Először segédlelkészként, majd megválasztott lelkipásztorként tizenhat évig szolgált a réte-boldogfai gyülekezetben, húsz évig Deákin, majd férje halála után nyolc évig Sókszelőcén.

Ötven év távlatából, hogyan emlékszik vissza a zsarnói kibocsátására? Elevenen él még mindig Önben az a kép, ami ott fogadta, illetve az az érzés, hogy megkezdheti lelkészi szolgálatát?

Nagyon meglepett, amikor a püspök úr jelezte, Zsarnón lesz a kibocsátásom a lelkészi szolgálatra. Értesített arról is, hogy a szolgálati helyem a réte-boldogfai gyülekezet lesz, s jelentkezzek majd Pozsonyban Maťašík András püspökhelyettesnél, neki leszek a segédlelkésze.

Szabóné Híres Erzsébet

Zsarnóra már izgatottan mentem ezekkel az utasításokkal és egyfolytában az járt a fejemben, hogy mit fogok majd kezdeni Pozsonyban meg egy olyan Réte nevezetű községben, amelyről most hallottam először. A kibocsátásomról meg csak arra emlékszem, hogy tele volt a templom, de akkor még az ott elhangzott igét sem tudtam igazán a szívembe zárni.

Csak most jegyeztem meg ötven évvel később, amikor fellapoztam a régi iratokat, s abban megtaláltam a felém elhangzó igét, ez pedig a következő volt: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” /Mk 16,15/

Ki mindenki kísérte el erre az alkalomra?

A meghívott vendégek között volt a lelkészem, Pándy Bertalan és a felesége, illetve két barátnőm, akikkel együtt jártam teológiára: Pándy Etelka és Váradi Klára, de a szüleim is a rokonsággal együtt.

Mennyire volt kihangsúlyozva az ünnepi istentiszteleten, hogy a Szlovákiai Református Keresztény Egyház első női lelkészét bocsátják ki szolgálatra?

Akkor nem is tulajdonítottam ezt olyan nagy eseménynek, hogy én vagyok az első női lelkésze az egyházunknak, de még a lelkészi szolgálatra való indulásomat sem tartottam annak. Viszont már a teológia elvégzése után is tudtam, hogy az Úr Isten a Szentlelkét egyformán árasztja ki a nőkre és a férfiakra, tehát eszerint nincs különbség a női és a férfi lelkész között. Akkor legalábbis így éreztem. Később rájöttem, a gyakorlatban azért ez nincs teljesen így. Sajnos voltak és talán ma is vannak gyülekezetek, akik mégis különbséget tesznek a két nem szolgálata között.

Amikor visszament Zsarnóra, emlékezett még a templomra, ahol kibocsátották?

Nem, semmire sem emlékeztem. Se Zsarnóra, se a templomra, ezért is vágytam arra, hogy egyszer visszamehessek oda. A kibocsátásomkor, ahogyan említettem, teljesen más foglalkoztatott. A Zsarnóra való visszatérésemnek azonban van egy kis története.

A gyermekeimnek elújságoltam, hogy megtaláltam az 1972-es évi Kálvinista Szemlét, s abban olvastam a kibocsátásomról, s akkor döbbentem rá, hogy ennek most ötven éve, s nekem arról az alkalomról még egy fotóm sincs. Ők pedig azzal vigasztaltak, ezen ne múljon, elvisznek Zsarnóra és lefényképeznek. Meglesz a fotó, bár igaz, ötven évvel későbbi. Így indultunk el. Ott már visszaemlékeztem arra, hogy sokan voltak, én meg középen, az úrasztala előtt álltam s Varga Imre püspök kibocsátott a lelkészi szolgálatra.

Jó érzés volt, hogy ismét ott lehetett?

Igen, ott lélekben hálát adtam az Úrnak a megtett 50 esztendőért, az elhívásért és vezetésért, az örömökért és fájdalmakért, mert mindent az Ő szent kezéből fogadtam el. Az ottani gyülekezet szeretettel fogadott és köszöntött az évforduló alkalmából. Sőt, megszólítottak olyanok is, akik ott voltak a kibocsátásomon.

Úgy terveztük, hogy mind a három gyermekem elkísér és kirándulunk egy kicsit. A középső gyermekem sajnos nem tudott eljönni, csak az idősebb lányom és a fiam. Végigjártam velük együtt azt az utat, ahonnan elindultam. Először a szülőfalumba, Csicserbe mentünk, ahol meglátogattam a testvéreimet, azoknak családjait, majd a temetőben felkerestem a szüleim és az elődeim sírját. Innen indultunk Zsarnóra, majd vissza Boldogfára, mert ebben a gyülekezetben, a réte-boldogfaiba voltam kibocsátva.´

Hogyan indult el ezen a pályán? Hiszen akkoriban a teológiára lányok nem is jelentkezhettek, csak fiúk. Lelkipásztor szeretett volna lenni vagy ez egyfajta lehetőség volt a továbbtanulásra? Miért ez jutott mégis az eszébe?

