A kezdetek

November elején sokan kimennek a temetőbe, hogy megemlékeznek előre ment szeretteikről. Ha olyanokról kell megemlékeznünk, akik még gyermekkorunkban haltak meg, s alig ismertük őket, akkor a fájdalom helyett inkább a szép emlékek kerülnek előtérbe, illetve azokat elevenítjük fel. Más az emlékezés olyanokra, akiket még születésünk előtt szólított magához az Úr, s emléküket, illetve, hogy voltak, léteztek, s milyen volt az életük, csak mások elmondásai alapján raktározzuk el magunknak és adjuk majd át az utódoknak. Megint másként állunk meg azoknak a sírjai előtt, akiket csak nemrég, pár hónappal korábban veszítettünk el, vagy éppen a napokban.

A koronavírus-járvány az elmúlt és az idei évben is sok áldozatot követelt. A legtöbben gyorsan, alig pár nap leforgása alatt hagyták itt a földi vándorútjukat, mások életéért pedig sokáig küzdöttek az orvosok. Voltak, akiknél eredményes volt a gyógyítási folyamat, másoknál pedig kevésbé, s az elfáradt szervezetük feladta a küzdelmet. Még arra sem volt idejük, hogy elbúcsúzzanak a hozzájuk legközelebb állóktól.

Virág Szilvia dunaszerdahelyi beosztott lelkésznek sem adatott meg ez a lehetőség, az viszont igen, – amelyért a mai napig hálás – hogy a tavasszal, az 56 éves korában elhunyt édesapjával együtt lehetett az utolsó napjaiban. Édesapja után tíz nappal az anyai nagyapját is magához szólította az Úr. Mindketten koronavírus fertőzésben haltak meg. Ezeket a nehéz, de imádsággal teli napokat idézi fel az alábbiakban.

Az Úr kezében vagyunk

Január 27-én reggelre egyértelműen koronavírusos tüneteim voltak. Már előző este is egy kicsit furcsán éreztem magam. Ébredéskor pedig már nagyon fájtak a lábaim és az ízületeim. Hőemelkedésem volt, mellesleg a gyengeség is erőt vett rajtam. Dunaszerdahelyen lakom a parókián, onnan hívtam fel az édesanyámat azzal, hogy valószínűleg elkaptam a koronavírust. Két másik családtagommal együtt elmentünk antigén gyorstesztre. Mind a hárman pozitívak lettünk.

Szóltunk a többi családtagnak is, hogy jöjjenek haza a munkahelyükről, mert baj van. Estére aztán mindenkinél jelentkeztek a betegség tünetei, főleg a köhögés. Ebben az időszakban már országosan is nagyon sok fertőzött volt s egyre többen kerültek kórházba, illetve a lélegeztető gépekre. Ami tőlünk telt, azt megtettük. Leteszteltettük magunkat, karanténba mentünk, s tudatosítottuk, hogy a szervezetünkben ott van a gyilkos kór, de tudtuk azt is, hogy az Úr kezében vagyunk – meséli a kezdeteket Virág Szilvia.

Az első napok zökkenőmentesek voltak. Erősebb influenzaként élték meg a rájuk törő tüneteket: a fáradékonyságot, a hőemelkedést, a köhögéseket. De együtt volt a család – hangsúlyozza a lelkész, aki hozzá teszi: Akkor még nem sejtettük, hogy soha többé nem lesznek már ilyen napjaink. S ebben is Isten páratlan tervezését láttam, amit akkor még nem sejtettem, csak utólag, amikor összeállt a kép. Összezárt minket, hogy a nehéz, nem is sejtve az utolsó napokat, együtt tölthessük el.

Belegondoltam abba is, hogy ha én nem fertőződöm meg, csak a többiek, akkor Dunaszerdahelyen kellett volna maradnom, s nem mehettem volna haza, s így a számomra fontos, utolsó napokban nem lehettem volna együtt apuval. De az Úr megajándékozta az egész családot egy közösen eltöltött idővel, amiért a mai napig hálás vagyok, még akkor is, ha mindannyian megtapasztalhattuk a betegséggel járó kellemetlenségeket.

