Géresi Róbert püspök nyitó áhítatának alapjául a 4Móz 20,1-13 versei szolgáltak. Igei magyarázatának elején elmondta, azért választotta ezt a történetet, mert fontos üzenetet hordoz a keresztyének és az itt jelenlévő lelkipásztorok számára.

A nép a pusztai vándorlása során eljut Kádesba, amelyet az ószövetségi tradíció a szent ítélkezés helyének tart. A nép szomjúhozni kezd, mert nincs mit innia. Fellázadnak vezetőik, Áron, Mózes és Isten ellen. „Miért hoztatok ki bennünket Egyiptomból és miért kell hosszú idő óta vándorolnunk a pusztában?” – szegezte nekik a kellemetlen kérdést a nép.

Látszólag helyesen cselekedtek

A lázadásában Isten népe megfeledkezik arról, hogy honnan hozták ki őket – fogalmazott Géresi Róbert. Egyiptomot emlegetik, ahol halálra voltak ítélve, de megszabadultak onnan Isten segítsége által, aki átvezette őket száraz lábbal a Vörös-tengeren.

A püspök felsorolta, mi minden képezte elégedetlenségük tárgyát: nem tetszik nekik a pusztai vándorlás, szomjúhoznak, unják az Istentől kapott eledelt, a mannát. Szebbet, jobbat akarnak maguk számára. Nem tetszik nekik sem a hely, de az a helyzet sem, amibe Isten és az ő emberei vezették őket. Sőt, az az út sem, amely az ígéret földje irányába vezet.

Géresi Róbert püspök

„Nincs mit inni. Isten azonban nem akarja, hogy az ő népe szomjazzon, mert nem a szomjúhozásra ítéltettek ebben a pusztai vándorlásban. A történet arról szól, hogy életük minden napján érezzék és tapasztalják meg: ők az Istentől függésben élnek, s az ő viszonylatában kell meglátniuk a saját életüket. Isten arra kéri Mózest és Áront, fakasszanak vizet a sziklából.

Mindketten látszólag helyesen cselekszenek – közli a püspök, aki hozzáteszi: „Szépen végig csinálják a liturgiát”.  Elvonulnak a nép előtt úgy, hogy mindenki lássa őket, a kijelentés sátránál pedig leborulnak Isten színe előtt. Megjelenik az Isten dicsősége, még parancsot is hallanak, s mindent megtesznek, amit kérnek tőlük. A történet mégis úgy fejeződik be, hogy együkük sem megy be az ígéret földjére – mutat rá Géresi Róbert a rájuk vonatkozó isteni ítéletre.

Talán nem is tudják miben vétkeztek, de mi tudjuk-e?

A püspök igei magyarázatában Mózes és Áron viselkedését kezdte el elemezni: nem ők lázították fel a népet. Mózes odamegy a sziklához és megkérdezi, ebből a sziklából fakasszunk vizet? Kétszer ráüt a botjára, s jön a víz, s mindenki csillapíthatja a szomját. – Azt gondoljuk, ez egy szép történet – mondja a püspök, majd hozzáteszi: Miközben megvalósul Istennek az akarata, Mózes és Áron mégis gyarlónak találtatott.

Sokan úgy vélik azért, mert használták a botot, mások szerint elég lett volna egyszer ráütnie a sziklára. Amikor a népnek felteszik a kérdést, hogy mi fakasszunk-e vizet a sziklából, akkor kihagyják Istent a számításukból: a szeretetét és kegyelmét, s azt a látszatot keltik, mintha ők lennének azok, akik a vizet fakasztják – magyarázza, majd kifejti: Lehet, nem is tudják, miben vétkeztek az Úr előtt.

S mi tudjuk, Felvidéken szolgáló református lelkészek, hogy miben vagyunk vétkesek? Érezzük és látjuk pontosan, hogy amikor hibázunk, tévedünk, vétkezünk, elengedünk dolgokat, akkor mi az, ami életünkben a megfeddés, s Isten ítéletét hordozza önmagán? – tette fel a kérdést célirányosan hallgatóságának a püspök. Az ember sokszor nem is tudja, miben vétkezik. Nem is látja pontosan. Sokszor annyira téves az elgondolásunk, hogy a mi cselekedetünk Istennek az ítélete alatt áll.

