Az alkalom, amelyet a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának a székházában tartottak meg, a Himnusz eléneklésével kezdődött. Az egybegyűlteket Hölvényi György, az Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért felelős Államtitkárság vezetője köszöntötte, aki beszédében kiemelte az egyházak közvetlen, megszólító és gyógyító szerepét a történelem folyamán és napjainkban. Kiemelt magyarországi egyházi tisztségviselők közül Dr. Erdő Péter, esztergomi hercegprímás szólt a megjelentekhez, aki a Milánói Ediktumot, a nagy változások előtti átmeneti korszak első dokumentumának tekinti. Elmondása szerint ez a korszakalkotó kiadvány megengedte minden keresztyénnek a Római Birodalomban az egyértelmű keresztyén elkötelezettséget. Egyházjogászként a keresztény III. században keletkezett „Acta Apostolica”–t idézte, amely két kiemelkedő hivatást nem ajánlott a keresztényeknek: „az élet és a halál feletti” döntés hivatását, a hóhérságot, valamint az alárendelt katonák szolgálatát. A bíboros kihangsúlyozta, hogy ezek a hivatások a béke idején sem dobták el a fegyvert. A keresztény egyházak társadalmi szerepe egy fegyver használatával tölthető be: „a Lélek kardjával, amely az Isten beszéde,” (Ef 6,17b), amelyet a püspök felügyelt és gyakorolt az egyházfegyelmi kérdésekben is, ha szükséges volt. 

Dr. Huszár Pál, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának főgondnoka a missziói parancs szavait idézve hangsúlyozta a csőcselék szerepét a Római Birodalomban, amely kijelentette, hogy felvállalja a felsőbbség iránti engedelmességet, de a császárkultusz nem tartozik ebbe a kategóriába. A Milánói Ediktum kezdeti korszakával az egyház folyamatos beépülése indult el a hatalomba, sőt később a versengés magvát is lehetett tapasztalni a császárság és a pápaság között.

Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke a páli bizonyságtétellel: „Viseljétek el egymást szeretetben…” (Ef 4,3) kezdte mondanivalóját, amely alapján az állam és az egyház együttélését kívánta megcélozni. A Confessio Augustana alapján az ismert jézusi igét idézte a keresztyének társadalmi szerepéről: „az én országom nem e világból való.” (Jn 18,36) Az 1942-es norvég evangélikus hitvallást példaként állította a közönség elé, amely intésként, de vigasztalásként is az Igei elkötelezettség világos kompetenciahatárokat szab minden keresztyén közösségnek. Végül idézte a Magyarországi  Evangélikus Egyház és a Magyar állam között kötött szerződésben jól megfogalmazott koegzisztenciális létet: az egyház és az állam „elválasztva, de az elválasztást meghaladva” együttműködik.    

A köszöntések után Dr. Bábel Balázs kalocsai érsek tartott előadást Milánói Ediktum öröksége címmel. Tertullianus szavait idézte, aki híres bibliakommentárjában elemezve a Mt 22, 21-et elmondta, hogy a császár nem Isten, Istennek mindig önmagunkat kell adnunk, hiszen az ő képmására voltunk teremtve. Isten iránti tisztelet és imádás nem keverhető össze a felsőbbség tiszteletével. Gelarius pápa a két kard elméletét is előidézte, miszerint a pápa a magasabb rendű tisztségviselő, hiszen a lelkekért felelős, és a lélek örök. Végül előadásában a XX. század fontos enciklikáit adta közre, XIII. Leótól a kor pápájáig, I. Ferencig, aki szerinte az evangéliummal is „politizál” és próbálja megnyerni a lelkeket Isten ügyének.              

A délutáni előadások három szekcióban zajlottak. Az első szekcióban a Milánói Ediktum aktualitása – Európai kitekintéssel három előadás hangzott el. Dr. Fabiny Tamás, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspökének értékes gondolatait Gér András László szekcióvezető osztotta meg. Dr. Fabiny Tamás, püspök úgy véli, hogy az egyháztörténelem folyamán több alkalommal váltakozott a pogány mítosz a keresztyén álommal. A pogány Európa–mítoszt összehasonlította az Apostolok Cselekedeteiben elhangzó nagy álombeli kéréssel: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” (ApCsel 16,9b) Olyan korszakban éltek a hitben előttünk jártak a Milánói Ediktum idején és élünk ma is, amikor a pogány mítosz helyére a keresztyén álom léphet - hangsúlyozta az evangélikus püspök. Az egyháznak a világban nem a revansvágy nagy taktikájával kell berobbani: „Most jövünk mi”, hanem prófétai szolgálatát komolyan véve minden időben bástyaként kell szolgálnia.        