Az együtt töltött napok

Enyhébb tünetek a hétvégére már a nem velük élő nagyszüleinél is jelentkeztek. Az ő teszteredményük is pozitív lett. Aggódtak értük a koruk miatt is, hiszen közelítettek a nyolcvanhoz és több betegséget is jegyeztek. Szilvia édesapja a hétvégére belázasodott.

A húga orvosként praktizáló barátnője nagyon készséges volt, amikor telefonon felkeresték őt, hogy tanácsot kérjenek tőle. Megkapták a szükséges útmutatást a kezelést illetően, majd gyógyszert hozott és elmondta, mit milyen kombinációban használjanak, illetve hogyan tudnák csökkenteni a felszökött lázat. Ezt végül sikerült elérniük.

„A napokat visszafelé számoltuk, s úgy véltük, hogy az állandóan hangsúlyozott tíz nap alatt túl leszünk a betegségen és – amint az influenzánál korábban tapasztaltuk – minden egyes nappal jobban fogjuk érezni magunkat. Nálam ez az állítás be is igazolódott, hiszen keddre, február 2-ra már teljesen jól voltam. Talán azért is erősített meg akkor az Úr testileg, hogy az általam előre nem látott terhek elviselhetőbbek legyenek a számomra – emlékszik vissza a februári történésekre a lelkész.

Mivel az anyai nagyszülei is egyre betegebbek lettek a koronavírus miatt, az őket gondozó lányuk, Szilvia édesanyja, náluk maradt. „Este mindenki nyugovóra tért. Az én és a szüleim hálószobája egymás mellett van, de az ajtókat nyitva hagytuk, hogy figyeljük egymást. Apu egyedül aludt. Mivel én egész nap jól éreztem magam, így éjszaka nyugodtan tudtam aludni.

Egyszer azonban hirtelen felébredtem a mély álmomból. Akkor magam sem tudtam, hogy miért, de később rájöttem: azért, mert ez volt Isten akarata, illetve így akart engem figyelmeztetni. Egy idő után ugyanis észrevettem, hogy apu kapkodja a levegőt. Gyorsan odasiettem, felültettem. Ettől jobban érezte magát. Megmértem a lázát, de csak hőemelkedése volt. Először nem igazán tudtam, hogy mi is történik valójában s mire kellene figyelnem. De ott maradtam mellette és imádkoztam.

Később megdöbbenéssel vettem észre, hogy a légzése más, mint az enyém. Amíg én egyet lélegzek, addig ő kettőt, sőt kapkodva veszi a levegőt. Felültettem. Értesítettem a húgomat és a sógoromat, ők pedig azonnal hívták a mentőt, ami perceken belül megérkezett. Rövid vizsgálat után kiderült, hogy oxigénhiányban szenved. Közben felhívtam anyut, s kértem, azonnal jöjjön haza, mert apu nincs jól. Még megadatott neki, hogy láthatta, mielőtt a gyorsmentő elviszi a dunaszerdahelyi kórházba.

Virág Szilvia Isten általi vezetésként élte meg, hogy az előző este az interneten talált egy riportot, amely az egyik kedves ismerősével, a dunaszerdahelyi kórház covid-osztályán szolgálatot teljesítő orvossal készült. Másnap, szerda reggel azonnal írt is neki, s megkérte, ha futja az idejéből, akkor nézze meg az édesapját és a leleteit is.

„Nagyon készséges volt, mindenről tájékoztatott minket. Sőt, később is számíthattunk rá, amikor a nagyszüleim kerültek kórházba. Hiszem, hogy az Úr ott van velünk a legnagyobb próbák ideje alatt is és sokszor az emberileg apróságnak tűnő, de mégis nagyon jelentős események által is munkálkodik, s megmutatja Önmagát” – idézi fel kedves tapasztalatát a lelkész.

