Szolgálatának letétele után Nagykövesdre költözött a feleségével, vissza oda, ahonnan elindult, a szülőfalujába. Adódik a kérdés, hogy miért nem maradtak Vajánban, ahol hosszú éveket töltött?

A szülőfalumban, Nagykövesden ott állt a szüleim háza üresen, amit én örököltem meg utánuk. Úgy gondoltam, visszajövök ide, ahonnan származom, ahol a rokonaim élnek és a szüleim vannak eltemetve a feltámadás reménységében. Egyébként gondolkodtunk abban is a feleségemmel, hogy Vajánban maradunk, de akkor nem kínáltak eladásra olyan házat, amely megfelelő lett volna a számunkra, ezért döntöttünk inkább az elköltözésről vissza gyermekkorom színhelyére, ahol adott is volt a megüresedett szülői ház.

Hogyan telnek azóta a nyugdíjas évei, hogy most már nem aktív gyülekezeti lelkipásztor? Esetleg rendezgeti a szolgálatban eltöltött éveinek emlékeit, vagy inkább most már csak pihen?

Még most, lassan 83 évesen is tevékenykedem, amikor valamelyik gyülekezetbe meghívnak helyettesíteni. Én pedig  szívesen vállalom a felkérést. A legtöbb istentiszteletet Ladmócon tartottam meg az utóbbi időben, sőt még temetési szolgálatot is végeztem. Volt, hogy néhány alkalommal úrvacsoraosztáskor is én hirdetem igét. De helyettesítettem másutt is. Kiscsernyőben, Kistárkányban, Nagycsernyőben, Bodrogszerdahelyen, Szőlőskén, Borsiban és Szlovákújhelyen is, ahol éppen szükség volt rám. Itt Nagykövesden pedig több, mint egy évig „friss nyugdíjasként“ helyettesítettem az akkor már nagybeteg Kozár Péter lelkipásztort, aki nem tudta végezni a szolgálatát. Én tartottam az istentiszteleteket, készítettem fel a fiatalokat a konfirmációra, besegítettem az úrvacsoraosztásnál és a temetéseknél is. Szívesen álltam a gyülekezet rendelkezésére.

A fiatalabbak kollégák még mindig gondolnak Önre, hogy van egy beugró, akivel tudnak számolni? Nem okoz gondot ebben a nyolcvanon túli életkor?

Igen, így van. Még gondolnak rám, s ez jól esik. Tavaly még tartottam istentiszteletet Ladmócon, de ezen az éven már nem biztos, hogy fogom tudni vállalni. Ha Isten segít, akkor talán igen. Ugyanakkor ameddig tudok, megpróbálok tevékeny lenni minden területen.

Mivel foglalkozik még ezen kívül, amikor nem kell istentiszteletre készülnie?

Műszaki ember vagyok. Szeretek javítani. Előveszem a motorjaimat, a gépeimet és átnéznem, nincs-e rajtuk valamilyen hiba, amit ki kellene küszöbölni. Meg a ház körül tevékenykedem. Van kaszálógépem, kézi kaszáló is, aztán ott vannak a motorbiciklijeim, meg az autóm, amelyeket rendben kell tartani.

A Vajánból származó Varga Zoltán lelkipásztor, akit még Ön konfirmált, említette, hogy még most is  felül a motorkerékpárjára. Nem fél?

Egyelőre nem. A múlt évben motoroztam, az idén még nem próbáltam ki. Nemrég vettem egy háromkerekű villanymotorkerékpárt, most inkább azt használom. A motorozást mindig élveztem. Soha nem gondoltam arra, hogy félnem kellene. Gimnazista voltam, amikor az első motorbiciklit megvették nekem a szüleim. Azonnal ki is próbáltam, de mivel a jogosítványt akkor még nem szereztem meg, anélkül vezettem. Volt is belőle elég sok problémám. Az akkori rendőrparancsnok általában a házunk előtt állíttatta meg az arra járó autókat ellenőrzés céljából. Amint engem meglátott, mindig elsőként leintett, hogy igazoltasson. Egyszer sem büntetett meg, de eléggé „húzta az idegeimet“.

Hány motorkerékpárja lett ezalatt az időszak alatt?

Elég sok volt, nem tudom a számukat, de cserélgettem őket. Nagy részük már nincs meg, a roncstelepre kerültek, ahol bezúzták őket. Viszont egyiket sem adtam el, mert mindegyikhez ragaszkodtam egészen addig, amíg tudtam használni. Most van egy 150-es motorom és egy babettám. Ez utóbbival ugyan már nem teszek meg olyan nagy távot, mert maximum 25 km/ó sebességgel haladhatok vele, az Oktáviámmal viszont elég messzire elmegyek, attól függ, hogy mi az úticél. A vezetést még most nyolcvan fölött is élvezem, úgyhogy nem számít a kilométer mennyisége.

