A két nyelven zajló ünnepségre a megújult rimaszombati református templomban került sor. Nagy Ákos Róbert, a gömöri egyházmegye esperese Lk 4,38–39 alapján szólt a megjelentekhez. „Ezen az alkalmon is keres bennünket a mindenható Isten. Krisztus nem csupán a templomban kíván jelen lenni. A keresztyén értékrendet máshová is el kell vinni, mert helyet követel a közéletben is. Jézus is elment a bűnös vámszedő házához. A lelkipásztori szolgálat egyik fontos kihívása, hogy mennyire tudjuk megszólítani azokat, akiknek szükségük van Krisztusra. Gondolunk imádságban a másikra is vagy csak magunkra? – tette fel a kérdést az esperes, majd hozzátette: Felelősek vagyunk egymásért. Segítsük és ne akadályozzuk egymást. Küldetésünk az imádság. Jézusnak hatalma van arra, hogy felemelje és megerősítse az embert – mondta az esperes.

Marek Kačkoš bezői lelkipásztor igehirdetésében arról beszélt, hogy nehéz időkben élünk, kevés boldog embert látunk, mégis elégedetteknek és boldogoknak kell lennünk. Mert van, aki megtart minket: a mindenható Isten. Ezzel a bizalommal kell végeznünk munkánkat az emberek között.

Az igeszolgálatok után Fazekas László püspök tájékoztatta a megjelenteket, hogy hagyományosan minden második esztendőben lelkészeket szentelnek fel a Zsinat őszi ülésén. Ebben azok a lelkipásztorok részesülhetnek, akik a sikeresen letették második lelkészképesítő vizsgájukat és esküvel kötelezik magukat a szolgálatra.

„Isten elhív a szolgálatra, megerősít, felken és vezet. Elválasztja a néki való szolgákat. Ott kell lenni a szívben az Istennek való elkötelezettségnek. De fel kell készülni az állandó harcra, az Ige jobb hirdetéséért. Nem az embertől van a felszentelés – az mindig Isten adománya. Mi csak a külsőt tudjuk vizsgálni, s egyedül Isten az, aki az emberi szívekbe is belelát” – többek között ezek a gondolatok hangoztak el a felszentelés előtt álló lelkipásztorok felé.

Az eskü- és fogadalomtétel után a hét magyar egyházmegye esperesei, valamint Fazekas László püspök és Marián Hamari püspökhelyettes kézrátétellel kértek áldást - Buza-Bodnár Aranka (Rozsnyó), Fejes Ágnes (gömöri egyházmegye-esperesi beosztott lelkész), Virág Szilvia (Dunaszerdahely), Szarvas László (Alsókálosa), Miroslav Varga (Petőszinye), Erdélyi Anita (Vágfarkasd), Pogány Krisztina (Csicsó), Langschadl István (Kiskövesd), Oros Csaba (Bős) - a lelkipásztorok szolgálatára.

A lelkészek szentelése után Fazekas László püspök Varga Imre egykori püspök emléktáblájának a leleplezése előtt  méltatta életútját. „Adósai vagyunk a múltnak. Sohasem léphetünk nyugodtan tovább, míg nem rendeztük adósságunk, és míg nem válik egyre világosabbá előttünk egy-egy időszak és benne a feladattal, szolgálattal megbízottak élete és küzdelme. Isten Igéje is arra tanít, hogy emlékezzünk meg a mi előljáróinkról. (Zsid 13,7) Megtiszteltetés számomra, hogy most itt állva ezt én tehetem meg dr. Varga Imrével kapcsolatban, aki egyházunknak 27 éven keresztül püspöke, és a rimaszombati gyülekezetnek pedig 49 éven át lelkipásztora volt“ – mondta a püspök.

Dr. Varga Imre 1905. október 1-én az Abaúj-Tornai Vármegyében Győrkén született. 1925-ben  érettségizett Sárospatakon,  1925-1928 között teológiát tanul Losoncon, majd Halléban folytatja 1929-ig. Kibocsátása után belmissziós lelkész Munkácson.  1930-ban a Csehszlovák Köztársaság jogrendje szerint újra érettségizik a Beregszászi Csehszlovák állami Reálgimnáziumban.  1931-ben házasságot köt Kőrössy Erzsébettel, három fiú és  2 leánygyermek születik.  Még ugyanebben az évben  megválasztják másodlelkésznek Rimaszombatba. Az egyház élére püspökként 1953. szeptember 29-én kerül.  1959-ben a Református Világszövetség alelnökévé választják.

