Kísérni a gyógyulás felé vezető úton

2021. március 02., kedd

„A közel hatvanéves férfi egyszer csak elsírja magát, zokog, mint egy gyermek, majd pár perc néma csend után megszólal: „Dühös vagyok az anyámra, mert nem akart, mindent megtett, hogy én ne legyek, és kiskoromban sokszor érzékeltette, hogy útban vagyok. Tényleg haragot hordozok a szívemben, amit elnyomtam magamban. De meg kell bocsájtanom neki”. Ezzel a megbocsátással az Isten valóban felszabadította őt arra, hogy elkezdődhessen a gyógyulás folyamata az életében – mondja Vámos Béla felsőpatonyi lelkipásztor, aki 2017-ben végzett a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés segítő szakirányú továbbképzési szakán, ezzel „mentálhigiénés segítő szakember” lett, majd a képzés elindítóinak felkérésére ugyanitt először ún. tanuló, majd két év elteltével külső óraadó tanár.

A lelkipásztor irodájában ülünk le beszélgetni. Ott, ahol hetente több órás komoly, lelkigondozói beszélgetés folyik. Már az is egy eredmény, ha valaki felismerve a problémáját, szakemberhez fordul. Talán sokszor a kétségbeesett is tudja, sejti a megoldást, de nem képes magától elindulni a gyógyulás felé vezető úton. Ehhez kellenek a lelkigondozók, hogy elősegítsék ezeket a folyamatokat.

Az utóbbi hónapokban különösen megsokasodott az Ön által lelkigondozott személyek száma… Rendszeres, hogy hetente 10-12 személlyel folytat beszélgetést?

Nem, egyáltalán nem, és a mostani tapasztalataim alapján mondom, hogy mivel ezen személyek nyolcvan százaléka jelenleg nem a mi gyülekezetünk közösségéhez tartozó személy. Ilyen intenzitással ez tartósan nem férne bele a szolgálatomba, hiszen ez a mostani időben éppen heti tíz-tizenkét óra egymásra épülő beszélgetést jelent, amely némelyeknél három-négy alkalomra szűkül. Megesik, hogy mást egy bizonyos folyamatban kísérve akár harminc, vagy ennél is több találkozást igényel – attól függően, hogy az éppen fennálló helyzet mennyire akkut, a szükséget szenvedő személy hogyan éli meg, mennyire kész a helyzete megértésére, elfogadására, feldolgozására, illetve képes és erős a változáshoz, változtatáshoz. Mindezt attól függetlenül, hogy keresztyén személyről van szó, vagy sem. A gyülekezetben természetesen egyértelmű a helyzet: lelkészként keresnek fel, ám a járásból vagy megesik, hogy azon túlról azzal jelentkeznek némelyek, hogy a maguk részéről mentálhigiénés szakemberhez jönnek, és nem, mint lelkészt keresnek, mert nem hitbeli dolgokról szeretnének beszélni, hanem más jellegű problémájuk van. Megtisztelőnek tartom ezt és jó kapcsolódási lehetőségnek, amely hosszabb kapcsolattartás esetén akár egy hitbeli beszélgetés elindítója is lehet, hiszen a lelkészi hivatal, a lelkésszel való találkozás, jó esetben a lelkigondozotthoz, klienshez való kapcsolódás módja idővel megteremtheti a hitről való beszélgetéshez vezető utat is.  Végső soron minden azzal van kapcsolatban valamilyen módon, hogy Isten nélkül tele vagyunk különféle bántásokkal, félelmekkel, sérülésekkel, amelyekre rossz reakciókat adunk önmagunk és a környezetünk felé. Ha pedig arra gondolok, hogy a szakirodalom szerint minden egzisztenciális félelmünk hátterében végső soron a haláltól való félelmünk áll, akkor tudom, hogy bizony minden kereső vagy egyenesen ateista személyhez is lehet kapcsolódni egy idő után, ha erre hajlandóságot mutatnak. Lelkészként meg vagyok győződve arról, hogy ennek a félelemnek a feloldása hozza meg a végső megoldást, békességet és gyógyulást minden személy életében. Ez pedig hitem szerint a keresztyénné válásban történik meg. De az odáig vezető út gyakran nagyon rögös és legtöbbször azzal kezdődik, hogy egy személy konkrét tünetét kell empátiával és szakmailag is górcső alá venni egy elfogadó légkörben. Szóval régóta, folyamatosan keresnek kimondottan lelkigondozás céljából, de valamiért ez a jelenlegi egy különös élethelyzet, melyben szisztematikus tervezésre és időzítésre van szükség.