Ketten is előre mentek

Másnap, szerdán tudtak érdeklődni édesapja hogyléte felől. A kezelőorvosa bizakodó volt. Este megcsörrent a telefon. „Apu hívott, bennem pedig kimondhatatlan öröm volt, hogy tudok vele beszélgetni, és ez olyan jó érzés volt. Anyunak is átadtam a telefont, egy keveset ők is tudtak beszélgetni, nem akartuk őt megerőltetni. Elmondta, hogy jobban érzi magát, s mi pedig ezért nem is gondoltunk semmi rosszra, hanem reménykedtünk a gyógyulásában.

Visszagondolva erre az estére, még ma is nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy utoljára hallhattam a hangját. Akkor azonban még egyikünk sem tudta, hogy az volt az utolsó beszélgetésünk, szóváltásunk az édesapámmal, s nem sejtettük, hogy milyen tragédiát tartogat számunkra a másnap” – eleveníti fel az utolsó boldog pillanatokat.

Másnap reggel, február 4-én, kilenc óra körül érkezett a telefonos értesítés: Szilvia édesapja meghalt. A jelentés szerint valószínűleg leállt a szíve. Az orvos sem értette, hogy miért történt ez, de a család is értetlenül állt a hirtelen rájuk nehezedő hírrel szemben. Erre nem számítottak, hiszen nem volt beteges, gyógyszereket sem szedett, s úgy tudták, egészséges.

Akkor fel sem tudtuk fogni, de még most is hihetetlen, hogy apu már nincs velünk. Az Úr azonban megengedte, hogy megismerjük elhalálozásának a körülményeit az éppen ott szolgálatot teljesítő ápoló ismerősünk által. Tőle tudtuk meg, hogy távozása egy pillanatnyi esemény volt. Csak egy nagyot lélegzett és meghalt. Nem szenvedett. Megpróbálták ugyan visszahozni, de a még ráadásul adott próbálkozások is sikertelenül végződtek – meséli el újra átélve a szomorú eseményt Virág Szilvia.

Hozzátette: Minden emberi segítséget megkapott, hogy még élhessen. De életünk ideje az Úr kezében van. Ő dönt élet és halál felett. Nála van kimérve a földi életre kapott idő. Ezért is fontos megragadni a kegyelmet, s az Úr Jézusban elfogadni a bűneink bocsánatát és akkor már most Vele élhetjük a földi életünket. Ezekben a nagyon nehéz és kimerítő, buzgóságos imádsággal teli napokban tapasztalhattam meg azt is, mit jelent a hívő testvérek közössége, akik bár fizikailag távol voltak tőlem a lezárások miatt, de imádságban hordozták a családomat, s lelkiekben támogattak, vigasztaltak.

Még azon a szerda éjszakán, – amelynek előtte pár órával korábban édesapjával még sikerült telefonon beszélniük – mentőt kellett hívni a nagyapjához is, mert rosszabbodott az állapota.  Másnap nem árulták el neki, hogy kórházba kerülésének másnapján meghalt a veje, nehogy ez a tény befolyásolja a gyógyulását.

Szilvia elmondja, hogy később javult az állapota, s napi szinten tartották vele a kapcsolatot, látszólag nem tartozott a súlyos betegek közé.  Négy nap eltelte után, február 7-én, vasárnap viszont a nagymamáját is a mentőknek kellett bevinni a kórházba.

„Az Úr itt is hatalmas csodát tett, hiszen arra az osztályra vitték, ahol a nagyapám is volt, sőt egymás melletti szobában voltak elhelyezve. Az Úr így gondoskodott arról, hogy még egy pár napot egymás közelében lehessenek. Nagymamámat öt nap múlva, pénteken hazaengedték a kórházból. Igaz, nem volt teljesen egészséges, mert utókezelésre szorult, de legalább otthon lábadozhatott.