A kishitűség ára

Elmondja, Mózes és Áron kishitűségük miatt nem mehetnek be az ígéret földjére. Ez egy komoly büntetés a számukra – konstatálta Géresi Róbert, majd hozzáteszi: Hány éve tartanak már az ígéret földje felé, s egy félreértelmezett liturgia, s egy nem teljesen odaszánt szív azt az ítéletet vonja maga után, hogy nem mehetnek be az ígéret földjére.

„Az Újszövetségnek az üzenete viszont az, hogy Isten kegyelme, hatalma, szeretete azokat a bűnöket és vétkeket is meg tudja bocsátani, amit mi talán észre sem veszünk. Krisztusban van megbocsátás, kegyelem, örök élet. Ne lázadjunk! – szólította fel szolgatársait a püspök, ugyanakkor nem titkolva elmondta: ő maga is sokat panaszkodik, majd feltette a kérdést: De van okunk a panaszra, a lázadásra, amikor a halálból vagyunk megszabadítva? Amikor az üdvösség irányába vezet Istennek a szeretete?

Ez adjon számunkra reménységet és hitet, hogy hatalmasabb Isten szeretete minden egyes emberi dolognál. Mi pedig ennek megélői, megtapasztalói és hirdetői lehetünk ebben a világban” – üzente áhítatának végén Géresi Róbert püspök.

Kovács Krisztián 

A megfontolandó gondolatok után Kovács Krisztián a Debreceni Református Hittudományi Egyetem szociál-etikai és egyházszociológiai tanszékének a docense tartott előadást „A jelenkor szexuális ideológiai kihívásai a keresztyén tanítás tükrében” címmel.

Előadásának elején elmondta, hogy ha szexuáletikáról beszélünk, s ezt egy sajátos etikai módszertannal tesszük, akkor különbséget kell tenni az ideológiai kihívások között, s azok között a tapasztalatok, jelenségek között, ami mindenféle ideológiai háttér nélkül érdekel bennünket.

Ideológiai harc?

Feltette a kérdést, hogy valóban ideológiai harcról beszélünk-e ezzel kapcsolatban, majd hozzátette mintegy figyelmeztetésként: ő ezzel óvatosan bánna.

„Tény és való, hogy a mai szexuális küzdelemben, harcban, megújulásban nagyon sok az ideológia. Merem remélni, hogy akiknek komoly keresztyén elköteleződésük van, de valamilyen oknál fogva mégiscsak a saját nemükhöz vonzódnak, vagy szexuális dezorientációban szenvednek, azok nem az ideológiának köszönhetően állnak meg előttünk, hanem a sajátos élethelyzetükkel. Bölcsen meg kellene különböztetni a jelenséget az ideológiától, attól, ami a személyes életsorsukat jelenti” – hangsúlyozta bevezetőjében az előadó.

Mintegy figyelmeztetésként utalt arra, hogy a keresztyén etika, illetve a keresztyén egyház ezt a témát megfontolt józansággal, ugyanakkor egy saját vélemény és meggyőződés felvállalásával közelítse meg.

„Nem vagyok annak a híve, hogy rajongással, hűséggel, engedelmességgel kitárjuk a kaput mindenféle ideológiának és útszéli filozófiának. Elsőként nagyon fontos lenne megfogalmazni saját magunknak, mi mellett és nem mi ellen akarunk érvelni. Az LMBTQ-harcban ne azt lássuk meg, hogy ki az ellenség, kire kell lövöldözni, hanem azt, hogy mik azok az alapvető keresztyén értékek, bibliai normák, etikai mértékek, amik mentén tájékozódunk. Az érem másik oldala viszont az, hogy meg kell látnunk, szükséges elfogadnunk a másiknak a sajátos véleményét.”

Kifejtette, hogy sok esetben nem a szexuális szabadosság áll az LMBTQ-törekvések mögött, bár ott van ez is, hanem egyfajta jogi küzdelem, hogy ugyanolyan jogokat kapjanak bizonyos helyzetekben ők is, nem feltétlenül az egyházi házasságkötésben, hanem a munkahelyen, a társadalomban, a kultúrában, amit az LMBTQ-t nem követő emberek is megkapnak.