Milyen út vezette Önt ahhoz, hogy mentálhigiénés szakember legyen?

Különféle természettel, habitussal, lelki ajándékkal rendelkezünk. Idővel, a keresztyén ember Istennel való személyes kapcsolata, az imádságaira kapott válaszok és a környezetének visszajelzései által megmutatkoznak, hogy kinek hol van a szolgálati területe. Már fiatalabb koromban, gyerekként a családban és az ifjúsági közösségben, még teljesen tapasztalatlanként is úgy voltam jelen, hogy szerettem emberekkel beszélgetni. Nincs ebben semmi rendkívüli, ezt sokan elmondhatják, de egyre jobban azt vettem észre magamon, hogy kíváncsi vagyok arra is, hogy mi húzódik meg egy-egy embernek a viselkedése mögött, vajon mi motiválhatja őt bizonyos viselkedésformák megjelenítésében. Mára bizonyos fokig belém vésődött a pszichológiából, hogy: „Sohasem a story a fontos, hanem ami mögötte van!” Nincs ebben semmi bibliátlan, hiszen Jézus az ember szívébe látott, és Isten sem azt nézi, amit az ember: ami a szeme előtt van, hanem azt, ami a szívében van. Nagyon nagy károkat lehet okozni közhelyes ítélkezéssel, a kocsmai szinten való moralizálással, a megszégyenítő és durva szembesítéssel, mint pl.: „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, biztosan mindketten ugyanolyan vétkesek a kapcsolatuk megromlásában! Ismertük már az apját is, tőle sem várhattunk mást stb.” – és nyilvánvalóan igaz, hogy minden interakció két fél között történik, és minden kapcsolat megromlásához legalább két személyre van szükség, csakhogy nem mindegy a közeg, a háttér, a számunkra láthatatlan, belső, családi folyamatok milyensége. Alázatosan és imádkozva el kellene ismernünk, hogy nem látunk bele sok emberi kapcsolatba kívülről. Olykor még bonyolult önmagunkat sem ismerjük. Sokkal több felületes, ítélkező megállapítást teszünk és sokkal gyorsabban, mint kellene. Gyakran a szimpátiánk befolyásolja a véleményünket, amely szerint pl. egy kapcsolat megromlásánál hajlamosak vagyunk azonnal egyik vagy másik fél pártjára állni.

Mondok egy példát. Sok évvel ezelőtt egy idősödő férj azzal keresett meg, hogy felesége pár hetes viszonyba keveredett egy tőle fiatalabb személlyel, amit azóta megbánt, s őszintén bocsánatot kért, a férj pedig őszintén megbocsátott, ám mint kiderült, a feleség nem akar vele tovább együtt élni. A férj a lelkigondozói alkalmakon sokszor egészen elgyötörten és összetörve sírt. A közvélemény ilyet tapasztalva azonnal levonja a következtetést: a nő bűnös, nem is igaz a keresztyénsége, eddig megjátszotta magát, de most kibújt a szög a zsákból stb. Ezt a legkönnyebb. A lelkigondozónak azonban úgy kell mellé állnia empatikusan egy sérülést szenvedett személynek, hogy nem barátkozik, nem ítéli el a jelen nem lévő másikat, hanem a gyógyulás útján segíti, kíséri a gyógyulni vágyót. Ha pedig még nem tud gyógyulni, mert – mint a halálnál: még a gyász folyamatának valamelyik kezdeti fázisában van, akkor van, hogy alig szól, hanem „csak” empatikusan meghallgatja. De hadd térjek vissza az említett esethez. Hosszabb folyamat volt, míg a férj eljutott odáig, hogy feltárta önmaga előtt is, hogy a több évtizedes házasságuk alatt bizony ő volt az, aki sokszor megalázta, megbántotta a feleségét. Nem állt mellette úgy, ahogyan kellett volna, külön gazdálkodással anyagilag teljesen kiszolgáltatott helyzetben tartotta őt, amiért a feleség már többször és sokat panaszkodott, kétségbeesett magatehetetlenségében már korábban elmondta neki: így nem bírja vele. Őt azonban ez nem igazán érdekelte. S bár a feleség vétke ettől nem szépül meg, maga a férj az arcát a kezébe temetve úgy ült előttem, hogy teljesen megértette a feleséget, és különféle durva jelzőkkel illetve magát, többször visszatérően elmondta, hogy mindez teljesen az ő hibája, elismeri, ő ennek a helyzetnek az előidézője, és bárcsak vissza tudná hozni az elmúlt évtizedeket... Szép, megható és egyben fájdalmas felismerés volt. De a történetnek még ezzel sincs vége, mert elmondta, hogy bár mindezt világosan látja, egyszerűen képtelen volt máshogyan viselkedni, mindig mindet elrontott. Ekkor kezdtünk el ránézni a múltjára, és gyorsan kiderült, hogy nem kívánt gyermek volt, akinek édesanyja drasztikus eszközöket is bevetett, hogy ő ne szülessen meg, majd gyerekként többször hallotta, hogy rosszkor jött a világra, és útban van.