Nem nekem jutott az eszembe. Az egyik ifjúsági bibliaórán a lelkészünk, Pándy Bertalan említette a lévai zsinat 1963-as döntését, mely szerint, mivel kevés az egyházunkban szolgáló lelkész, ezért már nőket is lehet küldeni teológiára. Éppen érettségire készültem, amikor azzal fordult hozzám, nem érdekelne-e a teológia. Ledöbbentem a kérdésétől. Én teológiára? S mikor megtudtam, hogy Prágába kellene mennem tanulni, akkor meg már végképp elment tőle a kedvem. Innen Csicserből? – tettem fel az újabb kérdést, s azzal hárítottam el az ajánlatot, hogy az nagyon messze van.

Ötven év után ismét Zsarnón - Porubán Fülöp Angéla a gyülekezet gondnokával Molnár Jolánnal köszönti Szabóné Híres Erzsébetet

Valójában nem is a teológia, hanem inkább az óriási távolság volt az, ami engem akkor nagyon elriasztott. Így ezzel a kérdést lezártnak tekintettem és tovább nem is nagyon foglalkoztam vele. Az érettségi után egészségügyi felépítményire készültem, mert egészségügyi nővér szeretettem volna lenni: fehérköpenyes, ami végül fekete lett.

Csakhogy bezárult előttem az az ajtó. Nem vettek fel. Aztán munkát kerestem, s már úgy volt, fölvesznek, de végül mégsem lett belőle semmi, s így ez a lehetőség is bezárult előttem. Akkor kezdtem el gondolkodni a teológián: mi lenne, ha mégis megpróbálnám. Ugyanakkor nagyon féltem és valóban alkalmatlannak tartottam magam arra, hogy lelkész legyek, de kétségeim voltak a teológia elvégzését illetően is. 

Nem gondolt arra akkor, illetve talán csak utólag, hogy azokat az ajtókat Isten azért zárta be, hogy Önt a teológiai pálya felé irányítsa?

Akkor még nem gondoltam erre. Az életet valóban csak úgy lehet megérteni, ha visszafelé tekintünk. Most már én is vallom: Isten nem az alkalmasakat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá. Sodródtam az eseményekkel. Mint ahogyan az őszi falevelet egyik helyről a másikra fújja a szél, engem is úgy sodort a Lélek szele. „A szél arra fúj, amerre akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy, így van mindenki, aki a Lélektől született.” /Jn 3,8 /

De volt egy pont, amikor komolyabban elgondolkodtam ezen a lehetőségen. A keresztanyám - aki elkerült Csicserből - a Jehova Tanúi közé tartozott. Gyakran meglátogatta az édesanyámat, akivel nagy teológiai hitvitákat folytattak. A fő témájuk általában a papok voltak, nekik megvolt róluk a külön véleményük.

Az édesanyám figyelmeztette őt, ne bántsa a papokat, mert a lánya most éppen ezen gondolkodik, menjen-e teológiára vagy sem. A keresztanyám erre válaszul csak intett, majd hozzátette: hiába mennél el a teológiára, mire végeznél, addigra úgyis eljön az Armageddon, s nem lesz abból semmi. Elmenetkor viszont azzal búcsúzott: Jónás sem akart menni Ninivébe, mégis odakerült. S ez egy olyan nőtől hangzott el, aki nem nagyon szívlelte a papokat. Egyfolytában Jónás története foglalkoztatott, hogy is volt vele? Nem akart oda menni, de végül mégiscsak Ninivébe vezette Isten.

Megbeszéltem a szüleimmel, megpróbálom a teológiát. Elmondtam nekik a tervem. Ha nem vesznek fel, nem történik semmi, az élet megy tovább. Ha fölvesznek, akkor igyekszem mindent megtenni, hogy elvégezzem. Ha mégsem fog sikerülni, hazajövök. Ezzel az elgondolással mentem el a lelkészemhez is, s bejelentettem neki, mégiscsak jelentkezem teológiára. Ő pedig nagyon örült a döntésemnek, majd felkészített a felvételi vizsgára. Volt rá egy évem.

Gyakran jártam hozzá, hetente vagy kéthetente. Az összes bibliai könyv tartalmát röviden leírta nekem szlovákul meg magyarul is, hogy legyen egyfajta áttekintésem és azokat meg is tanuljam. De az egyháztörténelmet is átvettük. Időnként a cseh nyelvbe is megpróbált bevezetni, sőt megtanultam csehül a Miatyánkot, a Hiszekegyet és még sok minden mást is. Gondoltam, rajtam ne múljon, s valóban jól felkészített, mert felvettek.

Milyen lelki élet volt a faluban gyermekkorában?

A lelkészünk aktívan foglalkozott a gyermekekkel és az ifjúsággal is. Volt ifjúsági bibliaóra és gyermek-istentisztelet. Nagyon nagy lelki élet folyt a gyülekezetünkben. De otthon is imádkoztunk, énekeltünk. Édesanyám rengeteg éneket ismert a lelki ébredési mozgalmak idejéből. Édesapám hosszú ideig a gyülekezetnek a gondnoka volt, s nálunk így nem is volt kérdés, hogy vasárnap, ha megszólalnak a harangok, megyünk-e vagy sem a templomba. Kivétel nélkül ott volt az egész család.

A szülei támogatták abban, hogy a teológiára jelentkezzen? Vagy inkább óvták, féltették?