Annak ellenére, hogy a korábbi években már nagyon rosszul látott, majdnem meg is vakult mindkét szemére. Még akkor is odaült a volán mögé?  

Igen, vezettem akkor is, amikor már nagyon gyengén láttam, adódott is ebből elég sok problémám.  Bár, ekkor már féltem, mégis a volán mögé ültem. Szerencsére a rendőrök nem vették észre, hogy rossz a látásom, akkor sem, ha megállítottak. Ha meg is büntettek, az azért volt, mert valamit nem találtak rendben a járművön, nem azért, mert nem látok jól. Egyébként nem szoktam gyorsan vezetni, a megengedett sebességet mindig betartottam. De ahogyan romlott a szemem, úgy lassult a vezetésem is. Hála Istennek, most már ismét jól látok, köszönhetően a besztercebányai szemészeti főorvosnak, Milan Izák professzornak, aki sikeresen megoperálta mindkét szememet, így most már nincs gond sem a látásommal, sem a vezetéssel.

Hogyan lett lelkipásztor? Mi ennek a története? Mindig is lelkipásztor szeretett volna lenni vagy esetleg valami más?

Az érettségi után döntöttem el, hogy teológiára megyek. Mindig is bibliaolvasó voltam, rendszeresen elővettem a Szentírást. Elsősorban az Ószövetség érdekelt, mert minél jobban szerettem volna megismerni az ókori történelmi eseményeket Isten Igéjén keresztül. Így aztán nem volt idegen számomra sem az egyház, sem a gyülekezeti közösség. Egyik karácsonykor nálunk szolgált legátusként Demes Tibor, a prágai teológia hallgatója, /később hardicsai lelkipásztor/ akinek az ünnepi igehirdetése olyan nagy hatással volt rám, hogy a következő évben, 1959-ben én is jelentkeztem teológiára.

A sikeres felvételi után Hranyo Mihállyal és Galambos Józseffel közösen kezdtük meg egyetemi tanulmányainkat.

Mi adta a szomjúságot arra, hogy a Bibliát olvassa?

A mi családunk mindig is templomba járó volt. Szüleimmel már kiskoromtól látogattam az istentiszteleteket. Nagy hatással volt rám Izsák József tiszteletes úr, akit a faluban mindenki tisztelt és szeretett. Egyre többet szerettem volna megtudni a zsidó nép életéről, majd az evangéliumokból Jézus kijelentéseiről.

Ennek ellenére az alapiskola befejezése után mégsem gimnáziumban folytatta a tanulmányait, hanem szakközépiskolába jelentkezett. Miért?

Én mindig műszaki alkat voltam, azért is jelentkeztem a nagykövesdi alapiskola elvégzése után a kassai Magyar Tannyelvű Ipariskolába, ott láttam a jövőmnek az elérését. Gépészeti szakra jártam, azóta is töretlen a gépek iránti szeretetem. A szakmámban viszont nem dolgozhatttam, mert a szemem megakadályozott abban, hogy a vágyam beteljesedjen. A szememmel való gondok miatt később át kellett lépnem a királyhelmeci magyar gimnáziumba, ahol 1958-ban sikeresen le is érettségiztem.

Még ma is szereti a gépeit saját kezűleg megjavítani

Többször elmondta Demes Tibornak, aki legátusként szolgált Nagykövesden, hogy neki köszönheti a  teológiára való jelentkezését, mert az igehirdetése olyan erőteljesen hatott rá?

Igen, időnként felemlegettem neki, hogy nagy hatással volt rám, amit mondott. Sajnos már nem emlékszem arra, hogy akkor pontosan mi volt az, ami megfogott engem és elindította bennem az elhatározást, de tényleg neki köszönhetem a teológiára való jelentkezésem döntését. A szüleim örültek elhatározásomnak. Nem akadályozták meg a felvételire való jelentkezésemet, s nem is igyekeztek befolyásolni, hogy másfelé irányítsam az életem. Támogattak.

A szülei mivel foglalkoztak?

Földműveléssel. Dolgozták a saját földjüket, az eléggé nagy kertjükben zödséget termesztettek eladásra, meg szőlőjük is volt. De, hogy a mindennapi kenyér biztosítva legyen, édesapám az ágcsernyői átrakodóállomáson vállalt munkát, édesanyám pedig a helyi szövetkezetben dolgozott. Egyszerű munkásemberek voltak.

