Nagyszelmencen, március 10-én önkénteskedtem, de sajnos akkor nekem és a velem lévő két református testvéremnek nem volt sok munkája. Segédkeztünk a rakodásban: élelmiszert, takarókat, és egyéb, a menekülteknek szükséges dolgokat rendezgettük, de hamar végeztünk. A helyi görög-katolikus lelkész felesége, Szabó Gabriella szerint nem lehet előre kiszámítani, hogy éppen mikor lesz nagyobb szükség több önkéntesre, illetve, hogy mikor nagyobb a sürgés-forgás, máskor pedig kevés a teendő. A mi önkéntességünk sajnos éppen olyan időszakra esett, ami sajnálatunkra csekély szolgálati lehetőséggel járt.

Felsőnémetiben azonban mindkét alkalommal más volt a helyzet. Először március 4-én szolgáltam három református testvéremmel. Két csoportra osztottak bennünket. Ketten az ökumenikus sátorban végeztek szolgálatot. Vigyázni kellett a készletre, gondoskodni a sátorban elszállásolt menekültekről, továbbá követni a rendőrök utasításait. Angol nyelven tudtunk csak kommunikálni egy hölggyel, akit a zsúfoltság miatt szerettek volna másik sátorban elhelyezni, ám ő nem kívánt távozni, jól érezte magát velünk, türelmesen várt, Svédországba kívánt eljutni.

A csoport másik két tagja a határnál igyekezett teával, kávéval és különböző élelmiszerrel kínálni a menekülteket miután leellenőrizték őket a hatóságok. Székünk nem volt, ahol megpihenhettünk volna, de amúgy sem tudtunk volna sokat ülni, szinte folyamatosan érkeztek a menekültek hajnali két óráig. Aztán négy óráig már ritkábban jöttek, kisebb szünetekkel, de később újra mozgalmassá vált a határátkelő: egyre több menekült érkezett, s ez tartott a váltás idejéig, holott rajtunk kívül voltak görögkatolikus lelkészek és más aktivisták is.

Pospíšil Miklós

Lehetőség volt étkezni is. Az erre a célra felállitott sátrakban az önkéntesek főztek-sütöttek, szendvicseket készítettek. Jelen voltunk, amikor a 11 éves Hasszánt kísérték a rendőrök, aki egyedül érkezett a határhoz. De nagyon sok gyermeket láttunk. Fiatal és idős nők, illetve idős férfiak, hatvan felettiek tették ki az érkezők nagy részét, fiatal férfiakat alig láttunk nyilvánvaló okok miatt. Aggodalom, zavarodottság, félelem, és bizalmatlanság jellemezte őket leginkább. Egy hölgy azt kérdezte tőlem angolul, hogy tényleg Szlovákiában van-e? Nagyon hálásak voltak, amikor megkínáltuk őket. Igyekeztünk mindig azokat az élelmiszereket vinni, amelyekről egy idő után megtapasztaltuk, hogy kapósak, és más termékeknél jobban fogytak.

A gyermekeknek mindig vittünk játékot, amit egyikük sem utasított el. Amíg nem csökkent az érkezők száma, nem éreztünk fáradtságot, hiszen láttuk és átéreztük a vészhelyzet súlyát, az emberek tragédiáját. Nem volt kedvünk pihenni. Szerettünk volna mindenkinek adni valamit. Sok esetben észre se vettük, hogy olyanokat kínáltunk, akiknek már előtte két perccel adtunk.

Beszélgetni nem igazán lehetett velük, siettek, útbaigazítást kértek, és már mentek is. Nyilvánvalóan olyan messze akartak kerülni a határtól, amennyire csak lehetséges. Háziállataikat is sokan hozták, nekik is igyekeztünk piskótát és vizet vinni. Rajtuk is érződött a megilletődöttség, és az új helyzet okozta feszültség.