Pásztori-Kupán István Restitutio ad Institutionem című előadásában nagyon szépen jellemezte Nagy Constantinust, aki keresztyénné lett császárként is császár maradt. Érdekes volt, amikor az előadó rámutatott egy IV. századi ikon alapján arra, hogy a niceai zsinat megfestésekor az uralkodó császár keze a Niceai Hitvallásban szereplő Isten szón nyugodott. Az ikonfestő bizonyára ezzel azt akarta kifejezni, hogy ha a császár olyat kér, ami csak Istennek jár ki, akkor választani kell a keresztyén közösségnek Isten és a császár között. Az előadó ezek után megpróbálta a Milánói Ediktum gyakorlati kérdéseit is megválaszolni magán- és közösségi tulajdon kérdéseiben. Szépen egymás mellé illesztette a Milánói Ediktumban szereplő görög és latin kifejezéseket a közösségi tulajdon kérdéséről, és a kárpótlás visszaszolgáltatásának módjáról. Érdekes volt szembesülni azzal, hogy a kárpótlás szó mellett ott szerepelt a mihamarabbi melléknév. Ez a kárpótlás a császár jóindulatából járt, aminek az uralkodó érvényt szerzett és gondoskodott a „közös és általános nyugalomról”. Emellett az előadó bibliai példával is élt: Dániel 6,1-28, ahol a norma normans az uralkodó szava volt, de rá is vonatkozott a törvény. A modern demokrácia törvénybe iktatott pimaszsága pedig éppen az, hogy a törvényhozókra nem vonatkoznak. Végül pedig az egyházi javak rendeltetéséről idézte John Wyclife (1320-1384) tézisét, miszerint minden vagyon Istené, a tulajdonos csupán annak sáfára. Minden vagyonnak konkrét rendeltetése van, így az egyházi vagyonnak is. Ha az egyház szolgái nem megfelelő módon használják a vagyont, a polgári hatalom ezt a vagyont joggal kobozhatja el. Az egyházi külső vigyázó szeme a polgári hatalom, amely az előadó szerint az egészséges állam-egyházi viszony jövendőjét képezheti. Fontos tehát meghatározni és helyreigazítani, hogy mi célból használjuk az egyházi vagyont.   

Az ebéd előtti szekció utolsó előadójaként Dr. Schanda Balázs, egyetemi tanár, jogtudós szólt a vallásszabadság feltételeiről. A vallásszabadságot úgy definiálta, mint a vallási meggyőződés szabad megválasztását. Erkölcsi érvényű kötelezettségnek nevezte. Belgiummal példálózott, ahol évente 1500-an kérik az eutanáziát, és ezt összevetette a magyarországi Debreceni klinika csodájával, ahol művileg életben tartották az édesanyját a magzat kifejlődéséig. A mai korban a vallásszabadság egyéni feladat, ahol a gonosz modora altatatásra játszik. A vallásszabadság etikai és antropológiai alapjait is megfogalmazta, és kihangsúlyozta, hogy paragrafusokkal nem fogják tudni megvédeni az életet és a keresztyén értékrendet. A jó és a rossz eldöntésének a kérdése sokkal szélesebb skálát ölel magába, hiszen sokan ma a bűnnel kérkedve és fennhéjázva dicsekszenek. (pl. celebéletek)

Az ebéd utáni szekció az egyház és állam viszonyáról, az üldözésről és szabadságról tárgyalt egykor és ma. Dr. Török József, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti professzora a francia forradalom és vallásszabadság kérdését taglalta. A francia forradalom üldözte a kereszténységét. 8000 pap, 5000 apáca, több ezer szerzetes esett áldozatul a retorzióknak. Eltörölték a tizedet, az otthon maradt papoknak öt különböző esküt kellett letenniük, és szisztematikus elkeresztényesítés kezdődött, amit 5 év alatt 15000 törvénnyel, majd a következő 4 év alatt 40000 törvénnyel szentesítettek. A vallásszabadság ugyan ott szerepelt az alkotmány X. cikkelyében, de senki emberfiát nem lehetett zaklatni ilyen másodrangú kérdéssekkel. Az ideális együttélés törvénye: Szabadság, egyenlőség, testvériség! volt.

Ezt követően Dr. Kahler Frigyes jogtörténész előadása hangzott el, aki a kommunista pártállamban végrehajtott vallásüldözésről szólt. E diktatórikus rendszerben az emberi jogokat, az emberi kötelességeket teljesen lesöpörték az asztalról. Nem voltak tárgyalási témák. Felekezeti hovatartozás nélkül a protestánsok csak azt kapták jutalmul, amit a katolikusok büntetésül. Az 1960-as koncepciós perek a fiatal értelmiségiek teljes kivégzésére irányultak.     