Emlékszik-e még a Nagykövesden töltött gyermekkorára? Izsák József, a község református lelkipásztora milyen hatást gyakorolt Önre, illetve miként emlékszik rá vissza?

Szerettük Iszák József nagytiszteletű urat, a hittanóráira is szívesen eljártunk. Igaz, akkor már kezdett érződni a szocializmusnak a hatása, a tiltások fokozatos megjelenése, de ő minket még az iskolában tanított hittanra. Az első ötödik évfolyamban volt hittanunk, de a konfirmációi előkészítésre már a parókiára jártunk. Gyermektáborokat nem szerveztek akkoriban, hiszen a háború után lehetetlenség lett volna kivitelezni.
Úgy emlékszem, hogy gyermekkoromban a templom minden vasárnap tele volt, sőt, egy idő után kicsinek is bizonyult. 1954-ben megnagyobbították. Addig csak a torony alatti kar volt meg, utána lett kibővítve még egy másikkal. S ha már megváltozott a templom kinézete, akkor megjavították a tornyát és átépítették a tetőzetét is. Akkoriban az életszínvonal alacsonyabb volt, mint most. Az embereknek nem volt se sok pénze, se lehetősége a kirándulásokra, örültek, hogy éltek és békességben lehettek.

Érettségi után azonnal jelentkezett a teológiára?

Nem, mert arra a karácsonyi legátusi szolgálatra akkor került sor, amikor én már munkát találtam. Nem szerepelt ugyanis a terveim között a továbbtanulás. Az érettségi után ezért egy évig az osztravai kokszolóban dolgoztam, mivel itthon nem tudtam hol elhelyezkedni, ez a lehetőség pedig adott volt,  így oda jelentkeztem. Akkor még azt sem tudtam, hogy van teológia és Prágában tanulnak azok, akik lelkipásztorok szeretnének lenni, de csak azért nem, mert erről nem beszélt nekem senki, s előtte nem is keltette fel az érdeklődésemet a teológia. Csak akkor, ahogyan említettem, amikor Demes Tibor legátusként szolgált a templomunkban. Beszélgettünk az ottani tanulmányairól, s ennek hatására döntöttem el, hogy én is jelentkezem Prágába a teológiára, hogy református lelkipásztor lehessek.

Nem voltak semmilyen félelmei?

Nem, nem voltak. Úgy voltam vele, hogyha Isten segít és felvesznek, akkor megpróbálom elvégezni a teológiát. Ha pedig nem, akkor máshol leszek. De éreztem, hogy az Úr megsegít.

A cseh nyelv gondolom nem okozott gondot, hogyha egy évig Osztraván dolgozott munkásként?

Az az egy év kevés volt arra, hogy tökéletesen elsajátítsam a cseh nyelvet, illetve a szakkifejezéseket megtanuljam. De megértettem, amit mondtak, csak a kifejezésekkel akadtak gondjaim. A végén már elég jól belejöttem, de az elején elég sok problémát okozott a cseh nyelv. Sok szöveget szóról szóra tanultam meg a többiekkel együtt, hogy szépen tudjuk elmondani. Meg azért a szlovák és a cseh nyelv nem teljesen egyforma, vannak különbségek a kiejtésben és egyes szavakban is. Sokat is tanultam. Előfordult, hogy a tanulóteremben elaludtam tanulás közben.

Akkoriban már ott tanított Csémy Lajos és Turnsky István professzorok, akik nagy segítségünkre voltak, amit nem tudtunk, segítettek lefordítani. Magyarul csak az ő előadásaikat lehetett hallgatni, a többi vizsga az mind cseh nyelven zajlott.

Hogyan emlékszik vissza a Prágában eltöltött öt évre?

Kellemes volt. Szerettem ott lenni, azóta is hálás vagyok, hogy ott tanulhattam és örömmel gondolok vissza az ott töltött napokra. Színházi előadáson is voltam a teológustársaimmal. Arra emlékszem, hogy a Nemzeti Színházban megnéztük a Rusalkát, de inkább moziba jártunk.

Csémy Lajos, az akkor még ekeli lelkipásztort nagyon nagy tudású embernek tartottuk, de ugyanakkor szerény is volt, szerettük nagyon. Turnsky professzort szintén jó emberként ismertem meg, segített, ahogyan tudott. Neki az édesapja magyar volt, Turóczy Istvánnak hívták, de a fia szlovákosította a nevét, így lett Turnsky Štefan.