Keresztyén lelkigondozó vagyok, nem akarom túlpszichologizálni az eseteket, de ebből is világosan látszik, hogy milyen lenyomatot hagynak az ún. transzgenerációs örökségek, vagy a látott és berögződött rossz családi minták. Amilyen nőkkel szembeni viselkedésmintát látott ez a személy a család férfitagjaitól, az ivódott bele, az lett meghatározó az ő viselkedésében is. Az örökséget pedig nem úgy értem itt, mint ami mentesíti az adott személyt, mondván: ezt örököltem, nem tudok más lenni, és ez felold a felelősség alól, hanem úgy értem, mint a viselkedést erősen meghatározó mintát – amelyen persze lehet és kell is változtatni. Sőt, minden generációnak kötelessége lenne, hogy megvizsgálja ezeket a családi viselkedésmintákat: a helyteleneket kiszűrje, a helyeset továbbadja. Ám ez sokszor vívódásokkal és küszködésekkel terhelt út. Most négy olyan személyt lelkigondozok, akik nem gondoltak arra, hogy az elakadás a szülőknek a nagyszülőkkel való problémájukból fakad. Nos, erre bárki mondhatja, ez a pszichológusok berögződése, hogy le kell menni a gyökerekig, vissza kell menni a múltba. A szülői kapcsolatokról a legnehezebb beszélni, sőt: tudattalanul is ezt védjük a legjobban, – akármi is zajlik le a szülők és gyermekek között, – mert mégiscsak tőlük vagyunk, s az ember nem szívesen adja ki ezeket a kapcsolatokat más előtt. Azt viszont egyértelműen tapasztalom, hogy amennyiben keresztyén személyekről van szó, könnyebb a gyógyuláshoz vezető út.  

Tudatos volt ennek elvégzése, hogy jobb lelkigondozóvá váljon?

A lelkészi szolgálat megkezdését követően, mint minden más kollégámat, különféle lelki gonddokkal küszködő személyek kerestek fel. A teológián arra készítettek fel, hogy huszonnégyórás szolgálatban legyünk, amit kezdtem is hangsúlyozni: engem akár éjjel egy órakor is lehet keresni. Volt pár szélsőséges helyzet, amelyet fiatalos lendülettel könnyen vettem, később azonban rájöttem, hogy keretekre lenne szükségem, és ráadásul sokkal nagyobb szakmai tudásra. Akár csak ahhoz is, hogy felismerjem, kikkel foglalkozhatok és kiket kellene tovább küldenem,  ahhoz ugyanis, hogy az evangéliumot valamikor is el lehessen mondani a számára, először orvosi, gyógyszeres kezelésre van szüksége. Akinek volt személyes megtapasztalása például paranoid skizofréniában szenvedő betegekkel, az tudja, miről beszélek. Két ilyen személyt is fogadtam és beszélgettem velük. Az egyikükkel rendszeresen , ám laikusként is fel kellett ismernem, hogy itt patológiás esettel van dolgom, aki egy különös világban él. Ráadásul olyan hitelességgel adta elő az őt érintő történetet, hogy a végén teljesen összezavart. Végül bevallom, már nem tudtam, mit higgyek el, és mit nem. Az egyik esetben, mint utólag kiderült: tényleg igaz volt, amit én abszolút fantáziálásnak hittem. Szóval a mentálhigiénés képzés alatt tanult fejlődéslélektan, lelki zavarok, mentálhigiénés jelenségek, stb. adtak egyfajta ismeretanyagot és látásmódot az ilyen helyzetek felismeréséhez. Hiszem, hogy Istennek van hatalma bárkit, bárhol, bármiből akár egy pillanat alatt is meggyógyítani, és a hozzám érkező személyekért – ahogyan a gyakorlati teológia fogalmaz: mindig „bemosakszom” –, tehát imádkozva készülök a találkozásra, de fel kell ismerni, hogy vannak olyanok, akik orvosi kezelésre szoruló tüneteket produkálnak, amelyek ebben a formájukban meghaladják a lelkigondozás lehetőségeit és kereteit. 