„Van e mögött a részükről egyfajta igazságkeresés is. Abban bízok – több kollégámmal együtt a teológián –, hogy ez most egy hóbort, illetve divat, egy olyan politikai-jogi küzdelem, amely egy idő után el fog csendesedni, s visszatér a régi kerékvágásba a világ. Az ideológiáknak ugyanis ez a sajátossága: feltörekszenek, majd egy idő után elcsitulnak. Nem feltétlenül kell olyan hangosan ugatnunk, hogy az ugatás tovább tartson, mint az ellenség, aki elmegy a házunk előtt. Itt is egyfajta józan megfontolást tartok észszerűnek” – fogalmazott Kovács Krisztián.

Az előadó figyelmeztetett arra is, hogy komolyan kell vennünk a valóságot elsősorban azért, hogy a szexuális normák, viselkedés-orientációk ne minden esetben mumusként, ellenségként jelenjenek meg a számunkra, hanem olyan dolgokként, amelyek valóságosan a társadalmunkban vannak jelen, függetlenül attól, hogy az nekünk tetszik vagy nem.

Sajátos keresztyén meggyőződésünk legyen

Előadásában elmondta, egyfajta kritikai távolságtartást lát észszerűnek a jelenlegi ideológiai háborúval szemben. „Ha mi is ideológiát csinálunk a keresztyén meggyőződésünkből, akkor veszít az erejéből. Mi nem ideológiáknak hiszünk, s nem ilyen-olyan ideológiák mentén fogalmazzuk meg a szexuáletikai normáinkat, hanem a sajátos keresztyén meggyőződésünk szerint, amely mögött Isten- és hittapasztalat, illetve személyes Krisztus-kapcsolat van.

Reggeli áhítatot tart Tanító Péter

„Amit fontosnak tartok ebben a kérdésben, hogy ne egy anti-LMBTQ ideológiát fogalmazzunk meg, hanem a személyes hitünkből fakadó házasság tanítását, vagy házasság-mércét”. Hangsúlyozta, ha egyházként közelítjük meg a témát, akkor fontos kiemelni, hogy van-e egyfajta különbség a jogi- és társadalmi, egyházi és teológiai vélemény között, de az elfogadás és igazolás között is.

„Arra gondolok, hogy ha egy adott társadalom, vagy kormány elfogadja például a melegek házasságát, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez ellen az egyház készakarva tiltakozzon, hiszen ez egy különálló területe az életünknek. Amit a jog ratifikál, elfogad, azt az egyház nem minden esetben kell, hogy kötelezőnek tartsa magára nézve” – fogalmazta meg véleményét előadásában.

Kifejtette, attól, hogy van abortusz vagy eutanázia, nem biztos, hogy abban az országban az egyház ebben a kérdésben kudarcot vallott. A szekularizációnak az a következménye, hogy a vélemények, etikai orientációk szempontjából különálló terület a társadalom, a jog és az egyház. Az más kérdés, hogy milyen narratívával, véleménnyel állunk meg egy ilyen kérdés mellett? Nyilván meg kell szólalni és kell véleményt is formálnunk, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy ez automatikusan átszüremkedik majd a jogba – mondta többek között Kovács Krisztián.

Balog Zoltán püspök

A témával kapcsolatban kifejtette meglátását Balog Zoltán püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke, „Az egyházi társadalom az LMBTQ-ostromban” címmel jelzett előadásában.

Mint mondta, van egy hivatalos állami politika, ami néhány vadhajtással szembe megy, azaz azzal az ideológiával, amely megpróbálja az emberiség jövendő nagy kérdésévé tenni a nemek, a nemiségnek ezt a fajta társadalmi megítélését.

„Miközben az mindig is egy nehéz kérdés volt, hogy a következő generáció kisgyermekkortól kezdve hogyan is talál rá a saját nemi identitására, ami a születésében adott, eközben ebből olyan módon ideológiát csinálni, amivel részben azokat a szellemi-lelki erőket lekötjük egy rossz irányba, amiket más irányba kellene fordítani, azt nem tudom másképp megfogalmazni, mint hogy az egy démonikus dolog, ami így vesz körül bennünket.

Nem azokra a gyermekekre és fiatalokra gondolok, akiknek ilyen gondja van (vagy nem tudták, hogy van, de elmagyarázták nekik, hogy van egy ilyen gondotok), hanem azokra, akik ezt gerjesztik.”