Prágai egyetemi évek: Álló sor - Zuti Sándor, Kovács Géza, Papp Dániel, Csontos Árpád, Rákay Sándor, Alsó sor: Galambos József, Sápos Gyula, Molnár János, Demes Tibor, Hranyo Mihály

Egyébként a minket tanító, nekünk előadó, magyarul tudó professzorok nem tettek különbséget a magyarok és a csehek között, az anyagot mindenkinek kivétel nélkül el kellett sajátítania. A gyakorlati teológiából, amit Csémy Lajos adott elő, magyarul vizsgáztunk, Turnskynál lehetett magyarul és szlovákul, a többinél pedig csehül vagy szlovákul. A prágai éveim alatt a legnagyobb élményt sok egyéb más mellett mégis az jelentette, amikor sikeresen levizsgáztam valamelyik tantárgyból.

Nem gondolt-e menet közben, tanulmányai során esetleg arra, hogy jól döntött-e?

Nem, sőt egyre inkább felerősödött bennem a korábbi döntésem, hogy jól választottam. Sokszor inkább az az érzés kerített a hatalmába, hogy alaposabban is felkészülhettem volna a vizsgára a jobb érdemjegyért. De minden vizsgán átmentem. Főleg a nyelvi nehézségek miatt volt, hogy nem mindig kaptam olyan jegyet, amilyet szeretettem volna, holott többet is tanultam, mint a csehek.

Az első évfolyamban a kollégiumban még cseh fiúkkal voltam egy szobában, a következő évtől pedig már csak magyarokkal. Jobban szerettünk egymás között lenni, ahol nem kellett félni a kommunikációs nehézségektől.

Voltak kedvenc tanárai és miért?

Miroslav Bič, Josef Bohumil Souček, Csémy Lajos professzorok és Lukl Josef Hromadka dékán, aki sokszor meghívott bennünket magukhoz, az otthonába, s elmenetelkor adott nekünk pár koronát. Az volt a szokása, hogy mindig meghívta magukhoz valamelyik osztályt, akiket a feleségével együtt a vendéglátás után meg is ajándékoztak. Általában vacsorára hívtak meg és amikor már jöttünk el tőlük, akkor kapott mindenki búcsúzásként pár koronát. Ez nagyon jó érzés volt.

Hromadka dékán úr békedíjas ember volt, aki magatartásával kivált a többiek közül. Felnéztünk rá, hiszen kevés olyan embert ismertünk, aki ilyen kitüntetést kapott volna. Okos és kedves is volt, mindig a diákokhoz húzott, igyekezett megtartani őket, nehogy valakit el kelljen tanácsolni az egyetemrőll. Bár, sajnos az is előfordult, hogy néhányan nem fejezhették be a tanulmányaikat. Volt, akinek a magaviselete  vagy a hiányzó vizsgája, annak sikertelensége miatt kellett otthagynia az iskolát. Én is mindig izgultam, hogy sikerül-e letenni a vizsgát elsőre vagy csak másodikra, de azért olyan nagy problémát nem csináltam belőle.

Prága milyen hatással volt Önre?

Az elején szokatlan, nehéz volt megszokni egy kis faluból jövő fiatalnak a nagy várost, de kellemes emlékeket tartogatok Prágáról és örömmel emlékszem vissza az ott töltött napokra. Elég gyakran jöttem haza a szüleimhez, mivel édesapám a vasúton dolgozott, szabadjegyes voltam. Kedvezményesen utazhattam, csak kilenc koronába került egy Prága – Ágcsernyő útvonalon a vonatjegy. De főleg akkor jöttem haza, amikor hosszabb szünet volt, mert készülni kellett a vizsgákra, az előadásokon kötelezően részt kellett venni, a szemináriumokat sem lehetett kihagyni, az ugyanis abszenciát jelentett volna.

Jó gyakorlatnak tartotta, hogy legátusként karácsonykor vagy húsvétkor szolgálhatott valamelyik gyülekezetben?

Igen, az jó volt, elsőtől kezdve ötödik végéig legátusként jártam a gyülekezetekbe, egyszer sem hagytam ki ezt a lehetőséget. Mindig más helyet választottam ki, de itthon kétszer is szolgáltam, Izsák tiszteletes úr kérte, hogy jöjjek még egyszer, de megjártam a Csallóközt is: Dunaszerdahelyen, Benkepatonyban, Dióspatonyban, Hodoson, Alistálon is voltam, de Gömörben is, ahol egykor Tompa Mihály költőnk szolgált, Hanván, Lénártfalván, majd Nagykaposon, Kelecsenyben, Mokcsamogyoróson, Csicserben. Sok helyen megfordultam, mert mindig máshová osztottak be bennünket.