Visszatekintve az elmúlt évekre, nem egy kudarc is ért. Fiatalabb fejjel valahogyan úgy éreztem, hogy ha lelkész vagyok, akkor senkit nem engedhetek ki a parókia ajtaján úgy, hogy ne adnék a gondjára valamiféle tanácsot. Aztán olykor elhatalmasodott rajtam annak az érzése, hogy nem a legjobb, vagy egyenesen talán rossz tanácsot adtam. Lassan, a személyiségem formálódásával, a képzés elvégzésével most úgy gondolom, hogy egyáltalán nem kell tanácsot adnom, hacsak ezt az illető személy egy-egy helyzetben nem kéri. Akkor azonban világosnak kell lennie a helyzetnek, és biztos kell lennem arra nézve, hogy ezzel nem okozok kárt. Jó lenne ezt megértenünk és nem úgy vennünk, hogy ha nem adunk tanácsot, akkor nem vagyunk jó lelkészek, biblikus keresztyének. Jézus sokat hallgatott és sokszor kérdezett: megteremtve ezzel a bűnös, megalázott, megvetett, földbe tiportak lelkigondozását, és természetesen Istenhez hívott, amikor annak ott volt az ideje.

A képzés elvégzésében tehát két dolog motivált. Az egyik, hogy jobban értsem az egyes jelenségeket, mint pl. a különféle függőségekben lévőket: a játékfüggő feleséget, az alkoholizmussal küszködő férjet, vagy éppen a fóbiákkal küzdő személyeket, de azokat is, akik „pusztán csak” különféle kríziseken mennek keresztül, melyeket Hézser Gábor az élet határhelyzeteiként definiál. Paul Tillich szerint minden, ami egzisztenciálisan fenyegeti az embert, krízishez vezethet. Én nem tudom megítélni, hogy ebben a kísérésben mennyire vagyok jó szakember vagy mennyire nem, de mindig nagy öröm, ha egy személy vagy egy család életében gyógyulás áll be. Ez motivált, miközben egyébként nem keveset mérlegeltem a mentálhigiénére való jelentkezésem, mert érzékeltem, hogy az egyház, miközben a gyakorlati teológia keretein belül maga is ajánlja a mentálhigiénés képzést és a szupervíziót, óvatosan néz mindenre, aminek köze van a „pszi”-vel kezdődő dolgokhoz. Ezt azonban látásom szerint az is okozhatja, hogy bizonyos esetekben elmosódtak a határok a lelkigondozásban ajánlható, fenntartással és bizonyos keretek között ajánlható és egyáltalán nem ajánlott pszichológiai módszerek alkalmazása között.

Viszont az a látásmód, amit ott kaptam, a lelkigondozói szolgálatra nézve adott a hitem mellé bizonyos határozottságot és módszeres gondolkodást a lelkigondozásra nézve. Vegyük csak az időkeretet: korábban sok beszélgetést folytattam ennek meghatározása nélkül. Lehet, hogy ez valakinek furának tűnhet, hiszen sok lelkész mondhatná: ha valaki hozzánk jön, addig állunk a rendelkezésére, ameddig neki erre szüksége van. Igen, de amire nem elég ötven perc, hogy az alatt „A-ból B-be eljussunk”, ahhoz két és fél óra is kevés. Sokat adott a non-direktivitás alapelve, a személyközpontú megközelítés, a feltétel nélküli elfogadás. Persze ez nem kell, hogy azt jelentse, minden esetben egyet kell értenem a lelkigondozott személlyel, hiszen, ha Jézusra gondolunk: attól, hogy empatikus volt, még nem egyezhetett ki a bűnnel. Ezen kívül az ún. kommunikációs gátak, illetve serkentők felismerése és alkalmazása is sokat segítettek.