A szüleim mindig nekem adtak igazat. Amikor azt mondtam, nem megyek, mert én arra nem vagyok képes meg messze van, a válaszuk erre az volt: jól van lányom, ne menj. Ha azzal hozakodtam elő, mégiscsak megpróbálom, azt is jóváhagyták: jól van, próbáld meg. Nem tudom, örültek-e a döntésemnek, vagy sem, de bizonyára féltettek. Nem volt konkrét álláspontjuk: nem is akadályozták meg, de nem is ajánlották a továbbtanulást. Teljesen rám bízták a döntést.

Édesapám ács volt a helyi szövetkezetben. Amikor munkából hazajött, utána a faluban és a környéken ácsolta a tetőket, mert a hatvanas években nagyon sokan új házat építettek. Rengeteget dolgozott. Édesanyám pedig háztartásbeli volt. Öten voltunk testvérek, én voltam a legfiatalabb, de a gyermekkoromra már nagyon megritkult a család. A felnőtt testvéreim akkorra már kiröpültek a családi házból, édesanyámnak meg mindig volt valamilyen tennivalója otthon. A gyermekeket nevelte, meg azzal foglalkozott, amit éppen kellett egy faluban.

Attól nem rémült meg, hogy az első nő lesz, aki teológiára jelentkezik és a magyar hallgatók között egyedüli lány lesz?

Nem rettentem meg, mert nem tudtam lelkész leszek-e. Elmondok egy példát. Elmentem az orvoshoz, mert szükségem volt az egyetem számára egészségügyi igazolásra. Az orvos csodálkozva kérdezte meg, minek megyek teológiára és utána mihez fogok kezdeni? Én meg álltam szótlanul. Erre a nővér annyit mondott, a püspöki hivatalba kellenek az irodai alkalmazottak, ott nők is dolgoznak, nem úgy van? – szegezte nekem a kérdést, én meg csak bólintottam, hogy igen.

A szülőfalumban, amikor megtudták, hogy felvettek a teológiára, egyeseknek Puskás Gizike jutott az eszébe, s említették, valamikor járt itt a faluban, evangelizált. A háború után ugyanis nagy lelki ébredési mozgalmak indultak el, közéjük tartozott ő is és járta a falvakat. Majd felsorolták azokat az ismert nőket, akik ennek a mozgalomnak a keretében ifjúsági köröket vezettek.  Akkor én bólintottam, hogy igen, talán nekem is hasonló lesz majd a feladatom. Nem volt elképzelésük, mint ahogy nekem sem, hogy nőként mi lesz majd a munkám végzett teológusként. Egyedül a lelkészemnek volt elképzelése erről.

Nemrég az egyik barátom a kezdetekről való beszélgetésünkkor utalt arra, hogy mégiscsak nagy bátorság volt elindulnom Csicserből Prágába, a teológiára. Pándy Bertalannak is nagy bátorság kellett ahhoz, hogy engem elküldjön, mert lényegében ő vállalta értem a felelősséget – tettem hozzá. Egyedül ő tudta, mi lesz belőlem, vagy mivel jár, hogy lelkész legyek. Arról ugyan értesültem, hogy Magyarországon is vannak női lelkészek, de akkor még a szentségeket – a keresztséget és az úrvacsorát - nem szolgáltathatták ki. Úgy gondoltam, majdcsak lesz valahogy, megmondják, mit kell tennem, s aszerint végzem a dolgom.

Amikor legációba mentem, mindig attól féltem, megkérdezik: hogyan kerültél a teológiára és mi lesz belőled? De sosem tudtam konkrét választ adni. Most visszatekintve, tudom, engem az Úristen úgy vezetett és irányította az életemet, hogy a szolgálatába állhassak.

Édesanyám gyakran emlegette, „mi nem nagyon örültünk neked, amikor ötödik gyermekként jelentkeztél a világra“. Nekem ugyanis már a legkisebb nővérem is hétéves volt akkor, a többi meg tíz, tizennégy körül. „De megmondom neked, sok örömünk volt benned“. Édesanyámmal azt is megtárgyaltuk akkor, mennyire igaz az én esetemben a jerémiási ige: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek....  menj, ahová csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok“. /Jer 1,5/ . S akkor én azzal vigasztaltam, hogy nekem ezek szerint mégis meg kellett születnem, mert az Úr Istennek már akkor terve volt velem.                                                       

A Prágában a cseh nyelv nem okozott gondot?

Én szlovákul sem tudtam jól, csehül meg a Miatyánkon meg a Hiszekegyen kívül semmi mást. Igen nehéz volt, ez tagadhatatlan. Tartottam a cseh nyelvtől. Isteni gondviselésnek tartom, hogy olyan lányok vettek körül, akik valóban sokat segítettek a szemináriumban. Ha beszámolót kellett írni, akkor átnézték, kijavították. Később kénytelen voltam átállni a cseh nyelvre, mert csak így tudtak segíteni. De nem is ez volt a legnagyobb problémám. Inkább az, hogy a cseh teológusok jelentős része idegen nyelveket is beszélt, s az évfolyamunkban a legtöbben jól tudtak németül, mások más nyelveket is.

A dogmatika professzorom az egyik alkalommal mindenkinek adott egy-egy könyvet, hogy beszámolót készítsen belőle. Elém is letett egy német nyelven írt teológiai könyvet. Próbáltam elmagyarázni neki, nem tudok németül, de meg sem akarta hallgatni. A kollégiumban csak néztem a könyvre. Valamicskét ugyan értettem belőle, mert az általános iskolában nem kötelező óraként németet tanultam, de az édeskevés volt ehhez. Ekkor már tényleg azt hittem, itt most befejeződik a teológiai tanulmányom.