A tanulmányai után már nagyon várta, hogy szolgálatba álljon?

Igen, azért végeztem el a teológiát, hogy aztán majd mint lelkész szolgálhassak. Még mindig megdobban a szívem, amikor a kibocsátásomra gondolok, amely a bátorkeszi református templomban Nagy Béla lelkipásztor beiktatása alkalmával volt megtartva. Varga Imre püspök azzal az igével bocsátott ki a lelkipásztori szolgálat göröngyös útjára, amit az Úr Jézus Krisztus is a lelkünkre kötött:

„Légy hív mindhalálig és én néked adom az életnek koronáját."

A szolgálatom egész ideje alatt ezt a parancsot tartottam a legfontosabbnak, és ezt akartam híven betölteni. De még várt rám a kétéves katonai szolgálat, mivel a teológia előtt erre nem került sor, viszont egy hónapot rá kellett húznom. A Varsói Szerződés éppen akkor tartotta a katonai hadgyakorlatát. Leszereltünk, felvettük a civil ruhánkat és már készültünk haza, de szóltak, hogy mégsem mehetünk, maradnunk kell. A piseky tűzérezrednél  szolgáltam. Kivételeztük a katonai ruhánkat és aztán mentünk hadgyakorlatra. Engem raktárosnak osztottak be, nem lövöldöztem, a ruha és az irodai felszerelés tartozott a gondnokságom alá.

Bár, amikor Prágában látogattam a teológiát, egész idő alatt arról volt szó, hogy a gyenge látásom miatt nem visznek el katonának, de amikor befejeztem a tanulmányaimat, akkor a többiekkel együtt engem is behívtak. Igaz, harci műveletben nem vettem részt, az ezrednek voltam a raktárosa, de a katonai szolgálatot nekem is le kellett töltenem.

A többiek persze irigykedtek, ezért állandóan valamit le akartak cserélni, én meg nem győztem lejárni a raktárhoz, újat adni a piszkos, sáros ruhájuk, cipőjükért. Jöttek hozzám késő este és kora reggel is, a megszabott szolgálati nyolc órán túl is.  Menetelni, célba lőni viszont nekem is meg kellett tanulnom, de csak az első hónapban, amíg megismertették velünk a katonai életet.

Raktárosként viszont elég unalmasan teltek a napjaim, hogy gyorsan elüssem az időmet, teológiai könyveket olvastam, meg zenéltem magamnak. Volt egy cimbalmom, amit egy kaposi cigánygyereknek vettünk, aki elhitette velünk, hogy tud azon játszani. Amikor megérkezett a hangszer, kiderült, ilyet még életében sosem látott, így rám maradt. Betettük az ezred raktárába a ruhatár alá és ott gyakoroltam.

Hol volt az első szolgálati helye?

Ekelen. Nem kérdezték meg tőlem, hogy melyik gyülekezetben szeretnék lelkész lenni, oda helyeztek ki, ahol szükség volt rám. Én pedig szívesen fogadtam el a kijelölt helyemet, hiszen az korábban Csémy Lajos, a prágai tanárom egykori gyülekezete volt.

Ma is nagy hálával emlékezem vissza Ekelre, ahol Sárközy István, Toma Antal és Nagy Imre gondnokok alatt 1966-tól 1972 végéig szolgálhattam ott, majdnem hét éven keresztül.

Kimondhatatlan melegség járja át a szívemet még most is, ha az első konfirmáció eseménye jut az eszembe, amikor először a vezetésem alatt 33 konfirmandus tett vallást a hitéről és jegyezte el magát az Úr Jézus Krisztus tanítványává, az Ő követésére. Itt adminisztrátori beosztásban szolgáltam, bár a gyülekezet szeretett volna megválasztani, de a honvágy nálam is jelentkezett.

Ekelei tartózkodásom ideje alatt gyakran helyettesítettük egymást Hanesz Sándor nagykeszi lelkipásztorral, de ha kellett, szolgáltam Komáromban, Megyercsen és Csallóközaranyoson is. Ebben az időszakban tettem le az első és a második lelkészképesítő vizsgámat is.

Mi mindent tudott tenni Ekelen az ott töltött hét év alatt?

