülekezetet.

Szolgálatának a kezdetén hány tagja volt a kiskövesdi gyülekezetnek?

A falu négyszáz lelkes volt, ebből háromszázötven református. Ha katolikus és református kötött házasságot, akkor általában református templomban esküdtek. Sőt, a katolikus családok közül is jártak a református templomba.

Ha haláleset volt, akkor előfordult, hogy arra kértek, a hozzátartozójukat református szertartás szerint én temessem el. Ilyenkor elküldtem őket a katolikus plébánoshoz, kérdezzék meg, nincs-e a részükről valamilyen akadálya annak, ha én végzem a temetési szolgálatot. A válasz pedig meglepő volt: „Itt nincs senki, aki énekelne temetéskor, nyugodtan temesse el a református lelkipásztor".

Kiskövesden kétszázötven választásra jogosultat jegyeztünk. Gyerekek is voltak szép számmal, ha karácsonyi műsort kellett adni a templomban, negyvenen is összegyűltek. A hittant is, annak ellenére, hogy tiltva volt, szombaton délután megtartottam a parókián.

Két csoporttal is foglalkoztam: az egyik csoportban hittanra jártak és a Biblia alapjaival ismerkedtek, illetve énekeket tanultak, a másik pedig a kátésoké volt, akik készültek a konfirmációjukra. Engem soha senki nem jelentett fel. Voltak, akiket figyeltek, jelentgették az egyházügyi hatóságnál, de engemet soha nem. Mindig nyugodtan végeztem a munkámat, még a parókián is, ha bármit kellett tenni, akár mindenféle engedély nélkül is hozzáfogtam.

A gyülekezetből jöttek segíteni, ha kellett, de soha semmilyen bántódásom nem esett.  Bibliaórákat is tartottunk énekgyakorlással egybekötve, amelyre csak az asszonyok jártak ősztől tavaszig, és mintegy 33 éven keresztül.

Mikor volt a bőség időszaka, vagyis amikor a legtöbben jártak a templomba? A rendszerváltozás előtt vagy után?

Van egy fizikai törvény az erőhatásról: amilyen a hatás, olyan a visszahatás. Így volt ez a hívekkel is. Minél inkább tiltották a templomba járást, annál inkább jöttek. A pedagógusok a rendszerváltozás előtt nem járhattak templomba, nem is esküdhettek meg ott, vagy keresztelhették meg a gyermeküket, mivel tiltották nekik. De átmentek egy másik községbe, ahol nem ismerték őket és titokban megesküdtek a templomban.

Lányának a kibocsátásán Komáromban, balról jobbra Szaszák Malvin, Szaszák József, Erdélyi Géza és Fazekas László

Nem egy ilyen eset volt. Hozzám is eljöttek és megkértek, eskessem meg őket. Elmentünk a templomba, természetesen násznép nélkül és megeskettem őket. A keresztelés is hasonló módon zajlott: a családnál, otthon kereszteltem meg a gyermeket, mert valamelyik szülő tanító vagy mérnök volt. Kellemetlen lett volna, ha kitudódik. Konfirmáció pedig családi istentisztelet keretén belül valósult meg. Előtte  felkészítettem a konfirmandust a kátéból, igaz, rövidebb idő alatt, mint a többieket, de a lényeges dolgokat mindig átvettük.

A templomba a rendszerváltás előtt és közvetlenül utána is ugyanúgy jártak a hívek, nem csökkent a számuk. Csak akkor, amikor konfliktus alakult ki velem kapcsolatban a presbitérium között a rezsi kifizetése miatt. Mindezek ellenére, amikor felmentem a szószékre, kiegyensúlyozott, békés voltam. Mint ahogyan a gyógyuláshoz idő kell, nekünk is szükségünk volt egy bizonyos időre. Én úgy látom és tapasztalom, hogy rendbe jöttek a dolgaink, ha talán nem is minden esetben, de rajtam nem múlik, hogy bárkinek is ne köszönnék vagy ne nyújtanék kezet.

Melyik a legkedvesebb élménye, amely ehhez a gyülekezethez köti?

Az első a beiktatásomhoz kötődik. A templomnak és az óvodának egy az udvara, illetve az óvoda udvaráról kell felmenni a templomba. /Akkor még állami tulajdonban volt az egyházközségtől elbozott épület./ Korábban iskola is volt itt, amikor a lányunk, Malvinka első osztályos lett, a szülők jóváhagyásával akkorra megszűnt az alsó tagozat, így Bodrogszerdahelyre járt alapiskolába.

A beiktatásom 1978 szeptemberében volt, amikor még működött az iskola alsó tagozata. Megengedték, hogy ott legyen a megvendégelés.  Varga Imre püspök iktatott be, az alkalomra eljött Csáji Bertalan egyetemes egyházi főgondnok is. Az egyik terembe mintegy 110 vendég volt bezsúfolva, de mindenki jól érezte magát.  