Mentőövként megírtam a lelkészemnek, hogy eddig megpróbáltam mindent, amit tudtam, de most már megállt a tudományom, németül nem tudok. Válaszlevelében megírta, ha több idő is van a beszámoló elkészítésére, küldjem el neki a könyvet. Gyönyörű beszámolót írt cseh nyelven. A professzornak bizonyára gyanús volt. A szemináriumon fel kellett olvasni a beszámolót, majd kérdezett belőle, hogy az idézett rész hol van a könyvben megírva. De az én lelkészem előrelátó ember volt, ceruzával bejegyezte melyik oldalon található a munkámban idézett szöveg. Kétszer is rákérdezett az idézetek helyére, én pedig rövid gondolkodási idő után mindig kikerestem a könyvben. Ez csak egy példa volt arra, hogy ha nem lett volna, aki támogasson, akkor nem tudom, mi lett volna a folytatás.

A református teológus fiúk nem firtatták, hogy mit keres ott, a teológián?

Voltak megjegyzések. Egy szemináriumban laktak a fiúk és a lányok, de külön folyosón. A mi évfolyamunkban három cseh lány volt, amúgy meg mindegyikben előfordultak. A folyosónk is tele volt lányokkal. Én egy valóban segítőkész lánnyal laktam egy szobában. Két leánytestvér is volt velem egy évfolyamban, ők az egyik Cseh Testvéregyházban szolgáló lelkésznek voltak a lányai, ők is felkaroltak engem, hálás is voltam nekik érte.

Az első évfolyamban rengeteget tanultam. Őszintén mondva, mindent bemagoltam, amit csak lehetett. Nem is mentem haza csak karácsonykor. Még a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepén is ott maradtam néhány évfolyamtársammal. Csémy Lajos docensünk meg is kérdezte, miért nem mentem haza? Ha én hazamegyek, akkor vissza sem jövök – vallottam meg bátran. „Akkor jó is, hogy nem mentél haza“ – nyugtázta az érvelésemet.

A magyar református teológus fiúk is érdekesen viszonyultak ahhoz, hogy lányként lelkészi pályára készülök. Az egyik humorosan meg is jegyezte, az énekeskönyv utolsó éneke, az 512. is azzal zárul, hogy „mindörökre nő és mindörökre nő“.

Az évfolyamunkban ketten voltunk magyarok, Szaszák József egykori kiskövesdi lelkipásztor volt az évfolyamtársam. Egymást humorosan csak ötven százaléknak hívtuk, mert voltak óráink, amelyeket csak a református egyházból jött magyaroknak tartotta a néhai Csémy Lajos és Turnsky István professzorok, akiket egyházunk a teológushallgatók képzésével bízott meg. Ha az egyikünk nem ment el, akkor az 50 százalék mindig ott volt. Jól megértettük egymást.

Említettük az elején, hogy Zsarnón bocsátották ki lelkipásztori szolgálatra Rétére. Hogyan emlékszik vissza az első szolgálati helyére? Hogyan is kezdődött lelkipásztori pályafutása?

Amikor megkaptam az utasítást Varga Imre püspöktől, hogy jelentkezzek szolgálatra Maťašík András püspökhelyettesnél, novemberben azzal indultam el Csicserből Pozsonyba, megbeszéljük a szolgálatot és másnap, ha ott maradhatok éjszakára, hazamegyek a dolgaimért, rendezem az ügyeimet és jövök vissza. Nagy meglepetésemre nem engedett haza. Nem úgy van az ám – mondta. Itt maradsz, vasárnap elmegyünk és bemutatlak a gyülekezetnek. Sportosan mentem Pozsonyba, más ruhám nem is volt, ilyen öltözetben álltam a rétei gyülekezet elé.

Majd hazamenten a dolgaimért és megtörtént a költözködés. Mivel a rétei parókia akkor foglalt volt, Pozsonyban, az iroda melletti káplánszobában laktam fél évig. Innen szolgáltam be Rétét, illetve mentem volna, de akkor tört ki a sertés száj- és körömfájás. Lezárták a falukat, csoportosulni sem lehetett, istentiszteleteket sem tarthattunk. A bemutatkozásom után ezért nem is mehettem azonnal vissza Rétére, helyette Pozsonyban szolgáltam.

Istentisztelet után 1972 decemberében a pozsonyi református templom előtt

Nem is volt gond a szolgálattal, csakhogy a magyar mellett szlovákul is kellett istentiszteletet tartanom. Nekem akkor még nagyon a csehre állt a nyelvem, akkor is, ha olvastam a szlovák szöveget. Meg is jegyezte a püspökhelyettes lánya, jó és szép volt, amit mondtam, de olyan csehszlovákul hangzott. Vissza kellett állnom a szlovák nyelvre, de az a félév nagyon jó tanuló időszakot jelentett a számomra Maťašík András mellett. Egy nagyon aranyos ember volt, ugyanakkor szigorú és őszinte is. Ami nem tetszett neki, azt nagyon a fejemre olvasta, de másnap megint mosolyogva indultunk neki az új napnak.