Megjavítottuk az akkorra már nagyon megviselt állapotban lévő templomot. Tartottam istentiszteleteket, bibliaórákat, vallásos estéket, amit akkor lehetett. Az állam viszont nem nagyon engedélyezett szinte semmit, még a templom javítását sem. Mindenre engedélyt kellett kérni. De mindig segített ennek elintézésében az akkori püspökhelyettes, Horváth Zsigmond. Neki köszönhetjük, hogy az akkori körülmények között sikerült a már nagyon aktuális nagyjavítási munkát elvégezni a templomon. Még elvégeztük a templom és a parókia körüli kerítés átalakítását. Nagyjából  ennyi tevékenység fért bele az ottlétem alatt. Az engedélyek kérése és várakozás annak megadására, az mindig akadályozott bennünket a javítások időbeni elvégézésben. Az állam pedig mindig addig húzta a munkálatok jóváhagyását, ameddig csak tehette.

Szülői házának udvarán

Milyen volt az istentiszteletek látogatottsága?

Elég sokan jártak templomba. Az ottani szolgálatom ideje egybeesett a „prágai tavasszal". Magyarországról a komáromi hídon keresztül jöttek át a Varsói Szerződés tagállamainak a tankjai, amivel sajnos tönkretették az akkor épült felnyithatós hidat. Emlékszem, ahogyan többen mondták, összetörték a hidat a Varsói Szerződés hadseregének katonái, de ezáltal bennünk is összetörtek valamit. Félelmes volt ugyan a tankok vonulását látni, mégha szimbolikusan is, de nálunk nem történtek olyan tragikus események, mint Prágában, ahol a „prágai tavasz“ leverése körülbelől száz ellenálló polgári személy áldozatot követelt.

Szeretett Ekelen lenni?

Igen, nagyon kedvesek voltak az emberek, ragaszkodtak hozzám, és én is hozzájuk. Minden kívánságomat, ha lehetett, teljesítették, csak a dícséret és az elismerés hangján szólhatok a gyülekezetről és az ottani tevékenységemről.

Ekelen kertészkedtem is, zöldségtermesztéssel foglalkoztam. A faluhoz tartozó Margitmajor /Štúrova/ szövetkezeti elnöke segített abban, hogy eladjam a megtermett zöldséget valamelyik morvaországi felvásárlónak. Csupán hatszázkét korona volt a fizetésem, amelyet háromévente harminckilenc koronával emeltek meg. Nem nagyon lehetett  abból a keresetből megélni, így kénytelen voltam másféle kiegészítő munkákkal is némi jövedelemhez jutni.

1967-ben nősültem meg. A Bodrogszögből származó Girinyi Gizellát vettem feleségül. Kiskövesden ismerkedtünk meg a templomszenteléskor. Egy ideig levelezgettünk, majd amikor  összeházasodtunk, hozzám költözött Ekelre. Két gyermekünk született, Sándor és Emőke.

Vajánba hogyan került?

Az 1972-es év végén Varga Imre püspök áthelyezett a vajáni gyülekezetbe, ahol a Mindenható Istennek a kegyelméből Tóth Dániel, Varga László, Tóth Albert, Ladányi Benjamin és Czinke István gondnokok vezetése alatt egészen 2012 júliusáig, nyugdíjba vonulásomig szolgálatm az Urat és a gyülekezetet teljes hittel, lelkiismerettel, alázattal és odaadással.

Előttem Liptay Lothar volt a község református lelkésze, majd miután az érsekújvári gyülekezet lelkipásztora lett, a szolgálattevő nélkül maradt egyházközséget idéglenesen az új lelkész megérkezéséig Vizváry László deregnyői lelkipásztor szolgálta be.

Varga Imre püspök azért gondolt Önre az üresedéskor, hogy közelebb hozza Önt a szülőföldjéhez?

Sokszor helyettesítettem Horváth Zsigmond püspökhelyettest, azonban számos alkalommal hiába kértem Őt, beszéljen a püspök úrral, hogy helyezzen közelebb a szüleimhez, de sokáig semmi sem történt. Egy alkalommal azonban mégis megérkezett a várva várt értesítés, hogy eljött a lehetőség a váltásra, amikor megüresedett a vajáni lelkészi állás. A gyülekezet pár hónap elteltével már azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy szeretnének megválasztani lelkipásztoruknak, aminek ugyan nagyon megörültem, de azzal utasítottam el buzgóságukat, hogy legyenek türelemmel, várjanak még egy kicsit.

