Az igeszakasz bevezetője a karácsonyi eseményeknek, talán mindenki ismeri. Ünnepeinken halljuk ezeket a szavakat a templomban, de mivel a történet kezdetét jelenítik meg, ritkán időzünk el ezeknél, s ritkán is magyarázzuk őket. Karácsonyi igét azonban más alkalommal is lehet, sőt érdemes olvasni, mert az Úristen bizonyos élethelyzetekben pont azokat a sorokat nyitja meg számunkra Szentlelke segítségével, amelyeken máskor oly könnyen átsiklunk.

Így van ez most, a népszámlálás kezdetén is, hiszen egy hasonló helyzetet tár elénk a Biblia, mint amiben hónapokig élni fogunk: rendelet jön, össze kell írni a népet, fontos, ki hova tartozik, fontos, ki minek-kinek vallja magát!

Abban az időben, amikor történetünk játszódik, kicsit másként zajlott ez az egész dolog, mint napjainkban, hiszen útra kellett kerekedni, és elutazni a származási helyre, így is vállalva a gyökereket, akár hosszú és körülményes utazás árán is. „Kényelmi” szempontokról pedig ne is álmodozzunk, hiszen – bár nagyon romantikus a várandós Máriát és szerelmét egy szamár hátán látni – borzasztóan megterhelő utazás lehetett ez, melegben, szárazságban, veszélyes területeken át zötykölődni – csak azért, hogy vállalják és vallják, hogy hova tartoznak, honnan származnak. Bizonyára nem volt választási lehetőségük sem: menni kellett, akár esett, akár fújt, mert ez volt a parancs. A rendeletet pedig betartja az ember, főleg, ha szegény és befolyástalan, még akkor is, ha „szép” múltja van, hiszen királyi nemzetség kései sarja…

A hátunk mögött levő esztendő sok mindenre megtanított bennünket is: zokszó nélkül engedelmeskedünk már naponta változó parancsoknak, rendeleteknek. S tudjuk: amit „felül” mondanak, azt be kell tartani, ha nem akarunk bajba kerülni. De vajon, hogy vagyunk a népszámlálás dolgával? Ez is egy betartandó parancs számunkra, beikszelendő válaszokkal, letudva a kötelező köröket – vagy jelent ez számunkra más is? Felvidéki reformátusként, hitünk megvallását alátámasztva bizonyára fontos feladat mindnyájunk számára, hogy a magyar nemzet részei vagyunk. Nekünk nem kell ennek megvallásához messzire utazni: helyben kell nap mint nap vállalnunk a nehéz körülményeket, akár veszélyhelyzeteket is. Vállalni a legyintést, a megmosolygást, a „korszellem” gúnyolását, vállalni azt is, ha „őskövületként” tekintenek ránk, mert tudjuk, hogy „magyarnak (és reformátusnak!) lenni büszke gyönyörűség”. És ezt nem lehet átlépni – ez benne marad a zsigereinkben.

Olyan érdekes, Testvérek: most, a veszély hónapjaiban, több helyről hallom, hogy az életében nem református magyarként élő, haláláért megharcoló testvéreink hogyan imádkoznak utolsó leheletükkel, hogyan kérik családjuktól, hogy őket reformátusként, magyarul temessék el. Sokszor a család sem érti ezt a kívánságot, mert talán már más nyelven szólnak maguk közt, és sajnos sokszor talán idegen isteneket is szolgálnak. De jönnek, mert ez apuka, anyuka utolsó kívánsága. És akkor, ott, az emberi élet utolsó állomásán elhangzik az ige: református szertartás szerint, magyarul. Óriási tanítás és missziói szolgálat ez!...

„Református magyar vagyok, amíg élek, az maradok” – olvasható sokak profilképe alatt mostanában a Facebookon. Adja Isten, hogy ez ne kérkedés, hanem őszinte, hittel teli megvallás legyen: ne csupán a világhálón, hanem a valóságos mindennapokban, akár apró dolgokban is. Sokszor ezek a kicsi vállalások jelentik a legtöbbet azoknak, akik bizonytalanul sodródnak, s talán azt sem tudják, hova, kikhez tartoznak igazán. A járvány napjaiban ember bezárhatta a templomajtókat – de biztos vagyok benne, hogy Isten nem bezárta – hanem kinyitotta őket a világ felé, hogy így is tudjuk vállalni és vallani győzedelmes hitünket és tőle kapott „büszke gyönyörűségünket.” Ámen.

Imádkozzunk!

„Uram, a kezem el ne engedd!

Te vagy a vég, Te vagy a kezdet

Te vagy az Egy és Te a Minden,

Te vagy a túl és Te az innen.

Te vagy a hajnal és az este,

Te vagy a remény éjjelente,

Te vagy a fény és Te az oltár,

Te vagy a Szent, ki velem voltál.

Te vagy az Élet és az Álom,

Te vagy a legszebb szó a számon.

Te vagy az Egy és Te a Minden,

Te vagy a megszabadító irgalmas Isten!

Te ott voltál, mikor születtem,

Te ott voltál, ha rosszat tettem.

Mikor bánat nyomta a vállam,

Édesanyám sírjánál álltam.

Uram, Te láttad minden léptem,

Te vagy a vigaszom, reményem.

Amikor kellett, segítettél,

Mindig jó útra terelgettél.

Add, hogy éljek őszinte szívvel!

Szolgáljam Hazám, szenvedéllyel.

Te vagy a Kezdet és a Minden,

Te vagy a megszabadító, irgalmas Isten!” (Éliás Tibor)

Révész Csilla, a Zselíz–Sárói Református Társegyházközség lelkésze