Áldozatok és tettesek

Kihangsúlyozta, mindig különbséget kell tudni tenni ennek az ideológiának az áldozatai és tettesei között. „Ez egy nagyon lényeges különbségtétel. Nem úgy menni szembe ezzel az üggyel, hogy elmondjuk azt az egyetlen szót, hogy bűn, hanem megpróbáljuk megérteni, hogyan került ez a mai közéleti, ideológiai küzdelemnek a középpontjába, amely csak mérgezni tudja azokat is, akiknek ez a gondja, de azokat is, akiknek meg nem.”

Balog Zoltán elmondta, rendeztek egy nagy nyilvános vitát ezzel a témával kapcsolatban a magyarországi református lelkészek számára, amelyre nagyon sok lelkész eljött, ami azt bizonyítja, ott van a világunkban ez a kérdés.

„Nagyon nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy ne dugjuk a homokba a fejünket, ugyanakkor ne menjünk fel arra a színpadra, ahol – képletesen szólva – szeretnének velünk, az úgynevezett konzervatív keresztyénekkel megvívni, akik még ragaszkodnak ahhoz, hogy van egy hitvallásos és egy bibliai tanítás.

Valami démoni

Balog Zoltán kifejtette, valami démonit lát ebben. Ha nem foglalkozunk vele, az a baj, ha foglalkozunk vele, akkor meg az a baj. Ha nem foglalkozunk vele, akkor egy olyan kérdést próbálunk félre söpörni, ami a híveinket egyre inkább fogja foglalkoztatni: mit is kezdjünk a nemiségünkkel, nehogy kívülről mondják meg nekünk milyen nemünk van, hanem majd ők eldöntik.

A püspök a legfontosabbnak a hitvalláshoz való ragaszkodást tartja, miközben meglegyen az a lelki gondozói út is, ahogyan egy ilyen gyermekkel szóba állunk erről a kérdésről.

Előadása végén elmondta, örül annak, hogy 2004-ben, majdnem 20 évvel ezelőtt fogalmazta meg a Magyarországi Református Egyház Zsinata állásfoglalását a házasság-család-szexualitás együttes kérdésében. „Ebben nagyon szépen és világosan el van mondva, mi a bibliai tanítás a nemiségről, a családról, a házasságról és a szexualitásról, illetve miként tekintünk a homoszexualitás kérdésére”.

A továbbképző résztvevőinek felolvasta az ide vonatkozó részt a határozatból: „Ezzel a lelkülettel szólunk korunknak arról a jelenségről is, mely a külön neműek élettársi és az egyneműek tartós kapcsolatát a házassággal egyenértékűnek kívánja feltüntetni.

Ismeretes előttünk, hogy vannak embertársaink, akik öröklött vagy szerzett hajlamként saját nemükhöz vonzódva képtelenek a teremtés szerinti házasságra. Magát a hajlamot erkölcsileg nem minősíti. Ezen testvéreinket lelkigondozói tapintattal fogadjuk, mély emberi drámájukat megértéssel és diszkréten kezeljük. Őket az emberi méltóságot sértő mindenfajta diszkriminatív magatartással szemben kötelességünk megvédelmezni.

Mivel azonban a homoszexuális gyakorlatot mind az Ó-, mind az Újszövetség elítéli és azt a házasságtöréssel egyenlő súlyú bűnnek tekinti, ezért egyházunk az ilyen kapcsolatokat elfogadni nem tudja, ezek egyházi megáldását lehetetlennek tartja.

Mindezekből az is következik, hogy az ilyen életvitel vagy annak propagálása a lelkipásztori és vallástanári hivatással, valamint az e hivatkozásokra felkészítő képzéssel és mindennemű egyházi szolgálattal összeegyeztethetetlen.

A házasság és a család védelme érdekében egyházunk kötelessége tiltakozni az ellen is, ha a törvényhozás a házassággal azonos értékűnek kívánja tekinteni a homofób párok együttélését, lehetővé téve számukra a gyermekek örökbe fogadását.”