Ez a képzés akkor sokat adott Önnek abban, hogy jobban fel tudja magát vértezni erre a szolgálatra?

Igen. Egy lelkészkollégám, volt évfolyamtársam „villantotta fel” előttem először ezt a lehetőséget, de nem beszélt róla sokat. Ám a felesége elmondása szerint is valahogyan másként volt jelen egy-egy közös lelkigondozásuk alkalmával. Ennyi akkor elég volt. Aztán jött a személyes megtapasztalás, ami nem ördögtől való. Persze, van a pszichológiának olyan területe, amivel eszembe nem jutna foglalkozni, de ez lelki egészségvédelem, amelynek alapfelfogása és módszerei hasznunkra vannak a lelkigondozásban, és nem hiszem, hogy túlzás lenne részemről azt állítani, hogy a történelem legnagyobb tanítómestere, a mi Megváltó Jézusunk volt egyben a legnagyobb mentálhigiénés szakember is, mint az emberi pszichés- és lelki folyamatok tökéletes ismerője, aki hitelesen, elfogadóan, empátiával fordult a kiközösítettek, megvetettek, kitaszítottak felé. Gondoljunk csak arra a hihetetlen empátiával véghezvitt lelkigondozói, gyógyító beszélgetésre, melyet a samáriai asszonnyal folytat. S bár teljesen nyilvánvaló előtte az asszony élete. Nem dörgöli az orra alá a bűneit, nem kárhoztatja, nem is alázza meg az igazsággal, csak néhány empatikus kérdéssel gyengéden rávezeti, majd kíséri a gyógyulás felé vezető úton, miközben ez a délben még az emberek tekintetét sem viselő asszony estére már maga is misszionárius. Carl Rogers, a szakma kiválósága, a humanisztikus szemlélet alapján azt fogalmazta meg, hogy a segítő személynek olyan elfogadó légkört kell teremtenie, amelyben a segítséget kérő személy le tudja bontani a maga köré épített falakat, s meg tud nyílni, hogy dolgozni kezdhessen önmagán. Nem kis dolog, hogy ebben a folyamatban mi is részt vehetünk.Megváltozott a szemlélete a lelkigondozásról ennek a tudásnak a megszerzése után? Máshogyan viszonyul a lelkigondozottjaihoz?

Igen. De azt hiszem, hogy az a jó és helyes, ha a változást rajtunk kívülállók látják és állapítják meg. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy a segítő foglalkozású személyeknek legyen egészséges önértékelésük. Fiatal lelkészként másként voltam jelen. Hajlamos voltam a direktív tanácsolásra, győzködésre még akkor is, ha vannak ennek finom megnyilvánulásai, de ettől még helytelenek. Amikor egy lelkigondozásban siettetek valakit a folyamatban, megfosztom őt a természetes fejlődés, érés lehetőségétől, és nem veszem tudomásul, hogy mindenkinek más a habitusa, személyisége, így más fejlődési ívet fog leírni, mint adott esetben én. Éppen ezért az olyan kérdésekre, mint: „Maga mit tenne a helyemben?” nem adok direkt választ, mert egyrészt nem vagyok az illető személy helyében, másrészt mivel mindenki más, ha mások az ő helyében lennének, mindenki máshogyan oldaná meg az adott problémát. Ami nekem könnyebben megy, az másnak lehet nehéz, és fordítva.

Milyen egy jó lelkigondozó? Említettük a Roger-féle elvet, ennek alapján hogyan is kell vezetni egy beszélgetést, hogy az később lelkigondozóivá váljék, s melynek a végén az örömhír, a felszabadulás is elhangozhat?