A járvány visszavonulása után mentem ismét Rétére. Az első szolgálatom egy temetés volt december közepén. Lényegében ez volt a bemutatkozó istentiszteletem. De karácsonykor már lehetett szolgálni, akkor pedig megtartottam az első templomi szolgálatomat Rétén. Rétéhez tartozik a szenci szórványgyülekezet. Ott havonta kétszer, valamint nagy ünnepekben, az evangélikus templomban tartottunk istentiszteletet.

Hogyan fogadták 0nt, mint női lelkészt? Belenyugodtak ebbe vagy kénytelenek voltak elfogadni az egyháznak ezt a döntését.

Most utólag mondják, nagyon örültek annak, hogy női lelkész jött a gyülekezetbe. Hogy akkor mit gondoltak rólam, mint női lelkészről, nem tudom, de nem éreztették velem. Mindenki nagyon kedves volt. Barátságosan fogadtak és otthon éreztem magam a gyülekezetben. Az egyházfiék ott laktak a parókia szomszédságában. A legtöbbet hozzájuk mentem át meg a rokonságukhoz. Olyan családias volt az egész légkör. Nem éreztették velem, hogy valamilyen gondjuk lenne velem azért, mert női lelkész vagyok.

Hogyan ismerkedett meg a férjével, Szabó Sándorral? A teológiai tanulmányok során vagy már itt a gyülekezetben, hiszen a férje Boldogfáról származik?

Mi már Prágában ismertük egymást, de úgy távolról. Negyedéves hallgató voltam, amikor ő elkezdte a tanulmányait. Nem rögtön érettségi után jelentkezett teológiára, hanem pár évvel később. Neki megvolt a külön baráti társasága, nekem is. Viszont, amikor idekerültem a réte-boldogfai gyülekezetbe, ahonnan származott és a családja itt élt, gyakran megfordultam náluk, egyedüli ismerősöm ő volt ebben a községben. Itt ismertük meg jobban egymást, sok jó tulajdonságot fedeztünk fel egymásban, s végül egymásba szerettünk. Később sokat emlegettük Varga Imre püspököt, mert ha ő nem helyez engem Rétére, akkor valószínűleg más lett volna a férjem, neki meg a felesége. De ez is az Úr döntése volt, hogy mi találkozzunk, illetve minden más is, ami történt az életemben.

Mikor házasodtak össze? Megvárták, amikor végez, vagy még teológushallgatóként megnősült?

1972-ben bocsátottak ki Rétére, de csak a következő év nyarán költöztem be a parókiára. Akkor tartottuk meg az eljegyzésünket.  Még teológushallgató volt, amikor 1974-ben összeházasodtunk, sőt még akkor is, amikor később megszületett az első lányunk. A teológia elvégzése után Sókszelőcére helyezték ki, mintegy ötven kilométere Rétéről. Valahogyan akkoriban nem nagyon figyeltek a kilométerekre .... Évekig szolgálta be Sokszelőcét Rétéről, amikor a katonaság egyszer csak rájött arra, hogy még nem is volt katona, így besorozták. Egészségi okok miatt viszont csak nyolc hónapot töltött el a seregben.

Mennyi ideig szolgált Rétén-Boldogfán és milyen okból változtatott szolgálati helyet?

Tizenegyévig laktunk Rétén, majd Sókszelőcére költöztünk, a férjem gyülekezetébe, de onnan még öt évig visszajártam, tehát összesen 16 évet szolgáltam a rétei-boldogfai egyházközségben. Mivel a rendszerváltozás előtt nem tiltották, foglalkoztam a gyerekekkel, tartottam nekik gyermek-istentisztelet és felkészítettem őket a konfirmációra. Sőt, bibliaórákat is tartottunk és ugyanúgy a többi szolgálati helyemen is. A hittanórák később átkerültek az iskolába. A rendszerváltás után a kezdeti nagy lelkesedéskor azok közül is eljöttek néhányan, akik korábban nem jártak istentiszteletre, később azonban lemorzsolódtak és maradtak a hűséges templomba járók.

Az első konfirmandusai 1973-ban a réte-boldogfai gyülekezetben 

Itt született meg a három gyermekem – két lány és egy fiú. Amikor Sókszelőcére helyezték a férjem, ahol később megválasztott lelkipásztorként szolgált, a gyülekezet elhatározta, hogy parókiát épít. Akkoriban nagyon összetartóak és elszántak voltak abban, hogy tervüket megvalósítsák. Bár sokan ellenezték az ötletet, főleg az állami hivatalok részéről, de az Úr Isten segítségével mégis sikerült felépíteni a parókiát. Amikor kész lett, természetesnek tartottuk, hogy odaköltözünk.

Innen még öt éven keresztül visszajártam Rétére szolgálni, ami az elég nagy távolság miatt fárasztó is volt az odavaló autózgatás, mellesleg ott voltak a gyerekek, akiket vittem magammal vagy a férjemmel maradtak. Bár Rétén megválasztott lelkész voltam, egy idő után mégis arra kértem a Zsinati Elnökséget, ha lehet, helyezzenek közelebb Sókszelőcéhez és bármilyen szolgálatot elvállalok, csak ne keljen beutaznom. Mivel Deákin éppen akkor üres volt a lelkészi állás, így oda helyeztek. Egy évvel később pedig megválasztottak lelkészüknek.