Tapasztalják meg, méltó vagyok e arra, hogy a gyülekezet a bizalmát belém vesse. Nem szerettem volna, hogy az egyházközség vezetősége elhamarkodottan döntsön. Vizváry tiszteletes úr ugyanis elég sok elmarasztaló kritikát fogalmazott meg rólam, teljesen alaptalanul, ezért akartam, hogy a gyülekezet győződjön meg a vádaknak hamis voltáról. Igaz, az sem volt mellékes, hogy szeretett volna továbbra is Vajában helyettesíteni, mert az anyagi előnyt is jelentett a számára.

Zuti Sándor és Hranyo Mihály

Végül mégis meghívták Önt?

Igen, egy idő után azt mondták, tovább már nem akarnak várni. Meghívnak, megválasztanak és mielőbb legyen meg a beiktatásom is.

Emlékszik még a beiktatási ünnepségre?

Csak arra, hogy főtiszteletű Varga Imre püspök iktatott be, a többiről már csak homályos emlékeim vannak. Nagy örömmel emlékszem vissza azonban még most is a vajáni gyülekezeti szolgálatomra. Nagyon boldog érzés a számomra az is, hogy idősen és ugyan több, mint tíz éve távol élve a gyülekezettől, még mindig nem feledkezett meg rólam az ottani gyülekezeti közösség, hanem élén a gondnokkal, /aki egyben a község polgármestere is/ Czinke Istvánnal, méltónak tartottak arra, hogy a község tiszteletbeli polgára címével megajándékozzanak, hogy továbbra is a vajáni gyülekezethez tartozónak érezhessem magam. Ezért is gondolom azt, hogy nem volt hiábavaló az én tevékenységem, fáradozásom az ottani hívekért.

Majdnem negyven éven keresztül volt Vajánban lelkipásztor, mi minden fért bele ebbe a majdnem négy évtizedbe, amelynek egy jó része már a rendszerváltozás utánra tevődik át?

Amikor vajáni lelkipásztor lettem, a templomot ott is eléggé rossz állapotban találtam. Hiába kértünk engedélyt a javítására, nem kaptuk meg azt azonnal az állami szervektől, holott a szükséges pénz rá már rég összegyűlt. Elég sok liter borral igyekeztem több alkalommal is az akkori egyházügyi járási titkárt meggyőzni, hogy mozdítsa elő az ügyünket, de nem nagyon tudta meggyorsítani az engedély kiadatását. Az illetékesek mindig nagyon hosszú ideig „ültek rajta“. Amikor végre „áldásukat adták rá", akkor teljes felújítást hajtottunk végre a templomon: tetejét újra cseréltük, de a torny tetőzetét is fejújítottuk, belső terét kifestettük. Majd megjavítottuk a parókiát, köréje kerítést állítottuk fel. Sok mindent elvégeztünk, amit szükségesnek tartottunk.

Vaján község tiszteletbeli polgári cimet adományozott Zuti Sándor nyugalomba vonult lelkipásztornak

A rendszerváltozás után a község felajánlotta, hogy visszaszolgáltatja az államosított  ingatlanunkat, mi pedig örültünk ennek a lehetőségnek. Az egyházközség tulajdonában lévő egykori mozi helyiséget kaptuk vissza, amit imateremmé alakítottuk át. Egyébként korábban, illetve eredetileg az egyházközség iskolája működött a falai között, mozivá az illetékes állami szervek az államosítás után alakították át. A tanítói lakást is elvették az gyülekezettől, azt viszont sajnos nem kaptuk vissza, mert voltak olyan párttagok, akik igyekeztek azt maguknak kisajátítani, és egy koronáért megvették. Hasonlóan jártunk az egyházi földekkel is, amelyre a szövetkezet irodaházat épített, s így azt sem lehetett visszaigényelni, mivel beépített területre nem vonatkozott a korábbi vagyon visszaszolgáltatása. A parókiát pedig kétszer is felújítottuk.

Időközben egy nagy tragédia is ért bennünket, mert családunk oszlopa, feleségem, egészen fiatalon, 49 éves korában, hosszú, súlyos betegség uán itt hagyott bennünket és visszaadta nemes lelkét Teremtőjének.

Bár nehezen és fájó szívvel viseltük a nagy veszteséget, de Jób szavaival vigasztalódtunk: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve." Ám, ha Úr meg is próbált, de meg is erősített, mégpedig azzal, hogy feleségem halála után három évvel segítőtársul mellém rendelte Nagy Irénkét, második feleségemet.

A hívek adakozásából oldották meg a költségeket a felújításokra vagy tudtak más forrást is felhasználni a kiadások fedezésére?