Az eddig említettekhez annyit tennék hozzá, hogy a mentálhigiéné egy módszer, nem a megoldás. Mégpedig egy emberközpontú módszer, amit minden keresztyén lelkigondozó a saját személyisége, hite, látása szerint alkalmaz a szolgálatában. Én elsősorban lelkészként vagyok jelen, ezt tudatosítom is és igyekszem nem összemosni a szerepeket, határokat. Az Újszövetség jézusi emberszemlélete a mentálhigiénés módszerekkel együtt nekem egyfajta ismeretet ad, keretet biztosítva ahhoz, hogy én is empatikusabban, nagyobb beleérzéssel legyek jelen. De konkrét kérdésre konkrét választ adva: azt hiszem, a jó lelkigondozó – akinek a legfőbb munkaeszköze a személyisége, egy lelkileg egészséges, érett személyiség, aki tudja, mikor kell megszólalni és mikor „csak” hallgatni.  A segítő a megszerzett tudásán túl gyakran pusztán a megérzéseire és a hitére tud hagyatkozni, az pedig csak egészséges személyiség esetén működik megfelelően. Ehhez fontos tisztázni magunkban a pályaválasztás motivációit, a segítő szakma érzelmi és viselkedésbeli jellemzőit, a segítő személyiség szükségleteit, pótlékait, vagyis megvizsgálni magamat, hogy nem lettem-e a foglalkozás áldozata, nem vagyok-e „kalóz, hasító, imposztor, vergődő” személyiség, vagy nem produkálom-e éppen a kiégés tüneteit. Ezek egyikének felismerése önmagunkon nem tragédia, hanem lehetőség a megállásra és újratervezésre. Hallottam olyan segítő szakemberről, aki miközben tanítja az adott lelki zavart, saját családján belül képtelen azt elfogadni, ahhoz helyesen viszonyulni, ehelyett inadekvát megoldási kísérleteket tesz, mint például a túlzott érzelmi visszahúzódás és nyugtatók használata.

A segítőnek, lelkigondozónak sem kell mindig más rendelkezésére állnia, mert nem végesek az energiaforrásai!  Aztán ki kell tapasztalnia azt is, hogy kivel képes ebben a segítői folyamatban együtt dolgozni és kivel nem. Merjünk őszintén szembesülni ezzel is, hiszen emberek vagyunk, és megesik, hogy valaki a viselkedése, a személyisége miatt erős unszimpátiát vált ki belőlünk. Nem biztos, hogy minden női lelkigondozó elviseli az olyan férfi kliense jelenlétét, aki érzelmileg felkavaró önvallomást tesz családon belüli bántalmazás ügyében. De nem kell idáig elmenni. Emlékszem egy nőre, aki rendkívül elhanyagoltan és koszosan érkezett egy beszélgetésre, nem törődve alapvető viselkedésetikai szabályokkal, és bár jókat tudok hallgatni, nem engedett szóhoz jutni. A harmadik találkozáskor is türelmesen meghallgattam, de egy idő után érzékeltem, hogy egyáltalán nem kíváncsi arra, amit mondani szeretnék neki, csak arra, hogy a gondjára gyors megoldást adjak. Megállás nélkül fújta a magáét. Három beszélgetést követően is csak ugyanazt ismételgette újra és újra még az elköszönést követően is. Nagyon meglepődött, amikor egy hirtelen, belső megbátorodástól vezérelve radikálisan elköszöntem tőle. Meghökkent, nem így ismert. Amikor sikerült a szerepéből kizökkennie, végre megegyeztünk egy más időpontban, tisztázva annak időkereteit, így akkor már tudtunk haladni a beszélgetésben. Tehát jó tisztázni időnként, hogy képes vagyok-e pozitív attitűdöket átélni mások iránt: mélységet, figyelmet, érdeklődést, megbecsülést, vagy valami ezt gátolja, és csak erőből próbálok segíteni, mert ez a szakmám...

Meddig lehet elmenni egy lelkigondozói beszélgetésben? Akár egészen a gyermekkorig, hogy esetleg ott lehessen megtalálni a probléma gyökerét? Általában ugyanis a legtöbb probléma a gyermekkori traumákra vezethetők vissza. Nem érzi-e ilyenkor a kliens, hogy kiszolgáltatottá válik, illetve teljesen lelkileg lemeztelenítve áll Ön előtt?