Sókszelőcén laktak, innen szolgálta be megválasztott lelkipásztorként a gyülekezetet. Elfogadták ezt a helyzetet, hogy nem ott lakó lelkipásztoruk van, illetve hogyan viszonyultak ehhez a kérdéshez?

Elfogadták, illetve számoltak ezzel, ismerték a családi körülményeinket, különben nem választottak volna meg. Bizonyára a gyülekeznek jobb, ha ott van kéznél a helyben lakó lelkésze, de én igyekeztem is ott lenni közöttük, amikor csak tudtam. Megtartottam a hittan- és a bibliaórákat, s ha valakinek valamilyen bejelenteni valója volt, de már Sókszelőcén voltam, autóba ültem és elmentem Deákira. Ez nem okozott gondot. Húsz évig szolgáltam be Deákit Sókszelőcéről. Soha nem éreztették velem, hogy nekik ez gondot jelent, hiszen mert rengeteg munkát elvégeztünk Deákiban. Templomot javítottunk, s azt, amit kellett, a munka pedig ugyanúgy haladt, mintha ott lakó lelkészük lett volna.

Mire emlékszik ebből az időszakból? Van kedves élménye, amelyet megosztana?

Deákiról csak kedves élményeim vannak. Sókszelőcén engem inkább háziasszonyként ismertek: látták, ahogyan az üzletbe megyek és bevásárolok, majd végzem a ház körüli teendőket. Akkoriban rengeteget dolgoztam a kertünkben. A nyolcvanas években a legtöbb lelkészhez hasonlóan, mi is kertészkedtünk, majd piacra vittük a megtermett zöldséget, gyümölcsöt. A fizetésből ugyan meg lehetett élni, de ha valamilyen „luxuscikket“ szerettünk volna venni, például zongorát vagy automata mosógépet, abból ilyenre nem futotta, ezért kellett még valamilyen mellékes bevétel. Deákira pedig már mindig úgy mentem, hogy akkorra a testemet és a lelkemet is ünneplőbe öltöztettem.

De nemcsak Deákin szolgáltam. Az egyházközséghez tartozott két szórvány is. Délelőtt megtartottam az istentiszteletet, délután pedig Galántára mentem, később, amikor megalakult Vágsellyén a szórványgyülekezet, akkor ott is szolgáltam. Számomra elsősorban azért volt kedves ez a két szórvány, mert mostoha körülmények között kellett megtartani az alkalmakat. Egyik helyről vándoroltunk a másikra. Galántán sokáig az evangélikus templomban tartottuk meg az istentiszteleteket, de később már nem tudtuk fizetni a magas bérleti díjat, így a Csemadok-ház lett egy időre a találkozási helyünk, végül az Apostoli Egyház templomának egyik termét találtuk a legalkalmasabbnak, ahol mind a mai napig összejönnek a hívek.

Vágsellyén egy kis gyülekezetet alapítottunk, s először a kultúrház bábtermében jöttünk össze, s örültünk, hogy van hol megtartani az alkalmainkat. Előfordult, hogy nem érkezett meg, akinek be kellett volna minket engednie a nekünk kijelölt terembe, de ezt is megoldottuk, mert körbe ültük a folyosón lévő biliárd asztalt, s így zajlott az istentiszteletet. Később felkínálták nekünk a Magyar Házat, azóta is méltó helye az istentiszteleteknek. Nagyon áldott szolgálatok voltak a szórványgyülekezetben. Deákin is szerető közösség vett körül, sajnáltam, amikor családi okok miatt be kellett fejeznem az ottani szolgálatomat.

Majd férje halála után a sókszelőceiek meghívták és megválasztották lelkipásztoruknak. Úgy gondolták, hogy ezt a felajánlást a részükről illendő megtenni vagy akár kötelességüknek tartották?

Sokat szolgáltam Sókszelőcén korábban is, mert időnként váltottuk egymást a férjemmel. Ha rossz idő volt, s nem mertem elindulni autóval, a férjem felajánlotta, hogy majd ő megy át Deákira és megtartja helyettem az istentiszteletet. Én meg a délelőtt folyamán Sókszelőcén szolgáltam. De előfordult, hogy a bibliaórákat és a hittanoktatást is én tartottam meg helyette. A férjem egy évvel a halála előtt már betegállományban volt, az összes szolgálatát én vettem át Sókszelőcén kezdtem, majd átmentem Deákira, aztán pedig felváltva a két szórványgyülekezetben folytattam az istentiszteletet, Galántán vagy Vágsellyén.

Eredetileg úgy terveztük, hogy ha Boldogfán felépül a férjem szülői házához csatolt akadálymentesített lakrészünk, oda költözünk. A férjem sajnos hamarább elment, még mielőtt elkészült volna, így az a szép elgondolás, hogy a nyugdíjas éveinket majd együtt töltjük Boldogfán, nem valósulhatott meg. A gyülekezet nagy része viszont jelezte, nekem ezért még nem kellene elmennem Sókszelőcéről, hiszen a lelkész hetvenéves koráig szolgálhat, maradjak még. S én is úgy éreztem, miért is ne.

A férjem ötvenkilenc éves volt, amikor Isten magához szólította, én pedig hatvan, s még nem éreztem, hogy már be kellene fejeznem a lelkészi szolgálatomat. Majd megválasztottak a férjem helyett lelkipásztoruknak, én meg örömmel szolgáltam továbbra is közöttük. Akkor tapasztaltam meg igazán, hogy mennyivel egyszerűbb annak a lelkésznek a munkája, aki helyben lakik. Ott van a templom, a gyülekezet, az iskola, s nem kell utazgatni. Ez a szolgálat nagyon kényelmes volt a számomra, bár a férjem már nem volt mellettem.