Balog Zoltán püspök végezetül tájékoztatásként elmondta, két évvel ezelőtt egy fórumon azt a feladatot kapták a teológiák gyakorlati tanszékei, hogy dolgozzanak ki olyan beszélgetést segítő anyagokat, amely alapjául szolgálna az ilyen fiatalokkal való lelkigondozói beszélgetésnek.

Somfalvi Edit 

Somfalvi Edit a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanára a konfirmációi oktatás új lehetőségeire hívta fel a figyelmet. Előadásának bevezetőjében elmondta, húsz évig volt szolgáló lelkész, majd ezt követően kezdett el a teológián tanítani. „Tudom milyen az, amikor olyan munkát kell végezni, ami olyan érzés, mintha aszfaltot kapálnánk, mert nem nagyon érezzük a sikert“ – fogalmazott az előadó.

Mint mondta, már lelkészkorában létrejött egy találkozó, mely arról szólt, hogy meg kell újítani a konfirmációs oktatást. Az előzmények ismertetése után kifejtette: Ennek lényege az új paradigma, vagyis hozzáállás, amelyben hárman vannak: a tanár, a diák és a tartalom. A tanár dolga, hogy megkívántassa a tartalmat a diákkal.

„Nem a tartalom és a tartalom átadhatóságának a kérdéséből indul ki ez az új megközelítés, hanem abból, hogy embert tanítunk, nem tartalmat. Ez a kezdeményezés, amely a kátéoktatáshoz volt gyárilag kitalálva, azért, hogy a 13-14 éveseket tanítani lehessen, azóta már minden bibliaórának és minden óraként megszervezett alkalomnak a beosztása az óraterve lett“ – tette hozzá.

Elismerte, nem könnyebb az új, mint a régi, ahol mindenfélét ki kellett találnia a lelkésznek, hogy milyen módszerrel vigye közelebb a tartalmat. A jelenlegi megközelítés lényege hogyan vegye rá az oktató vagy a lelkész a másik embert arra, hogy érdekelje a tartalom. Hol fogja megtalálni a kapcsolódó pontját az illető életének a biblia üzenetének a tartalmával. S ez egy teljesen másféle felkészülést és más megközelítést követel – ismerte el. Rengeteg idő telik el azzal, hogy a lelkész megismerje a csoportot, akivel dolgozik. Az első lépése ennek az új munkarendnek ugyanis az, hogy mindenkinek nagyon jól ismernie kell a csoportját. Tudnia kell, hogy a fejlődésében, gondolatiságában és műveltségében hol tart, de azt is, hogy milyen szociális környezetből jön.

„Egyáltalán nem lehet egy megszokott /klisé/ óratervet készíteni. Mindegy, hogy valaki hány évesekkel dolgozik, az a lényeg, hogy hol dolgozik velük. Milyen az a környezet, milyen készségek és viszonyrendszerek alakulhattak ki, mi az, amit mondani lehet? Hogyan lehet megközelíteni azt a réteget, csoportot, akivel dolgozni kezdünk?“  – magyarázta Somfalvi Edit, majd hozzátette, ebben az értelemben a lelkipásztor munkája, mielőtt bárminek nekifogna, imádságos lélekkel kell megismernie a csoportot, akivel dolgozni fog.

Mint mondta, a másik kérdés szorosan összefügg ezzel, mégpedig az, hogy mi érdekli, mi bántja vagy mi frusztrálja azt a csoportot, akivel dolgozni fog. Összességében ismernie kell azokat a kérdéseket, amiket a csoport egzisztenciálisan feltesz. És csak azután jön a Szentírás megismertetése.

„Ilyekor a lelkipásztor – legalábbis a teológusok bevallása szerint – nagy bajba kerül. Ugyanis nem elég az a bibliaismeret, amit a teológusaink összegyűjtenek. Ugyanis az első két évet megúszásra játsszák, legyenek túl az ó- és újszövetségi vizsgákon. Harmadévben viszont gondjaik lehetnek, hiszen annyira kell ismerni a Szentírást, hogy bármelyik történetet elő tudják venni ahhoz, hogy arra az egzisztenciális kérdésre válaszoljon, amivel azt a csoportot meg lehet szólítani.“

Előadása alatt többször is megismételte, embert tanítunk, nem Bibliát. Amikor megkeressük a megfelelő történetet, ami arra az egzisztenciális kérdésre válaszol, ami abban a csoportban lehet, nyilván keresünk egy nagy átlagot, mert nem lehet mindenkinek az egzisztenciális kérdésére egyenként válaszolni, hanem azt mondjuk, ennek a korosztálynak ebben a helyzetben, ebben a faluban vagy ebben a városban ez lesz a kérdése. Akkor keresünk egy nagyjából megfelelő történetet, hogy arra a kérdésre válaszoljon. De még mindig nem csináltunk semmit, csak azon gondolkoztunk, hogy hol lesz a kapcsolat – magyarázta.