Ez mindig az adott helyzettől függ. Határozottan állítom, hogy valaki gyógyult volna, ha engedte volna feltárni mindazt, aminek a lenyomatát a nagyon terhelt múltjából a lelkében hordozta, de többszöri kedves kérésem ellenére is elzárkózott attól, hogy azt feltárja (én tudtam, hogy kiskorú bántalmazás áldozata volt, édesanyja az alkoholizmusa miatt kétévesen magára hagyta, becsukta, büntette, stb). Ehelyett azzal tévesztette meg saját magát is, hogy ő elrendezte, lezárta a múltat, mindenkivel jó kapcsolatban van. A legszebb képet igyekezett mutatni önmagáról, például azzal is, hogy mindig óramű pontossággal jelent meg a beszélgetéseinken, mondván: ez csak természetes, hiszen azt ígértem, hogy ötkor itt leszek. A családtól közben egészen negatív dolgokat hallottam a viselkedéséről, amit nem is akartam elhinni, de hiszen nem is az volt a dolgom, hogy igazságot szolgáltassak valaki pártjára állva hanem, hogy a segítséget kérő személy azon gondjait próbáljuk feltárni és ezeket rendezni, amelyekkel jelentkezett. Csakhogy közben éreztem, a jelen gondjai nagyon mélyen összefüggenek a gyerekkori bántalmazásokkal, a rendezetlen családi kapcsolatokkal, a szülők függőségével. Jó lett volna ezeket lassan feltárni, ezeket az érzéseket felszínre hozni, orvosolni, de nem volt rá hajlandó. Most valószínűleg több év börtönbüntetés vár rá, négy rendben elkövetett vétségek miatt. Megrendített az eset. Nagyon sajnálom, mert alakulhatott volna másképpen is. Ezzel ellentétben máig az egyik legszebb folyamatként van előttem egy megromlott házasság okán hozzám fordult pár, ahol a feleség nem volt képes szeretni a férjét, amit nemhogy a férj, de maga sem értett. Egyébként minden rendben volt velük: a párja megértő, figyelmes volt vele, ő sem akart váltani, csak képtelen volt a szeretet kifejezésére és elfogadására. Mély és hosszabb beszélgetésben derült ki, hogy gyermekkorában szexuális abúzus áldozata volt, amihez végső soron saját édesanyja asszisztált egy darabig egy családtagtól való félelem miatt, de ő, anyaként ráadásul még szavaival meg is alázta mások előtt. Állítása szerint korábban soha nem mert erről beszélni senkivel. Amikor ezt a felszínre tudta hozni és módszeresen dolgoztunk ennek feloldásán, megváltozott, és az ötödik alkalom után, melyre a férjet is behívtam, kézen fogva mentek el. Ma is jól vannak és nagyot változott kapcsolatukban az egymás iránti szeretet megélése.

Ha valaki a gyülekezetből jön hozzám tanácsot kérni, bármikor a rendelkezésére állok, ha itthon vagyok. Nem kell bejelentkezni külön, esetleg, ha éppen más fontos dolgom van, akkor megbeszéljük, mikor tudunk találkozni. Amikor azonban valaki olyan konkrét problémával érkezik, amiről sejteni lehet, hogy egy hosszabb folyamatot igényel, akkor azt javaslom, hogy találkozzunk hetente, és legalább 4-5 nap teljen el a két beszélgetés között már csak azért is, mert a lelkigondozásnak is van egyfajta dinamikája, fejlődési folyamata. Egy nagyon jó szakpszichológushoz barátomhoz küldtem egy párt, miután érzékeltem, hogy erre lenne szükségük. A hazafelé vezető úton érte őket a hívásom: érdeklődtem, hogy érdemes volt-e őt felkeresniük, mire a férj azt válaszolta, hogy semmi különös nem történt, a szakember csak kérdezgetett… Másnap felhívott, és bebizonyosodd, hogy a szakmai kérdések célt értek: mire hazaértek, rászakadtak a kérdések, aludni is alig bírt, annyit gondolkodott bizonyos dolgokon.