A másik élmény egy presbiteri konferencia megszervezéséhez fűződik. Szabó Károly bodrogszentesi lelkipásztor eljött hozzánk a Perbenyikben szolgáló feleségével, Évával, azzal a kéréssel, hogy tegyünk már valamit az egyházmegyében, mert nem történik semmi. Felvetették egy presbiteri konferencia megszervezését. Jeleztem, elvállalom a szervezést és helyt is adunk annak Kiskövesden, de előtte meg kell győzni a presbiterekinket, mert nem kis dologról van szó. Számolni kell azzal is, mi mindennel jár egy ilyen rendezvény és mennyibe fog kerülni. Végül is sikerült őket meggyőzni és beleegyeztek a presbiteri konferencia szervezésébe.

Több helyre is elmentünk támogatást kérni. Voltak olyanok, akik templomba se jártak, mégis ötszáz koronával járultak hozzá. Amikor a többiek megtudták, hogy egyesek milyen szép összeget adtak, ők is el kezdtek adakozni erre a célra. Nagyon sok szponzoradományt kapunk és mintegy negyvenezer koronát gyűjtöttünk össze, amelyből fedezni tudtuk a szervezéssel járó kiadásokat.

A templomi alkalom végén a helyi kultúrházban fogadtuk szeretetvendégségre a résztvevőket, ahol a nagyon szépen megterített asztalok várták őket. A presbiterek pedig sokáig emlegették ezt az eseményt és nagyon büszkék voltak arra, mert nagy dícséretet kaptak a kiváló ellátásért és az egész konferencia megszervezéséért.

Az is emlékezetes volt, amikor meghívtuk Tőkés Lászlót, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökét Kiskövesdre, aki a templomunk centenáriumára megtartott hálaadó istentiszteleten szolgált igehirdetéssel. Az 1903-ban épült  templomunkat az évforduló előtt szépen felújítottuk. Az alkalmon ajánlására elénekeltük a 80. Zsoltár Hallgasd meg Izráel pásztora és Józsefnek vezérlő Ura ... kezdetű énekünk néhány versét.

Szolgálatának utolsó évtizedében sajnos megromlott a viszonya a kiskövesdi gyülekezettel. Megoldásként, illetve a békesség kedvéért felvállalta, hogy lemond megválasztásáról és elfogadja a lelkipásztor nélkül maradt zempléni gyülekezetnek a pásztorálását. Mennyire jelentett ez a változás törést az Ön szolgálatában?

Nem szívesen hagytam ott Kiskövesdet, hiszen nagyon sok szép emlékem származik onnan. Tizenegy évig szolgáltam ott, amikor 1986-ban a szepsi gyülekezet szeretett volna meghívni lelkipásztorának. Egy kisebb delegáció jött hozzánk Osztro László gondnok kíséretében. A felkérésre csak annyit mondtam, legalább nézzük meg először a parókiát.

Így is lett, majd elmentünk Zsarnóra és Péderbe is, a Szepsihez tartozó gyülekezetekbe. Hajnalka és Csilla lányaink még kicsik voltak, s amikor meglátták a parókia fürdőszobájának ajtaján a mesefigurákat, örömükben felkiáltottak: Jöjjünk ide, mert itt meseajtó van. Malvinka akkor már serdülő lány volt, ő nem nagyon akart máshová költözni.

Az anyósom azonban hallani sem akart arról, hogy elmenjünk Kiskövesdről, nagyon ellenezte. A házat, amit nekünk akartak adni Kisgéresben, már a nevünkre íratták. A kiskövesdi gyülekezetből páran felkeresték Kún István esperest, akinek elpanaszolták, hogy el akarok menni. Erre azzal válaszolt: ha el akar menni, akkor engedjék. Végül maradtam, de valójában nem is akartam elmenni máshová, jól éreztem magam Kiskövesden.

Még Kún István esperes is azt mondta egyszer a járási egyházügyi titkárnak, hogy nekem van a legjobb kapcsolatom a gyülekezetekkel. A feleségemet is sokan ismerték az egész Bodrogközben, mert a kórházban dolgozott egészségügyi nővérként. A falubeli korosztályomból is többekkel tegező viszonyban voltam, bár ezzel sokan nem értettek egyet.

Zemplénbe viszont nem ismeretlenként fogadták ...

Amikor Szabó Károlyt megválasztották bodrogszentesi lelkipásztornak, megkaptam az előző helyét Ladmócot, de beszolgáltam Zemplént is 1986-tól 1998-ig, egészen addig, amíg a lányomat, Malvinkát ki nem helyezték oda. Ez előbbi helyre saját lelkészt választottak, neki pedig megmaradt Zemplén. De nem tudott oda költözni, mert a parókia nagyon romos állapotban volt, fel kellett újítani. Voltak holland kapcsolatai, akiknek a révén sok támogatás érkezett a szükséges munkákra.

Szentmáriáról is oda jártak templomba, de később önállósodtak. A gondokuk Thököly Imere kijelentette: építsünk templomot magunknak és meglett. A lányomat később meghívták Gömörhorkára lelkipásztornak, ő pedig elfogadta. Míg Zemplénben szolgált, többször is helyettesítettem őt. Amikor elköltözött Gömörhorkára, engem neveztek ki utódjául Zemplénbe, illetve Szentmáriára.