Kifejtette, hogy a legfontosabb kérdés nem a tartalom átadása lesz, hanem a kapcsolat. A kapcsolat az ember és a bibliai történet között, illetve ezáltal az Isten között. Amit mi identitáskereséskor elkezdtünk átgondolni a Heidelbergi Káté taníthatóságának az okán, az végül is oda vezetett, hogy megjelenhetett az Együtt a hit útján kötet, amelyet mi tankönyvként használunk a katekézis oktatásban.

Amikor minden korcsoportnak megvan a maga egzisztenciális kérdésköre, akkor ehhez ki kell gyűjteni az analóg bibliai történetekből minél többet, hiszen különböző helyen és különböző körülmények között mást kell tanítani, s mást kell használni ahhoz, hogy a korcsoport, a tagok és a Szentírás között és a Szentírás által az Isten és az ő népe között valós kapcsolat jöjjön létre.

Paradigmaváltás

Elmondta, hogy náluk Erdélyben a konfirmációoktatás egy paradigmaváltáson ment keresztül, hiszen a kikonfirmálás volt a megfelelő szó arra, hogy mit csináltak konfirmáláskor. „Odakényszerítettük a gyermeket a konfirmálásra, s megtaníttattuk velük a konfirmációs anyag tartalmát – elméleti szövegeket, a Heidelbergi Kátét, egyháztörténelmet, énekeket, stb. – s amikor eljött a vizsga, levizsgáztak, lekonfirmáltak, azaz megáldottuk őket, majd szétszaladtak, mert túl voltak mindenen” – foglalta össze röviden a konfirmációval kapcsolatos tapasztalatot.

Rákos Loránt püspökhelyettes, a továbbképző moderátora

„Mi ennek véget vetettünk, s azt mondtuk, a konfirmációs vizsga az egy belépő, nem pedig kilépő. Az a negyven valahány kérdés, amit meg kell tanítani a két év alatt, azt megelőzheti a kiskáténak, a vallástörténetnek, a gyülekezet lokális történetének a megtanítása. A lelkésznek és ezt is abból a szempontból, hogy az adott kérdés hogyan építi Isten és a fiatal kapcsolatát. Nem a kérdést kell megtanítani, hanem a kérdés által felvetett egzisztenciális problémát és a gyermek életét kapcsolatba hozni” – magyarázta az előadó, amit azzal egészített ki, hogy ezért nagyon nehéz megírni az óraterveket.

Előadásában többször is megismételte, hogy paradigmaváltás van a konfirmációs oktatásban. A konfirmálás az a belépő a gyülekezeti életbe. Addig tanulgat, készülget és a hitvallásával megerősítést kap arra, hogy ő is a szövetség tagja, úrvacsorázhat és elkezdi a kemény munkát, az önálló tanítványságot. Akkor kezdi igazán felelősen a saját maga hitének építését. – Ezt levettük a lelkészek válláról. Nem a lelkészek felelősek azért, hogy a gyermek vagy a fiatal mennyire jár hitben. A lelkésznek valójában a környezetet kell biztosítani, hogy hol járhasson hitben. De nagyon tudatosan úgy készítjük a teológusainkat és a jövendő lelkészeinket, hogy az ő felelősségük a környezet és a tiszta tanítás. De egyébként vissza kell adni a gyülekezetté váló fiatalok és felnőttek felelősségét az önmaguk hitélete iránt.