Bizakodóak voltunk nagyapámat illetően is, mert az orvos úgy tájékoztatott bennünket, hogy pár nap múlva követheti a nagymamámat. Úgy számoltuk, hogy hétfőre haza jöhet. Járóbeteg volt, nem kellett ágyban maradnia. Vasárnap délelőtt még elég hosszasan beszélgettünk vele telefonon.

Este tíz órakor azonban megcsörrent a telefon. Az orvos velem közölte a rossz hírt: sajnos ő is eltávozott. A jelentés szerint: leállt a légzése. Ledöbbentem és nem értettem semmit, mert pár órával korábban még milyen jól elbeszélgettünk s nem úgy nézett ki, hogy rosszabbra fordulhatna az állapota” – mondja a valóságot érzékelő szomorúsággal Virág Szilvia.

Az imádság ereje

Tíz nap leforgása alatt két családtagot veszítettek el. De nem ők az egyetlenek, akiknek ilyen veszteséggel kell megbirkózniuk. Volt olyan család, ahol hárman is meghaltak. „Akkor is az Úr volt, és ma is Ő a kapaszkodó. Az élő Isten adja az erőt, a segítséget ahhoz, hogy a fájdalmas veszteséget és tragédiát el tudjuk hordozni. A fájdalom közben pedig nagyon sok mindenre meg is tanított. Számomra legfőképpen azt, hogy Ő az élet és a halál Ura, az Ő kezében van az életünk ideje.

A szívbeteg nagymamám haza jöhetett a kórházból, s hála az Úrnak most már teljesen jól van. Hiszem, hogy nem a covidnak van hatalma, s nem is az orvos dönt az élet folytatásáról, hanem az Úr. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Ő a bűnbak, akit okolni lehet, s kérdésekkel ostromolni: Miért döntöttél így? Mindannyiunknak tisztában kell lennünk azzal, hogy a földi életünk egyszer lejár. De az életünket az Úrtól kaptuk. Ajándékba. Tisztában vagyunk ezzel? Megköszöntük neki legalább egyszer is?

Vagy csak akkor fordulunk az ég felé, amikor lejár a számunkra kiszabott pár évtized, vagy ha elveszítettük azokat, akiket nagyon szerettünk? Úgy vélem, nem azt kell kérdezni, hogy miért engedhette meg ezt Isten, hanem hálásnak kell lenni azért, amit kaptunk tőle, még akkor is, ha a veszteségeink nagyon fájóak és nehéz azokat elviselni” – magyarázza a lelkész.

Elmondja azt is, hogy a gyászban, a dupla veszteségben és abban a kimondhatatlan s leírhatatlan őrült fájdalomban nagyon jó volt átélnie Isten segítségét, s jó volt megtapasztalnia, hogy Ő egy biztos pont az életében, akihez bármikor odamehet és számíthat rá. „Isten olyan barátokat, rokonokat, ismerősöket és testvéreket állított mellénk ebben a nehéz időszakban, akik nemcsak osztoztak a fájdalmunkban, hanem igyekeztek mindenben a segítségünkre lenni.

Voltak, akik sütöttek, főztek, mások bevásároltak, vagy olyanra is gondjuk volt, ami nekünk abban a szívet tépő időszakban eszünkbe se jutott. A nagyapám halála után volt a húgom születésnapja. Az anyukám legjobb barátnője ebből az alkalomból tortát süttetett. Óriási meglepetés volt a számunkra, s ez az ajándék a szeretetnek egy hatalmas kifejezése volt. Ilyen kis dolgokban is megláttuk, hogy az Úr gondoskodik rólunk.

Hollókat küldött, mint Illéshez, amikor a Kerít pataknál volt. Megtapasztalhattam azt is, hogy az imádságnak ereje van, hiszen folyamatosan éreztem, mások hordoznak minket. Hálás vagyok azokért a testvérekért, akikkel talán ez által még szorosabb lett a kapcsolatunk” – idézi fel szomorú történetükben a szívet melengető kis segítségnyújtásokat Virág Szilvia.