Egy idő után aztán üres lett a hatalmas parókia. A gyerekeim önállósodtak, elköltöztek otthonról, s egyre többet gondoltam a lelkészi szolgálatom befejezésére, ugyanis egyedül maradtam az emlékeimmel. A gyerekeim mondogatták, nem jó, hogy egyedül vagyok. Engem ugyanis mindig nagy család vett körül gyermekkoromban és aztán később, amikor családot alapítottunk a férjemmel, s igazuk volt, mert tényleg nem volt rám jó hatással az egyedüllét.

Egy idő után elgondolkodtam azon is, hogy eddig mindig az Úr Isten terelgetett szépen az utamon, s üzente meg az irányt, hol álljak meg, s mikor váltsak, most meg nem tudtam meghatározni, mikor fejezzem be a lelkészi szolgálatomat. Tudtam, hogy hetvenéves korban kénytelen leszek, de még volt jó néhány évem addig. Amikor a gyülekezet nem küldött el, hanem megtartott, testileg és lelkileg is úgy éreztem, szeretnék még szolgálni, s korai lenne nyugdíjba menni. Mikor végre elkészült Boldogfán a külön lakrész, akkor már tervbe vettem az elköltözést, csak vártam valamiféle jelre, mikor legyen az.

Egyik korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, nem tudná magát elképzelni ősz hajjal a szószéken szolgálni. Később változtatott az álláspontján, hiszen ennek ellenére továbbra is vállalta a lelkészi szolgálatát. Azonban nem élt azzal a lehetőséggel, hogy egészen hetvenéves koráig, ameddig az egyházi törvény is engedélyezi, szolgálhasson. Miért döntött úgy, hogy korábban hagyja befejezi a lelkészi szolgálatot?

Elég sokáig szolgáltam ősz hajjal. Negyvenen túl már megjelentek az ősz hajszálak, s akkor korai lett volna letenni a szolgálatot. Hiúságomat félre téve, rájöttem arra, nem az teszi a lelkészt, hogy milyen színű a haja s hány ránca van, hanem az, hogy az Úr Isten felhasználja, s lelke által építi és segíti a szolgálatában. Később, amikor egy fiatal lelkésznőtől hallottam vissza, amit negyvenvalahány éves koromban kijelentettem, hogy nem tudom magam hetvenévesen ősz hajjal elképzelni a szószéken, s még mindig szolgálok, akkor ledöbbentem. Őszintén szólva: nem esett jól ez a megjegyzés. De később beláttam, valószínűleg nem véletlenül érkezett felém ilyen visszajelzés. Akkor ismertem fel, hogy eljött az idő, s elmegyek. Bejelentettem a gyülekezetnek döntésemet, ami után még fél évig maradtam. A költözködésre rá kellett készülnöm, mert egy háromszintes lakásból nem volt olyan egyszerű. 

Utólagosan sem bánta meg a döntését, hogy nem szolgált egészen hetven éves koráig?

Nem bántam meg. Úgy gondoltam, amíg egészségem engedi, addig a lányom családjának szolgálok, besegítek nekik, ahol szükséges. Visszakerültem így abba a gyülekezetbe, ahonnan elindultam, s örülök, hogy nem egy teljesen idegen helyre költöztem. Az Úr Istennek csodálatos útjai vannak. A réte-boldogfai gyülekezet lelkészét, Bohony Beátát még én kereszteltem meg, majd konfirmáltattam le. Most meg az ő igehirdetéseit hallgatom vasárnapról vasárnapra a szószékről. Kidolgozott, Lélek által vezetett prédikációi vannak, mindig lelkileg feltöltődve jövök haza a templomból. Hálás vagyok az Úr Istennek azért is, hogy éppen ő a lelkészem .

Nem a férjével, ahogyan korábban tervezték, hanem egyedül költözött Boldogfára. Nem fájdalmas emiatt Boldogfán élni?

Igen, úgy terveztük, hogy együtt jövünk. A férjem nagyon örült annak, hogy visszakerül a szülői házba, de az Úr Isten másként rendelkezett. Itt pedig úgy telnek a napjaim, mint a legtöbb falusi nagymamának. A hattagú családból reggel öten elmennek, aztán megfőzöm az ebédet, hogy addigra kész legyen mire mindenki hazajön. Délután pedig szintén elfoglalom magamat, mikor mihez van kedvem: az udvaron, vagy a kertben. Olyan normális falusi nagymama életet élek, emellett jut időm az olvasásra is, hiszen rengeteg könyvvel vagyunk körülvéve.

Felkérik időnként helyettesíteni a környező gyülekezetek lelkészei?

Igen, az itteni lelkészem is, ha szabadságra megy, elutazik vagy más elfoglaltsága miatt nem tud szolgálni, szívesen helyettesítem. Sőt, évente egy-egy alkalomra visszahívnak Deákiba, ott is helyettesítettem már. Galántán gyakrabban, elvétve még Vágsellyén is az egykori gyülekezeteimben, s örömmel találkozom az egykori gyülekezeti tagokkal, akik még mindig oly kedvesek a számomra.