Somfalvi Edit többek között elmondta, nem az egyház és a lelkipásztor felelős a fiatalok hitéért vagy hitetlenségükért. Ennek a ténynek az oktatásban, nevelésben ki kell derülnie, ezért mindig javasoljuk, hogy amikor az első órákat tartják, akkor igyekezzenek abba a családokat is bevonni, de szervezzenek szülői alkalmakat is, ahol ezek a beszélgetések megtörténhetnek, s ahol elmondja a lelkész, hogy ebben kinek mi része van. A szülőknek nem csak a megfelelő étterem lefoglalása a feladata a fiatal konfirmálásakor, hanem a fogadalma szerint az, hogy mindent megtegyen, hogy gyermeke önként tegyen vallást hitéről.

Görözdi Zsolt

Görözdi Zsolt a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának Rendszeres és gyakorlati teológiai tanszékének vezetője a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház konfirmációs értelmezését és gyakorlatát ismertette.

Előadása elején elmondta, sarkalatos kérdés, hogy miként értelmezzük a konfirmációt. A dunaszerdahelyi gyülekezetben, ahol szolgál, életfontosságú eseménynek tartják. „Valóban az, nemcsak azért, mert akkor többen ott vannak a templomban, s megjelennek a szülők és a keresztszülők, hanem azért is, mert ez az egyházi gyakorlatunkban egy olyan pont, amely mindig is jelezte, hogy az egyházunk mit tanít, milyen irányba halad, s hogyan építi fel a gyülekezetet” – magyarázta.

Konfirmáció – hitvallás és fogadalomtétel?

„Fel kell tennünk a kérdést, mi is a konfirmáció. Egyre több helyen hallani arról, hogy redukálni kellene, hogy az ne legyen hitvallás és fogadalomtétel, azzal érvelve, úgysem tudjuk komolyan a hitre nevelnünk a fiatalokat, a fogadalmuk pedig szinte nevetséges. Halasszuk el a konfirmációt későbbre vagy pedig redukáljuk az elvárásrendszert? Akkor mitől konfirmáció a konfirmáció – tette fel a kérdést, majd azzal folytatta, számunkra a konfirmáció az egyben hitvallás és fogadalomtétel is. Megvalljuk a hitünket egyénileg, önként és fogadalmat teszünk arra, hogy Jézus Krisztus követője leszünk és a Szentlélek által vezetett egyháznak a vonalára ráállva és együttműködve holtig hűséges, engedelmes áldozatkész tagjai leszünk.

Mint mondta, a liturgiát nem szabhatjuk személyhez, attól, hogy nem tudja felfogni, attól még a liturgia teljesen rendben van. Ezért nem változtatjuk meg sem az úrvacsorát, sem a keresztséget, ami felülről adatott, s mi igazodunk ehhez. Ehhez kell egyfajta szint elérése is – konstatálta Görözdi Zsolt.

„De mi az a szint? Ha hitvallás, akkor hitre jutás, amit azonban emberileg nem tudunk szavatolni, ha viszont leteszünk arról, hogy a hitre jutás alkalma a konfirmáció, akkor magunk alatt vágjuk a fát. Ha a tanítványságnak semmi jele sincs a gyermekekben, akkor botorság azt gondolni, most még nem tanítványok, de ha lekonfirmálnak, akkor majd el kezdenek járni a templomba és majd igazi tanítványokká válnak. De nem. Viszont miért ne bíznánk Isten Szent Lelkére az ügyet, ugyanis nem mi vagyunk a garantálói annak, ami történik. Kérdés az is, hogy valóság vagy színjáték-e az, ami zajlik a konfirmációval kapcsolatban.

Min áll vagy bukik a konfirmációi oktatás?

Megemlítette Molnár Miklós könyvét, amelyben arról ír, hogy mi lenne a konfirmációs felkészítés célja, s arra teszi a hangsúlyt, hogy a felkészítésen vagyunk együtt, s nem órák, hanem foglalkozások vannak. Ebben benne van az ifjak és a szülők megkeresése is, de amit tapasztalunk lehangoló, ettől függetlenül a mi dolgunk a missziói parancs alapján is: Menjetek el utánuk.

Kifejtette, szükséges egy olyan pneumatikus közösség kialakítása a konfirmációs felkészítés alatt a lelkésszel és egymással, ami hasonló egy istentiszteleti közösséghez. Ha Bibliaolvasó közösséget akarunk nevelni, hitre és egyháztagságra is, akkor be kell őket vezetnünk az egyházi életbe. Ezt követően jön az egyházunk tanításának és történetének a megismertetése, a dogmatikai, hitvallási rész és a fiatalok lelki gondozása.