Dr. Korányi András, Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének egyetemi docense kifejtette, hogy a konstantini modell Közép-Európában a végét járja. 1989 után már megtörténtek a kárpótlási visszaigénylések, mély sérüléseket hozó totalitárius diktatúrák fellege is eloszlott, kisebb nagyobb sikerrel igyekeztünk a vasárnapot is védelmünk alá vonni, a társadalmi nyilvánosság lecsökkent. Az egyház hitvalló szerepe azonban nem merülhet el a világi disszonanciák közepette sem. A XX. század nagy hitvallóit említette: az 1934-es barmeni hitvallókat, az 1942-es norvég harcot, az 1945-ös egyszemélyes tiltakozót: Dietrich Bonhoeffert, aki Követés című munkájában leírta az ellenállás lényegét. Ezek az ellenállási mozgalmak buzdították Ordas Lajos evangélikus püspököt is a nehézségek idején. Norvég kollégájától több hasznos tanácsot kapott a nyomorúság idejére:

1.      Kicsi és nagy dolgok között élesen különbséget kell tenni;

2.      „Ahogy lehet” az egyház berendezkedését megtartani egészen az ellenállásig;

3.      Minden írásos dokumentumot megsemmisíteni, amivel az állami szféra gyanúba keverhetné az Isten szolgáját.  

Az előadó végszóként elmondta, hogy az egyháznak súlyos és kemény árat kellett fizetnie ebben a korban, amelynek következményei egészen máig hatnak.

Az utolsó szekció előadói Dr. Fischl Vilmos, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára; Dr. Tőkéczki László, a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka; valamint Dr. Gonda László, a Debreceni Hittudományi Református Egyetem egyetemi docense voltak. A harmadik szekció a Milánói Ediktum aktualitásának kérdéskörével foglalkozott és az egyházak mindennapjaival.

Dr. Fischl Vilmos elmondása alapján a diktatúrák búvópatakként mindenütt megjelennek, és sajnos, a keresztyén ember jelenléte a Vasorrú bába és a hétfejű sárkány kategóriába esik. E mai korszakban hamis tolerancia érvényesül, ahol mindent úgy állítanak be, mintha a 10 százalék üldözné a 90 százalékot. Dr. Tőkéczki László beszédében hangsúlyozta, hogy a mi korszakunk „pogányai” teljes mértékben megengedi a posztmodernitást. A keresztyének és a világ együttélése a toleranciáról beszél, ahol az üzletesség és az értékvilág megsemmisülése következik be. Ezek helyett a hitvallási célok pontos megállapítása nélkülözhetetlen, valamint egy olyan etosz világ kialakítása, ahol nem a pozitív diszkrimináció, hanem a politikai korrektség előnye és a kettős mérce: fehér-fekete teljes lebontása épít. A keresztyén életnek ebben a világban csak az értékek viszonylatában van értelme. A másság toleranciája csak divathóbort és minden eltűrése nem jelent szabadságot. A keresztyének hívei nem a kényszer hívei, mert a kegyelem világa nem az emberi dicsőségé. A korszak, amelyben élünk, megköveteli, hogy joggal mutassunk Jézus Krisztusra, aki út, igazság és élet. (Jn 14,6) Az egyház feladata értékelvű kritika, amelyben igei, bibliai mondanivalója érték és mérték.

Dr. Gonda László, egyetemi docens a poszt–konstantini kor utáni állapotról beszélt. Új modellre van szükség az egyház és állam viszonyában. A trón és az oltár szövetsége felbomlott, 1700 év alatt a „keresztyén Nyugat” periferikus, diaszpóraszerű helyzetbe került. A nyilvánosságra gyakorolt hatása minimalizálódott, mivel ígéreteit nem tudta beváltani. Mi következik hát a poszt–konstantini korszak után?

1. út: kísérlet a konstantini modell restaurálására hatalom kérdésében;

2. út: fundamentalista izoláció: keresztyén ellenkultúra kialakítása;

3. út: a keresztyén spiritualitás újrafelfedezése.

Ahhoz, hogy a harmadik út megelevenedjen, ahhoz az élet teljességének kell a középpontjában állnia. Ehhez szükség van a felszabadítás teológia tapasztalatainak a felhasználására, és egyházként kritikus szolidaritást vállalni a társadalomban.        

Zárszóként, Dr. Fedor Tibor az Emberi Erőforrások Minisztériuma Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért felelős Államtitkárság főosztályvezetője értékelte a konferenciát, aki elmondta, hogy minden elhangzott előadás tudományos jellegű volt. A vallásszabadság kontextusait elemezte, majd a Milánói Ediktum hozadékát emelte ki, amely alapján az államvallássá lett keresztyénség mozgástere kibővült. Érintette a restitúció kérdéskörét. Végezetül az elvi szabadságjogok egyetemességéről szólt párhuzamot vonva a mai Magyarországgal – amelynek Alkotmánya Isten nevével kezdődik – és a kommunista pártállam évtizedei között.