Sosem fogom elfelejteni azt, amikor Isten engem is először megszólított, amikor nekem is azt mondta, hogy Krisztián! Krisztián! Már ebből is tudtam, hogy Ő ismer engem, tudja, ki vagyok és figyel rám annak ellenére, hogy én közömbös voltam iránta. Ő minden méltatlanságom ellenére számon tartott. Mózes is mondja később: „Ki vagyok én, hogy kivezessem a népet?” Ez a helyes magatartás Isten előtt, amikor rájön az ember, hogy méltatlan. Amikor rájön arra, hogy mindene, ami van az kegyelem. Mózes azt mondja, hogy ki vagyok én? Egy senki vagyok, egy nulla. Egyszer Cseri Kálmán mondta, hogy mi nullák vagyunk, de ha Istent magunk elé helyezzük, akkor a nulla elé odakerül egy egyes és az már erős szám. És akárhányszor az ember azt érzi, hogy méltatlan, annál több nulla kerül az egyes mögé. Így válhat egy elveszett ember Isten gyermekévé, sőt küldötté. 

Azt mondja Isten: Mózes! Mózes! Mózes pedig válaszol: „Itt vagyok!” A károli Bibliában így hangzik: „Ímhol vagyok”, ami annyit jelent, hogy rendelkezz velem.

Uram, Te szólítottál, elhívtál, számon tartottál, nem hagytál el, most hívsz, én pedig itt vagyok. Rendelkezz velem! Kész vagyok arra, hogy szolgáljalak! Isten pedig közbeszól, hogy még nem vagy kész. Először vedd le a sarudat! A keleti vallásban a saru tisztátalannak számított, mivel állatbőrből készült. Minden, ami állatból készült, vagy ami „halott” volt, tisztátalan volt.

Lehet, hogy az elhívatásunk után mi is azt éreztük, hogy küldetésre készen vagyunk, bár méltatlanok vagyunk rá, de szeretnénk az Urat szolgálni. De valamilyen oknál fogva nem tudtunk még teljesíteni. Ez azért lehetett, mert a „saru” még rajtunk volt. A régi terheinket, bűneinket, mindent, amit hoztunk magunkkal a régi életünkből még nem vettük le, pedig ahol vagyunk az már szent hely. Pál apostol mondja, hogy a test a lélek temploma. Az egy szent hely, és csak az tud küldetést végezni, aki nap, mint nap erősíti és tisztítja a lelkét. 

Egyetem alatt volt egy időszak, amikor nem olvastam a Bibliát. Egyik nap kihagytam a napi igét, második nap már nem akaródzott kikeresni, egy hét után meg már el is felejtettem. Az akaratom gyengült, ahogy a küldetésem célja is és nem tudtam küldöttként szolgálni. Pál apostol mondja Timóteusnak: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”

Erősítsük nap mint nap a hitünket, érezzük és lássuk meg az Úrnak a körbeölelő szeretetét minden élethelyzetben és gyűjtsünk erőt a küldetésekre, ki-ki a maga szolgálatára, mert „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” (Fil 4,13). Ámen! 

Tóth Krisztián komáromi segédlelkész