Jézus földi élete során sokszor találkozott betegekkel. Legtöbbször a betegek jöttek Jézushoz gyógyulásért, vagy hozták őket egészséges szeretteik. János evangelista nyomán azonban nem a beteg jön és kér, hanem Jézus maga lép oda és szólítja meg az embert. A maga szeretetéből eljött a földre, közel lépett a beteg, nyomorúságos világhoz, hogy megszólítsa, megmentse. Hozzánk is odalépett, amikor talán még nem ismertük, mégis mellettünk döntött, mert gyógyítani akar. Az a kérdés, – ami akkor elhangzott egy beteg ember felé – hangzik most is, és megszólít minket: Akarsz-e meggyógyulni?

A kérdés talán megérint minket, keresztyén hívő, vallásukat gyakorló embereket is: Mit akarok, mit csinálok én itt? Hogyhogy még mindig itt tartok? Hogy még mindig ugyanabban kínlódom, még mindig ugyanazzal küszködöm már évek, évtizedek óta?! Még mindig ugyanaz a fájdalom, vagy talán ugyanaz a keserűség, régi félelem, aggodalom, bűntudat érzése nehezedik rám. Az emberiség, amelyhez Jézus gyógyítani jött, annyi jobbító szándék után is, még mindig ugyanott tart. Ugyanazok a háborúk, társadalmi igazságtalanságok, bűnös politikák… Van-e még erőm akarni, tudok-e még igazán hinni a gyógyulásomban, abban, hogy lehet megoldás? Jézus kérdése segít ezt végigondolni, hogy mi az igazi  baj: Uram, nincs emberem! Nem a betegségét panaszolja, hanem a magányát. „Nincs emberem…” Ez a csodaváróknak a legnagyobb nyomorúságáról szól, az Istentől elszakadt emberi élet istentelen és embertelen magára maradottságáról. Mert ez nemcsak a beteg magányáról és elhagyatottságáról szól, nemcsak arról, hogy mi emberek társadalmi szinten is közömbössé válunk és elszigetelődünk, hanem mindenekelőtt arról, hogy nincs ember, sem én magam, nincs semmi pusztán emberi, ami segíthetne. Feleszméltet-e minket Jézus kérdése, és észrevesszük-e Őt, aki ott áll az életünkben, megszólít, kérdez és embert panaszló nyomorúságunkra válaszol: Én vagyok az az ember! Én vagyok a te embered. Az emberré lett Isten…

Nélküle mindig egyedül maradunk, akkor is ha sokan vesznek körül. De vele, ha Ő közel jön, velünk van, akkor sem vagyunk elárvultak, ha mindenki elhagy. Istennek erről a lépéséről beszél az egész Újszövetség, Jézusról, akit úgy is hívtak: Immánuel – „Velünk az Isten”. Krisztus egész földi élete, amit emberként végigélt, érzett, gondolt és szenvedett, azért történt, hogy soha senki, még a halál iszonytató magányába érkezve is, ne mondhassa: nincs emberem. Ezért lett Isten emberré! Vele lehet bölcsességünk, bátorságunk, erőnk felébredni és szembenézni a legerősebbel és legmélyebbel az életünkben (Kelj fel!), kimondani, megvallani, merni hozzányúlni (Fogd meg!), és felszabadult engedelmességben kilépni belőle (Járj!).

Farkas István beszolgáló lelkész