Szolgálatában kit tartott példaképének és miért?

Nekem egykori lelkészem, Pándy Bertalan és a családja volt a példaképem.  Teológiában nagyon képzett, de emellett alázatos lélek volt. Ahogyan megélték a hitüket, s az igyekezetüket a gyülekezet külső és belső építésében, az nagy hatással volt rám. Nagyon hálás vagyok neki a mai napig is, hogy elindított ezen az úton, s tanulmányaim során nyújtott segítségért. Még most is szeretettel gondolok rá.

Nőként mi volt a legnehezebb a szolgálatában, illetve mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Nem éreztem különbséget a szolgálatokban, hogy férfi vagy nő hirdeti az Igét, mert az Úr Isten előtt mindnyájan egyek vagyunk. De a lelkészi szolgálat nemcsak az igehirdetésekből és a lelki munkából áll, hanem külső építkezésből is.  A hivatal vezetésről nem is beszélve. A rendszerváltás előtt negyedévenként kellett kimutatásokat készíteni a Járási Egyházügyi Hivatalnak. 

Nő létemre, három gyermek mellett, azonban nem tudom hogyan oldottam volna meg az építkezéseket, a javításokat, a hivatalokban való ügyintézést, ha a férjem nem vállalja fel helyettem. Ő jártasabb volt ezekben a dolgokban. De fontosnak tartom azt is, hogy jó gondnokok álljanak a női lelkész mellett, akik segítenek egy-egy felújításnál meglátásukkal és tapasztalatukkal. Engem minden helyemen ilyen, a gyülekezet gondját viselő gondnokokkal áldott meg az Úr.

Mit gondol, még mindig nehéz nőként szolgálni gyülekezetben? Vagy ma már jobban elfogadják a női lelkészeket, akik már elég szép számban szolgálnak az egyházban?

Tudom, hogy vannak gyülekezetek, akiknek az volt a kikötésük, hogy férfi lelkészük legyen. Egy alkalommal, kezdő lelkészként helyettesítettem az egyik gyülekezetben, a gondnoknak viszont nem nagyon jött be, hogy női lelkész végzi a szolgálatot. Az istentiszteleten kijelentettem, hogy a jövő héten úrvacsoraosztás is lesz, amelyet egy másik beszolgáló lelkész végzett volna el. Ennek ellenére megkérdezte: de ugye nem ő fog úrvacsorát osztani? Én meg nem értettem a kérdést, nem tudtam, hogy ki az az ő? Kire utal ezzel? Az te vagy – mondta nagy megrökönyödésemre a mellettem álló férjem – vagyis nem szívesen vennék, ha te osztanád az úrvacsorát.

De itt Rétén ilyen megjegyzéssel nem találkoztam. Továbbra is kitartok amellett, hogy a szolgálat területén nincs különbség férfi és nő között, a gyengébb nem is ugyanúgy megállja a helyét és jó példák is vannak erre, például a lelkészem  is közéjük tartozik.

Ugyanakkor vallom, hogy a női lélek más, mint a férfi.  Konfliktusos helyzetekben mi másképpen közelítjük meg a problémát. Próbáljuk az éleket kicsit tompítani, de ott is van egy határ, s nem lehet nagyon nőiesbe menni. A férjem gyakran mondogatta is: nem kell mindenkinek mindig megfelelni.

Sokáig emlegette azt az igét is, amellyel a rétei gyülekezetbe beiktatott Varga Imre püspök: „Hanem mivel az Isten ítélt minket alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az evangéliumot, úgy hirdetjük azt, mint akik nem az embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek. “. /1Thessz 2,4/

Megemlékezés a rétei református templomban a lelkészi szolgálata kezdésének az ötvenedik évfordulóján 

Az ötven évvel ezelőtt kezdődött szolgálatára megemlékeztek Rétén is?

Igen, meglepett a gyülekezet, október 23-án, pontosan az ötvenedik évfordulómon. A lelkésznőnk csodálatosan megalkotott egy emléklapot Ötven év az Úr szolgálatában címmel, amelyen egyfajta emlékkövek emlékeztetnek arra, hogy mikor volt az első keresztelőm, konformációm, házasságkötésem, temetésem, illetve összesítette azt is, hogy hány ilyen szolgálatom volt tizenhat éven keresztül.

Boldog embernek tartja magát?

Igen, én boldog embernek vallom magamat. A Zsolt 16,5-6 igéit idézve: osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem. Én már előre nézek arra az örökségre, amely odaát vár rám. Nem tudom hány év múlva, de egyszer találkozom az előre ment szeretteimmel és a férjemmel. S ez az én örökségem nagyon tetszik nekem.

Iski Ibolya

Fotó: Iski Ibolya, archív, családi fotók

Névjegy: Szabóné Híres Erzsébet

Születési időpont és hely: Csicser, 1948

Tanulmányok: Prága

Lelkészi szolgálatok helyei és időpontjai:

Réte-Boldogfa 1972-1988

Deáki 1988 - 2008

Sókszelőce 2008 – 20016

Beszolgált gyülekezetek: Réte-Boldogfa, Szenc, Deáki, Sókszelőce

Galánta, Vágsellye

Férje: Szabó Sándor sókszelőcei lelkipásztor 1949 - 2008

Gyermekei: két lány és egy fiú