„Életén keresztül egy olyan korszakba pillanthatunk bele, amelyet két háború fémjelez. Életének idejét három időszakra oszthatjuk. Az első szakaszban a Trianon utáni időszakban a kisebbségi lét útkeresése kapcsán teológiai irányultsága egybekapcsolódik a Magyarországtól elszakított Felvidék magyarságának sorskérdéseivel (Sarló). Egyrészt a belmisszió és az ébredési mozgalom az, amely tevékenységét jellemzi, másrészt a politikai és társadalmi téren végzett aktivitása. Az egyházi szervezetek mellett, amelyek közül nagyon soknak ő a kezdeményezője, vagy elnöke (Református Összefogás Belmissziói Mozgalom, Gömöri Egyházmegye Lelkészegyesülete, Kálvin Szövetség) tagja szinte minden társadalmi szervezetnek (Rimaszombati Polgári Kör). Tanulmányai és írásai jelennek meg, amelyekre jellemző a keresztyén konzervatív értékek melletti kiállás és útkeresés azok megőrzésére. Gondolkodásmódja, életszemlélete, amelyet ékesszóló módon tudott közölni úgy, hogy mindenki számára érthető legyen, tekintélyt parancsolt. Ez politikai téren is előre vitte őt, és a visszacsatolás után ő lesz a Magyar Nemzeti Tanács rimaszombati járási elnöke és az Egyesült Magyar Párt elnöke.  A társadalmi életben betöltött aktivitásáért gróf Eszterházy János is köszönetét fejezte ki. 

Élete következő szakasza a 2. világháború idejére és az azt követő időszakra esik. Hite és abból fakadó igazságérzete vezette akkor is, amikor a vészterhes időkben kiállt üldözött embertársai mellett, s így több embert sikerült megmentenie a biztos haláltól.  Társadalmi súlyát és megbecsülését mutatja az is, hogy a 2. Világháború végével ő lett Rimaszombat polgármestere. Miután azonban csehszlovák hatalom átvette a közigazgatást, majd a magyarságot és az egyházat a szlovák nemzet ellenségévé nyilvánították, a vagyonát - noha erre még a korabeli törvények sem adtak módot – elkobozták, őt is munkatáborba deportálták. Tiszolcon követ tört. Többek közbenjárására hazaengedték és 1946. június 13-án nyilvános dorgálásban részesítették. Ezt követően a magyarság meghurcoltatásának nehéz idejében közbenjárásának köszönhetően számos család kerülte el a kitelepítést és a deportálást.

A következő életszakasz a háborút követő konszolidáció és a szocializmus időszaka. A megváltozott körülmények között az egyház életét is meg kellett szervezni, s ő ott van az elsők között. 1953. szeptember 29-én, két nappal 48. születésnapja előtt a Pozsonyban tartott zsinati ülésen az egyház püspökévé választották. Több cikluson át, összesen 27 éven keresztül – amint írták róla „csontropogtató időben, amikor legény kellett a gátra, akkor volt egyházának püspöke”.

Felkészültsége, bölcsessége, egyházkormányzói talentuma, de a szolgálatban ellentmondást nem tűrő keménysége és pontossága is hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak az egyházban és az országban, de külföldön is tekintélyre tegyen szert.  1959-ben a Református Világszövetség alelnökévé választották, amit két cikluson keresztül töltött be. De e mellett még több egyházi európai és világszervezet munkájában vett részt.

A hatalom rettentése és kényszerítő akarata mellett bethlengábori okossággal igyekezett megtalálni az egyház számára a szolgálat járható úját.  Kereste a lehetőségét annak, hogy az egyházban, a gyülekezetekben minél probléma mentesebben haladhassanak előre a dolgok. A problémákról, az egyre jobban szűkülő lehetőségekről, a megszorításokról csak néhány közeli jó baráttal tudott beszélni. S e mellett hordozta azt a nagy felelősséget, amelyet egy egyház, egy nép megmaradása jelentett. Hogyan? Ahogy lehetett!

Dr. Varga Imre 75 évesen, 1980. december 10-én hunyt el Kassán.

Isten sokféleképpen munkálkodik a világban – bennünk és általunk. Az ő akaratának tökéletes megjelenítője egyedül Jézus Krisztus volt. Mi csak halvány árnyképei vagyunk ennek. Befolyásol bennünket az adott helyzet, a lehetőségek, hitünk ereje, bátorságunk és félelmünk. Ezért fontos és drága az, amikor valaki - lehet, hogy fogcsikorgatva, sokszor összeszorított szájjal, Krisztust követni vágyó újabb és újabb próbálkozással… ahogy lehet! - végezni tudja azt, ami reá bízatott, tudván, hogy az elszámoltatás nem emberek előtt, hanem az Igaz Bíró előtt lesz majd.

Az utókor pedig, mi, akik most éljük életünket, hálásak vagyunk az elődök hitéért, harcaikért és a nekünk tovább adott örökségért. Végezzük mi is szolgálatunkat – ahogy lehet!“  – mondta méltatásában Fazekas László püspök.

Az ünnepi istentisztelet a Himnusz eléneklésével zárult. A  Dr. Varga Imre püspök emlékét  őrző  emléktáblát, amelyet a bejárat mellett helyeztek el, a kivonulás alatt lepleztek  le.