A második felsőnémeti szolgálat, amire március 20-án került sor, már kissé más volt az elsőhöz viszonyítva. Ide is négyen érkeztünk, ketten voltunk lelkészek, ketten pedig gyülekezeti tagok. Nyilvántartásba vették az adatainkat, jóval hosszabb eligazítást tartottak, ami nem igazán volt indokolt, mivel nem minden történt úgy, ahogyan azt deklarálták. Váltig állították például, hogy mindig kilencen kell, hogy ott legyünk, ahová küldenek bennünket, ám miután leváltottuk az előttünk lévőket, végig csak hárman maradtunk.

Most az volt a feladatunk, hogy amíg a buszokat és kamionokat ellenőrizték, addig mi teát, kávét és különböző élelmiszert kínáltunk az utasoknak, sofőröknek. Ezúttal már nem volt olyan intenzív a menekültek érkezése, mint az első alkalomkor, nehezítette is ez a dolgunkat, mivel nem voltunk annyira nagyon lefoglalva.

Sok fiatalt szolgáltunk ki, akiken érezhető volt a megkönnyebbülés, hogy már a határon vannak, és biztonságba érkeztek. Hálásak voltak, elfogadták a felajánlott élelmiszereket és a különböző higiéniai termékeket tartalmazó csomagokat.

Lelkészként, ilyen közel a határhoz kötelességemnek éreztem, hogy ne csak ösztönözzek másokat a segítségnyújtásra, hanem én magam is tegyem meg, amire másokat kérek. Máté 25,35-36-ban olvassuk: „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.”

Igencsak megfigyelhető jelenség ma, hogy az emberek minden téren versenyeznek egymással, hogy megmutassák: ők a jobbak, szebbek, tehetségesebbek. Jó lenne, ha mindezek mellett egy hasznos és pozitív „versengésre“ is sor kerülne, aminek értelme van, ami az arra való igyekezet, hogy minél inkább szolgáljuk Krisztusunkat azzal, hogy másoknak szolgálunk önzetlenül, szeretetből.

Egyáltalán nem bántam meg, hogy szolgálatot vállaltam, még a fáradtság, a hideg, és más nehézségek ellenére sem. Minden menekült gondolkodás nélkül elfogadná mindazt, amit az önkéntesek megtapasztaltak szolgálatuk során, mint azt a sok szörnyűséget és nehézséget, amit otthonuk elhagyása és a sok veszteség okozott. Amikor nehézségeink adódtak, elég volt csak a menekültekre tekintenünk: utána pillanatok alatt megszűnt minden gondunk.

Pándy Árpád nagykaposi lelkipásztor egy hónappal ezelőtt látta vendégül az első ukrajnai menekülteket, akiknek a gyülekezet nyújtott ideiglenes menedéket. Először két bicajos érkezett hozzájuk Ungvárból, akik három napot töltöttek a parókián. Ők már Pozsonyban vannak, kaptak munkát, a mai napig tartják a kapcsolatot a lelkipásztorral.

Utánuk  egy nyolctagú családot fogadtak Kelet-Ukrajnából, négy felnőtt és négy gyerek személyében. Ők tizenkét napig voltak elszállásolva a parókián. Ezt követték 3-4 fős csapatok, akik 2-3 napig élvezték a nagykaposi reformátusok vendégszeretetét és a parókia kényelmét.

A menekültek egy része Olaszországba ment, mások Spanyolországba, megint mások Lengyelországba igyekeztek eljutni. Legutóbb egy anya a kisfiával indult tovább, ők nyolc napot töltöttek Nagykaposon, majd Szereden vállaltak munkát. Senki se tudott a menekültek közül magyarul. Létszámuk 23-24 fő lehetett összesen, akiknek a gyülekezet menedéket nyújtott, és szolgált. Legtovább tizenkét napig tartózkodtak menekültek a parókián. Úgy néz ki, ismét jönnek majd vendégek, egy csonka család, férfiak nélkül, akik a pályini lelkipásztor, Marek Kačkoš hozzátartozói. Külön köszönet illeti a város és a gyülekezet tagjainak hatható közreműködését, akik főztek, sütöttek, minden tőlük telhetőt megtettek. Soli Deo Gloria.

Reformata, -II-

Fotó: Pospíšil Miklós