A gyász feldolgozása

A veszteség első szakasza az a felfoghatatlan időszak, amikor az ember nem tudja megérteni a történteket, mert hirtelen, váratlanul szakad rá. S ezzel így van mindenki. De számomra az első pillanattól kezdve a legnagyobb segítséget az jelentette, hogy tudtam: az Úr most is velem, velünk van, nem hagyott magunkra minket.

Talán sokan ismerik azt a versben is megfogalmazott történetet, amikor egy ember az élete eseményeire visszatekintve azt látja, hogy a parti homokban csupán két pár lábnyom van. Az övé és az Úr Jézusé, aki végig kísérte az életén. De azokon a helyeken, amikor az élete próbákkal teli volt, ott viszont csak egy pár lábnyomot látott.

Számon is kéri az Urat: „Amikor az életem a kezedbe tettem és követődnek szegődtem Mesterem, Te azt ígérted, hogy nem hagysz el engem. Most visszanézve: a legnehezebb úton, legkínosabb napokon át, mégsem látom szent lábad nyomát. Elhagytál a legnagyobb ínségben?” Jézus azonban azzal válaszolt, hogy nem hagytalak el, hanem ellenkezőleg: a karjaimban hordoztalak. Meg vagyok arról győződve, hogy csak az Úr jelenléte és az Ige vigasztaló ereje tud segíteni a nehéz napokban – mondja.

Virág Szilvia nem titkolja azt sem, hogy nagy örömet jelentett a számára, amikor már szabad volt közösségbe menni, részt lehetett venni az istentiszteleti alkalmakon és beszélgethetett a testvérekkel az Ige körül, s közösen imádkozhatnak. Úgy véli, a közösségnek is gyógyító hatása van, segít a gyász feldolgozásában.

„De az Úr Jézusba vetett reménységnek is, hiszen győzedelmeskedett a halál felett, mert feltámadt. Ennél nagyobb vigasztalás nincs a halál fájdalmára! Ezért hangzik az evangélium, a feltámadás reménysége a koporsó mellett, a nyitott sírnál. Szolgálatom során több alkalommal hirdethettem mások számára a gyász ideje alatt, egy-egy temetésen az Úr vigasztaló üzenetét.

Mindig imádságos szívvel és azzal a reménységgel készültem ezekre a szolgálatokra, mert tudom, hogy Isten Igéje élő és ható, s ma is cselekszik. Ott, a nyitott sírnál is el tudja érni a megkövesedett szíveket és hatalma van arra, hogy megváltoztassa az emberi életeket. Az Ige egy koporsó mellett mindig az élőknek szól, mert őket hívja az Úr magához megtérésre, új életre az Ő vigasztalását kínálva.

Amikor családommal együtt álltunk egyszerre mindkét szerettünk koporsója mellett, akkor én is megtapasztalhattam, hogy mekkora ereje van Isten igéjének, amely abban a nehéz helyzetben is tudja, mit kell mondani.

Két ige hangzott el. Az egyik Máté evangéliumából: Így szól az Úr: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” A 91. Zsoltárból pedig a következő: „Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt.”

Jó volt nekem is ezeknek az Igéknek vigasztalásába kapaszkodni. Az Úrba vetett hitünket, reménységünket szerettük volna kifejezni a sírkövekre vésett Igék által is bizonyságtételként, hogy az Úrra nézünk.

„Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” /Lk 23, 46/, „Jézus Krisztus megtörte a halál erejét.” /2 Tim 1, 10/ Az életünk idejét helyezzük mi is reménységgel Megváltónk kezébe” – mondja bizonyságtételének végén bizakodással Virág Szilvia dunaszerdahelyi beosztott lelkész.

Kép és szöveg: Iski Ibolya