Érdekes, hogy a Biblia gyakran beszél a boldogságról. Máté evangélista híradása szerint Jézus is ezzel kezdi üzenetét (Mt 5,3–11) és az oly gyönyörű, mélységes imádságokat rejtő Zsoltárok könyve (Zsolt 1) is a boldog ember leírásával kezdődik. Bizonyítja ez is azt, mennyire ismer bennünket teremtő Istenünk, legbensőbb vágyainkkal együtt: hiszen ki ne keresné, kutatná a boldogságot? Gárdonyi Géza olyan találóan adja meg a választ a Mi a boldogság? címben felvetett kérdésre – a társadalom egy-egy rétegének elhangzó „ha... ” vágyódása után összefoglalásként – „mindenkinek az, amije nincsen.” Ez azonban csak az emberi oldal.

Isten üzenetében, az Igékké szilárdult szavaiban azonban teljesen más oldalról közelíti meg a boldogságot! Soha nem elérhetetlen dolgokkal köti össze, még ha ezek az emberi logika számára sokszor meglepőek is. Ha megnézzük alapigénk eredeti görög szövegét, ott a kísértésre az a szót is használják, ami próbatételt is jelent. Ebben érezhetjük már jó ideje magunkat a vírusos járványhelyzetben is: próbára tesz a bezártság, az elszigeteltség, a félelmek, az egészség – szeretteinkké és önmagunkké egyaránt – féltése... Igen, ez a baj, hogy ennél leragadunk és nem látunk tovább. Itt méltán vetődne fel bennünk is a kérdés, hogy hogyan is lehetnék így boldog? Ám alapigénk nem áll itt meg, hanem előre mutat – a próbáknak egyszer vége lesz – és ígéretet közöl a pozitív helytállás esetében, mégpedig az élet koronáját.

Boldogságunk nem lehet mulandó földi dolgok feltételéhez kötve, hanem egyedül az Úr Jézusba kapaszkodó szeretetetteljes hitben gyökerezhet. Az ilyen fa ugyanis mélyen és szilárdan kötődik a földhöz és fújjon bármilyen szél, vagy vihar a világban (kísértések és próbatételek), azok az ágakat (Isten ígéretei) semmilyen körülmények közt sem tudják letörni, hanem a lombkorona ékességében a levelek és virágok összességének pompájában (örök élet) hirdetik Isten dicsőségét és kegyelmes szeretetét. Hírül adják ezeket a világnak! Ezek a mostani próbatételek vezessenek el bennünket is arra, hogy hadd lehessünk Istennek ilyen „fáivá“ – így megtalálva a boldogságot –, hogy Túrmezei Erzsébet vágyódását hadd zenghessük sokan vele együtt: „Az Úr Jézus fái / emberéletek. / Én is az ő kedves / fája lehetek. // Kertjébe fogadta / kicsiny életem. / S csupán egy a vágyam / azóta nekem: / Hogyha majd megérint / ősz hideg szele, / állhassak előtte / gyümölccsel tele.” (Az Úr Jézus fái) Ámen.

Takács Klaudia rozsnyói beosztott lelkész