A kisbári reformátusok patrónusi padja 1615-ből, a többi 1798-ból származik. A templom egykori ajtaja a 15.-16. századi, harangja is műemléknek számít. Az úrvacsorai alkalmakkor használatos kehely Bónis Anna adománya, 1713-ból. Az egyik porcelán boroskancsó színes festéssel a XX.század elején készült. A ma is használatban lévő porcelánon, színes festéssel, aranyozottan a következő felirat olvasható: „Erős várunk nékünk az Isten És fegyverünk ellenség ellen – Isten dicsőségére ajándékozta a Ducs család, Kisbári, 1979.” A keresztelő pohár és keresztelő tál a 19. század vége felé készült. Feliratuk: „Gróf Vay Károlyné 1893.”

A templom számos úrasztali terítővel és más kézimunkával is rendelkezik. Ezek közül a legjelentősebb az immáron feledésbe merült fehér patyolat ezüstfémszállal hímzett 18. századból való terítő. Készítője és adományozója egykor vallása és temploma iránti szeretetét is minden bizonnyal beleszőtte.

A templomban jelenleg is használatos úrasztali terítők és az abrosz bordó bársonya az 1993-as templomfelújítás alkalmával készült fehér riseliő hímzéssel a szélén körben szőlőfürtös és kelyhes mintával. Az ehhez készült kiegészítők (abrosz, szószéktakaró, padtakarók, harmóniumtakaró, Mózes-szék takaró és falvédő) pedig az akkoriban konfirmáltak és gyülekezeti tagok adományai voltak. A jelenleg is használatos úrvacsorai terítő - Csizmadia János és neje, Kása Juliánna adománya - 1925-ből való.

Húsz év eltelte után érkezett el az az idő, hogy - a templom külső és belső javításait, felújításait követően - egy új terítőgarnitúra is készüljön, ami majd idővel a gyülekezet további felbecsülhetetlen értékű kincsévé válhat. Az egyházközség vezetése közösen a presbitériummal a 13. században épült ősi templomhoz méltó terítőben gondolkodott.  A régi helyére úri hímzéses terítőt terveztek, de ugyanakkor olyat is szerettek volna, amely hűen kötődik a múlthoz, a történelmi hagyatékhoz és örökséghez.

Szakemberek segítségével sikerült is megtenni a szükséges előkészületeket. Menet közben a régi templomterítők és abroszok közül előkerült egy 18. századi úri hímzéses, amely alapul szolgált a készülő újnak.

A bári gyülekezet lelkipásztora Tóth Szilvia még 2008-ban a magyarországi és a szlovákiai zempléni egyházmegye lelkipásztorainak a Pácinban megtartott találkozóján ismerkedett meg Pocsainé Dr. Eperjesi Eszter lelkész-etnográfussal,  a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Múzeumának igazgatójával, aki szívesen vállalta, hogy  ha kell, segít a cél megvalósításában. Erre az elmúlt évben került sor, amikor két szakértővel, Bodnár Katalinnal és Koscsó Istvánné Zsuzsával meglátogatták a bári templomot és megnézték a 18. századi terítőt, amelyről a későbbiekben kiderült, hogy egyedi mintázattal rendelkezik.

Koscsó Istvánné hímző, csipkeverő iparművész elkészítette eme régi terítő alapján a szükséges vázlatokat. A gyülekezet hátterét megismerve Rádayné Bodnár Katalin Magyarország egyik legjobb textil-restaurátora pedig úgy döntött, hogy felújítja a régi 18. századi terítőt és adományként ajándékozza a kis gyülekezetnek, melynek költsége vetekszik egy új terítőgarnitúra elkészíttetésének árával.

A felújított terítőt advent második vasárnapján megtartott istentiszteleten mutatták be a gyülekezetnek. Igehirdetéssel szolgált Pocsainé dr. Eperjesi Eszter lelkész-etnográfus, majd szolgálatát követően Rádayné Bodnár Katalin bemutatta a több hónapon át kemény, kitartó munkájának köszönhetően, a csodálatosan megújított terítőt.

A gyülekezetet köszönetet mondott Pocsainé dr. Eperjesi Eszternek, hogy szolgálata révén rámutatott arra, hogy „az úri hímzés nemzeti kulturális örökségünk, és az egyszerűségében is páratlan szépségű úrasztali terítők a magyar kálvinizmus meghatóan szép alkotásai s egyben egyetemes magyar kultúránk örökbecsű emlékei”.

----------------------------------

Kisbárit Bary néven 1296-ban említik első ízben a Bári család birtokaként. A mai névalaknak megfelelő  Kysbari neve 1416-ban fordul elő először. A 14. században a Lasztóczi, Vitéz, Hollóházi, Kálnói, Kupinszky és az Eödönffy család birtoka volt. A 17. században a Máriássy, Bárczay, Rákóczi, Bónis és Bári család birtokolt itt. A 18. században a Veres, Nikházy, Horváth, majd a Kazinczy, Dessewffy és Vay családot jegyzik a birtokosok között. A 19. században a Vay család a fő birtokosa. A 13. századból származó templomát a 15. században bővítették, majd a 19. és 20. században átalakították.