Görözdi Zsolt azonban emlékeztetett arra, hogy ezzel szemben a gyakorlatunk egy frontális tananyag átadása, ahol a lelkész beszél, a fiatalok hallgatnak, de a végén adatokat kérünk tőlük. Hiába tanítjuk az utolsó ítéletet, hogy ha nincs bennünk várakozás, félelem, lelkiismeretfurdalás vagy nincs kapcsolatunk azzal az Úrral, aki visszajön. A megtanultak csak puszta adatok lesznek, amelyeket elfelejtenek.

Mint mondta, mi a te egyetlen vigasztalásod, ki a közbenjáró, mit kell tudni róla kérdéseken áll vagy bukik manapság a konfirmációs oktatás. „Tudva a jelenlegi gyakorlatot, fontos tudatosítani, ne görcsöljünk be a nehézségeken, de jól esik a lelkészeknek felháborodni a gyermek érdektelenségen, a szülők gondatlanságán, hogy nem járnak templomba. De ez egy kicsit hamis” – tette hozzá.

Elmondta, nagyon fontos az imádságos lelkület a gyermekért, a szolgálatért. Ha imádkozunk valakiért, akkor már nem ellene, hanem érte és értem is imádkozom. Fontos a szeretetteljes elfogadás, nem neheztelni a gyermekre és a szülőre, akkor sem, ha a legostobább kifogásokat vonultatják fel, miért nem küldi gyermekét a konfirmációi oktatásra.

Beszélt az elvárásrendszerről is. Kifejtette, tudatosítanunk kell, hogy a konfirmáció az egy állomás. A fogadalmat tettek nem kész emberek, hanem a hitüknek az állomásán vannak, s hisszük, hogy Isten vezeti őket, s azt is, hogy továbbra is ő fogja a kezüket és vezeti őket. Rudolf Boren azt mondja, hogy a prédikáció az öröm forrása. Munkálkodjuk ki magunkban, hogy a konfirmációs találkozó is az öröm forrása legyen.

Zán Fábián Sándor püspök

A lelkésztovábbképzőt megtisztelte Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke, aki bemutatta az idén megalakulásának centenáriumát ünneplő egyházkerületét. Beszélt az elmúlt száz esztendő árnyoldalairól, de arról is, hogy voltak ennek az évszázadnak bizakodásra okot adó korszakai is, kiemelten az elmúlt harminc év, amelyről úgy fogalmazott, hogy az az áldásoké volt. Viszont a legújabb kor kihívásai, az általános létbizonytalanság, a most zajló háború, mind-mind együttesen megtizedelték a magyar közösség egészét, így a reformátusokat is. A háború miatt a reformátusok mindegy harmada elmenekült külföldre, viszont bíznak abban, hogy minél hamarább elérkezik a változás, a béke ideje.

A halál után is van reménységünk

„Sokan úgy vélik, a halál után nincs reménység. Nekünk viszont van. Ez az üzenet túlmutat mindenen. Bizakodom abban, hogy a gyökerek erősek és még tudunk hajtásokat hozni, de ha az Úrnak más lenne is a terve velünk, akkor is hiszek abban, hogy majd kiárad az Úr lelke, s az elhalt csontok, porok, gyökerek, kihajtanak s olyanok lesznek, mint a csemete“ – fogalmazta meg reménységét a jövőre nézve Zán Fábián Sándor püspök. /A lelkésztovábbképzőn elhangzott gondolatainak részletesebb ismertetése a későbbiekben lesz olvasható./

A lelkésztovábbképző harmadik napjának délelőttjén lehetőségük nyílt a lelkipásztoroknak arra, hogy az elhangzott témákkal kapcsolatban elmondhassák a meglátásukat, vagy akár ajánlásokat fogalmazzanak meg az egyház vezetése felé.

Reggeli áhitatot tartott Tanitó Péter és Ficzere Tamás, az esti imaközösséget Virág Szilvia és Molnár Miklós vezette.

A lelkésztovábbképző Egyházunknak a Kulturális és Közművelődési Központtal való közös szervezésben valósult meg a magyar kormány támogatásával.

Iski Ibolya

Fotó: Molnár Sándor