Az utolsó kérdésre reagálva pedig: szeretem előre jelezni azt is, hogy ami kettőnk között elhangzik, ebben a szobában, az itt is marad. Megesik, hogy a gyülekezet női tagjai közül némelyek inkább a feleségemmel szeretnének beszélgetni, aki hiteles ember, és bár nem lelkész, jó a bibliaismerete. Volt, hogy úgy jöttek személyek, hogy kérték, ő is legyen jelen. Sokféle lelkigondozás van, mindegyik másféle módszert igényel.

Elég meghallgatni a másikat? Esetleg úgy kell vezetni a beszélgetést, hogy a lelkigondozott saját maga jöjjön rá a megoldásra? Mikor sikeres egy lelkigondozói beszélgetés?

Maradjunk a fentebb említett újszövetségi történetnél: Jézus azt mondja a délidőben a kúthoz igyekvő Samáriai asszonynak: Hívd ide a férjedet. Nos, ez a mondat azonnal elindít egy beszélgetést. Jézus pontosan tudja, hány férje volt, s akivel együtt él, az nem a férje. Nem azt mondja ennek az asszonynak: ide jöttél délben, normális ember ezen a vidéken ebben az időben nem szokott a kúthoz jönni, látszik, hogy valakinek kerülöd a tekintetét, s egyébként is, mivel Isten Fia vagyok, pontosan tudom, milyen az életed. Ehelyett nagyon empatikusan, anélkül, hogy a sárga földig lehordaná azt az asszonyt, s amellyel merev, görcsös magatartást idézne elő benne, elkezdi őt kérdezgetni. A segítő általi empátia, feltétel nélküli elfogadás, a kongruencia, vagyis a segítő hitelességének együttes jelenléte elindítja a segítséget kérő személy önfeltáró munkáját, melynek eredménye önmaga megértése mellett egy új énkép felépítése és integrálása lehet.   

Mikor lehet elmondani azt, hogy eredményes egy lelkigondozói beszélgetés?  Mennyi időnek kell eltelni, hogy javulás álljon be? Ez függ a lelkigondozótól és a lelkigondozottól is?

A lelki folyamatoknak a gyógyulása nem mindig egyértelmű és azonnal látható. Nagyon változó és az függ az adott elakadástól. Más pl. a létbizonytalanság megtapasztalása: lakás, munkahely elvesztése és más a magány, a gyász megtapasztalása esetén. A lelkigondozó általában gyógyító beszélgetés formájában végzi a segítést, de a haldokló, síró, traumát átélő esetében gyógyító hallgatásról is beszélhetünk. Nagyon személyfüggő, ki milyen ütemben halad. Senki nem ismeri jobban az embert, mint ő saját magát. Persze itt is lehet elakadás, mert kérdés az is, hogy saját magunkat mennyire ismerjük és vagyunk készek a változásra.

Lehet, hogy a cikk kapcsán néhányan majd fel akarják keresni Önt. Megtehetik bátran? Mennyire terhelhető egy segítő foglalkozású szakember?

Valaminek a felismerésére eljutottam, szereztem egy kis gyakorlatot, de rajtam kívül számtalan lelkigondozó és szakember létezik, függetlenül attól, végzett-e mentálhigiénét, pszichológiát, vagy sem. Sok lelkipásztornak van Istentől kapott talentuma ezen a területen. Természetesen örömmel fogadom azokat, akik bizalmat szavaznak nekem, de nagyobb leterheltség esetén környékbeli kollégákhoz irányítanám őket. A gyülekezetben el kell végezni a szolgálatokat, ezenkívül más területen is helyt kell állnom. Egy hallott élettörténet, melyet adott esetben nem mondhatok el másnak, akarva-akaratlanul is hat rám, foglalkoztat, és ha nem is „szippant be”, lehet lelkileg megterhelő. Volt, hogy azon kaptam magam, hogy éjjel kettőkor alvás helyett a lelkigondozott személy egyik családtagjával folytattam fejben beszélgetést, holott nem ő volt a kliens, és nem nekem kellett megfoldást találnom… A kikapcsolódásra, „szellőztetésre” szükség van. Amennyiben időm engedi, hetente-kéthetente egy-két órát a természetet járom fényképezőgéppel a vállamon, miközben például átgondolom, értékelem, vagy imában Isten elé viszem azokat is, akik megosztják velem a benső titkaikat.

Iski Ibolya

Fotó: Lelkes Ernő

események továbbiak →