Azt hiszem, hogy mindnyájunk számára köztudott, hogy az ember társas lény. Akkor érzi jól magát, ha egy társaság, egy szerető közösség része lehet. Már a Biblia első lapjain is megerősítést kap ez a gondolat, amikor is Isten szájából hangzik el az, hogy bizony nem jó az embernek egyedül lenni. Ezért már a bibliai idők kezdetétől kisebb-nagyobb élettársi egységekhez, családokhoz, csoportokhoz és társadalmakhoz szól az Isten igéje.

Nem jó tehát az embernek egyedül. Egy kicsit sem. Azt hiszem egyre inkább megerősödik ez bennünk mostanság. Vannak családok, szerteágazó rokoni és baráti kapcsolatok és mégis azt érezzük bennük, hogy az emberek nem egymással, hanem inkább csak úgy egymás mellett élnek. Mindenki teszi a dolgát, végzi a feladatait, egymás meghallgatásáról és támogatásáról pedig egyre inkább megfeledkezünk. A társas magány szörnyű példája ez.

De mi a helyzet velünk, akik elvileg egy élő közösség, Krisztus gyülekezetének elhívott tagjai vagyunk? Mi vajon vágyunk-e az őszinte és mély testvéri kapcsolatokra, vagy a vágyakozásunk kimerül abban, hogy ha majd lehet, akkor legyünk csupán jó sokan a templomban?

Néhány éve egy presbiteri csendesnapon vettünk részt. A találkozón egy fölöttébb egyszerű, de mégis előremutató kérdéssel találtuk szemben magunkat, ami így hangzott: Milyen az álmaid gyülekezete? A válaszok betonba döngöltek! A legtöbben ugyanis azt mondták el álmaik gyülekezetével kapcsolatosan, hogy őszintén hiányolják a bizalmi kapcsolatokat.

Szeretnék, ha nem csak ott az istentiszteleten futnának össze, de lennének beszélgetéseik és hétközi találkozásaik is. A fiatalabb hívők egy garmadája pedig arra panaszkodott, hogy túl kritikusnak és közömbösnek érzi a vasárnapi találkákat. Volt, aki az élő közösség helyett Isten „közönségének” mondta a saját gyülekezetét! De leszögezte, hogy ez nem a helyi lelkipásztor sara, mert a baj velük van! Valahol tehát nagyon elcsúszik a dolog, ha kifelé ilyen kép rajzolódik ki rólunk. Megyünk az Úr közelébe több éve-évtizede tankolni, töltekezni, de mégis egymás meghallgatása, a lábak megindulása és kezek odanyújtása hiánycikkeknek mondhatóak egyházközségeink polcain.  

A kiürülő templom sorainak betöltése közben megfeledkeztünk az egyénekről. Arról a betévedt egy fiatalról, egy özvegyről vagy egy magányosan tengődő falubéliről, akivel bár nem lesz tele a templom, de mégiscsak valaki olyanról, aki közénk érkezik. Azt az egyet vagyunk hajlamosak szinte észre sem venni, aki a számok háborújában mit sem ér, viszont Jézusnak a legfontosabb. Mert az Isten azt akarja, hogy kapcsolatunk legyen ne csak Ővele, de egymással és az eggyel is!

Egyik lelkészbarátom szokta mondani, hogy a gyülekezet közösségének épülése valójában mindig bontással kezdődik. A régi beidegződések, sérelmek, elvárások, bizalmatlanságok falainak lassú, de szisztematikus elbontásával.

Mert az isteni szeretetben újjáépülő közösség tagjai már nem problémákkal és múltbeli sérelmekkel, feszültségekkel foglalkoznak, vagy azzal hogy nekik valami hasznuk legyen a másikból, hanem arra törekednek, hogy a másiknak legyen haszna őbelőlük. Nem azt várják a tagok, hogy itt vagyok, szeressetek, hanem itt vagyok, hadd szeresselek én benneteket! Elsősorban nem arra vonatkozik a szeretetközösség fogalma, hogy mit kaphatok a másiktól, hanem arra, hogy mit nyújthatok én. Mert a krisztusi szeretet mindig áldozni akar! Nem a bevételből él, hanem a kiadásból. Különös és fura gazdaságpolitikája ez az Istennek.

Jó volna, ha a mostani beszorított helyzetedben jobban figyelnél az egyre! Arra az egyre, akire Jézus soha nem mondana nemet. Közömbösség vagy közösség? Te melyikre szavazol?

Böszörményi Tamás nagykövesdi lelkipásztor