Még Malvinka idejében pályázati pénzből elkezdték felújítani a műemlékvédelem alatt álló református templom tetőzetét,  később deszka borítást kapott a mennyezet. Közben elkezdődtek a feltárások a templom belső terében, a padló alatt is, de ezeket már én intéztem.

Minden éven sikeres pályázat révén  kaptunk támogatást a Szlovák Kultúrális Minisztériumtól, a Szlovák Pénzügyminisztériumtól és a Kassa Megye Önkormányzatától is. Magyarországról is kaptunk támogatást a Bethlen Gábor Alapítványon keresztül.

Ebből teljes egészében felújult a torony, sőt a villámhárítóra is futotta, valamint a torony tetőzetének a lefestésére. Természetesen megtörtént a templom belső teljes felújítása is: új festést kapott a mennyezet, a falak új vakolatot, ki lett cserélve a padló és a padok.

A parókiát hőszigetelték, a bentéri ajtókat lecserélték, a tetőt is korszerűsítették. A járda új borítást kapott, a bejárati kaput és a kerítés deszkáit lecsiszoltattuk és befestettük. Sok munkát mi magunk a gyülekezet tagjaival végeztünk el. Mindenekért hála legyen Istennek. Övé a dicsőség.

Mi adott megerősítést, hogy az ilyen veszteség ellenére is tovább kell folytatni?

Pál apostolnak a Filippibeliekhez írott levele 4. részének 13. verse: „Mindenre van erőm a Krisztus Jézusban, aki engem megerősít“. Betegágyon, kórházban lévők szívét sokszor bátorítottam ezzel az igével. S ez engem is mindig megerősített. Túltettem magam minden nehézségen ebbe az Igébe kapaszkodva, mert valóban Jézus megerősített.

Mi az az üzenet, amellyel a több, mint 40 éves szolgálatát összegezné?

Szükség van a templomra, a hívő emberekre, mert elvész az a nép, amelynek nincsen temploma. Sok helyen emeltek templomot, mert szükségét érezték, de mindig kihangsúlyoztam, nem elég a kőtemplom. Meg kell épülnie a belső, lelki templomnak is, sőt karban is kell tartani. Ahol hívő lelkek élnek, az visszatükröződik a társadalmon is. Ahová a más vallásúak, idegen népek költöztek, vagy elfordultak az egyháztól, ott lerombolják a templomokat és mecseteket építenek helyettük.

Ha feladjuk a keresztyénséget, akkor minden megváltozik. Más vallás és kultúra lép a helyébe, mert elszaporodnak az idegenek. Gósen földjére érkező Jákób utódai, akik mintegy hetvenen lehettek ugyan, de az évszázadok során nagyon elszaporodtak. A fáraó pedig kiadta a parancsot, hogy minden fiúgyermekeket el kell pusztítani. Mégis a kicsiből nagy lett. A kis gyülekezetből is lehet nagy, de a nagyból is kicsi. S ahol megszűnik a hit, az már a pusztulás kezdete.

Ne adjuk fel a hitünket, az ősöktől örökségbe kapott református tudatunkat, amelybe beleszülettünk. Ha Krisztus jelen van az életünkben, akkor minden rendben van. Hiszem és meg vagyok győződve arról, hogy a református egyház kebelében megtaláltuk Jézus Krisztust, aki velünk van és jó irányba haladunk.

Ha újból kezdhetné, akkor is a lelkészi pálya mellett tenné le a voksát? Miért?

Ezt nem tudom megmondani, hiszen nem készültem tudatosan a teológiára, de az lett, ahogyan adódott. Ez az Isten dolga, rajta múlnak a történések, ő mindent úgy intéz, ahogyan akarja és jónak látja. De amint az egyik, a 272. énekünk is mondja: „Mind jó, amit Isten tészen.“

Mit adott Önnek a lelkipásztori szolgálat?

Becsületet, tisztességet, hitet. Nekem ez a pálya egyfajta mentőöv is volt. Megmaradtam hívő református keresztyén embernek. Egész életemben tudtam szolgálni, s úgy vélem, nem volt hiábavaló, s nem fecséreltem el azt a kegyelmi időt, amit egészen mostanáig kaptam az Istentől.

Iski Ibolya

Fotó: archív, családi fotók

 

Névjegy: Szaszák József

Születési időpont és hely: Buzita, 1948. 3. 21

Tanulmányok: Károly Egyetem – Prága

Evangélikus Hittudományi Kar - teológia

 Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola 1963-66

Lelkészi szolgálatok helyei és időpontjai:

Rimaszombat 1973 segédlelkész

Kiskövesd 1975 – 2010

Ladmóc 1985 - 1998

Zemplén 1986 –1998, 2010 – 2018

Szentmária 2010 – 2018

Beszolgált gyülekezetek:

Nagykövesd: 1976 – 77,

Nagygéres 1 év

Csarnahó, Kisbári és Nagybári fél év,

Nagytoronya és Kistoronya fél év

Örös fél év

Imreg 2 év

Feleség: Géresi Malvína

Gyermekei: négy lány – Malvína, Hajnalka, Csilla, Eszter