Főleg a gyülekezet adta össze az anyagiakat, nekünk csak az engedély hiányzott. A gyülekezet nagyon jó volt az adományok és a templomba járás terén is. Mivel évek óta készültek a javításra, így mire az engedély meglett, addigra összegyűlt a szükséges pénzeszköz is. Az adományozás az állandó volt. Nemcsak akkor érkezett felajánlás a hívektől, amikor valamit elkezdtünk javítani, hanem a konkrét célra már évekkel korábban elkezdődött a gyűjtés. Az engedélyre a rendszerváltozás előtt mindig sokat kellett várakozni. Egyébként a gyülekezeti élet az rendben volt. Vasárnap és ünnepnapokon kétszer tartottunk istentiszteletet, hétköznap bibliaórák, áhítatok, konfirmandusok felkészítése váltották egymást. Hittanórát akkor tartottam az iskolában, amikor már államilag engedélyezett volt, addig a parókián.

Utolsó konfirmáció Vajánban 2012-ben

Könnyebb volt a gyerekekkel foglalkozni a 90-es évektől?

Azelőtt elég sok minden akadályozta a velük való foglalkozást. Egyik alkalommal a közeli futballpályán ünnepélyt tartottak, amelyen részt vett a járási elnök is. Mi éppen akkor harangoztunk be a délutáni istentiszteletre. Odajött hozzánk és kerek perec kijelentette, addig, amíg az ünnepély zajlik, nem tarthatunk istentiszteletet. Kénytelenek voltunk eleget tenni a kérésének. Áttettük későbbre. Mivel beharangoztunk, jöttek a hívek, akiknek el kellett mondanunk, hogy később lesz megtartva az istentisztelet, mert most nem engedélyezik. Én ugyan nem féltem az egyházügyi titkártól, hiszen már készen álltam indulni a templomba, de a presbiterek leállítottak, s kérték, hogy ne tartsam meg most, ebben az időpontban.

Gyerekekkel tudott-e foglalkozni nemcsak a hitoktatás keretén belül?

Voltak ünnepi istentisztelteink, amikor a gyerekek verseltek, énekeltek. Jó volt velük foglalkozni. Tábort Vajánban nem szerveztünk, de elmentek azokba, amelyeket Nagyráskán vagy másutt szerveztek meg és hozzájuk csatlakoztak.

Nem csábították el más gyülekezetek, illetve nem kapott meghívást máshonnan?

Nem akartam Vajánból máshová menni. Nagyon jól éreztem magam ott. A gyülekezet meg volt velem elégedve, én meg örültem annak, hogy ott szolgálhatok. Rövidebb-hosszabb ideig beszolgáltam Vaján mellett a környező gyülekezeteket is, vagy helyettesíttem: Mokcsakerészen, Mogyoróson, Csicserben, Nagyráskán, Mátyóc-Vajkócon, Nagykaposon, Abarán, Csicserben, Iskén és Bésben. Vaján anyagyülekezet volt, nem voltak filiái. Az említett gyülekezeteket azért kellett egy-két évig beszolgálnom, mert akkor ott nem volt helybéli lelkész.

Vajánban is kertészkedett?

Igen, az elején itt is volt fóliánk, ahol zöldségeket termesztettünk, de itt már nem voltunk annyira rászorulva a külön bevételre. A feleségem talált magának munkát, elég szépen keresett, az enyém viszont még mindig alapcsony volt, olyan kilencszáz korona körül lehetett. De besegített a gyülekezet is. A parókia rezsijéért nem kellett fizetni, a költségeket ők állták. Akkoriban Rezes Sanyi bácsi volt a helyi szövetkezet elnöke. Minden évben egy-egy jókora sertéssel ajándékozott meg bennünket, de baromfit is sokszor kaptunk tőle, szépen gondoskodott rólunk. Kezdetben tartottunk saját baromfit, de később az adományok miatt már nem.

Sokan jártak templomba az istentiszteletre?

Az elejétől a végéig hű volt a gyülekezet. Amikor megkezdtem Vajánban a szolgálatom, sokan jártak templomba, de három évtized után is  ugyanannyian töltötték meg a padsorokat. S ez így volt az ott töltött évek alatt mindig. A gyülezet létszámához viszonyítva szépen jártak, erre nem lehetett panasz, mert majdnem mindenki templomjáró volt. Vaján református falu, délután harminc-harmincöten voltak az istentiszteleten, délelőtt pedig  ötven és nyolcvan között.

Mit tartott a legnehezebbnek a szolgálatában?

Sokszor nemcsak az örömteli, a keresztelési, esketési, konfirmációi alkalmakkor kellett megállnom a gyülekezet előtt, hogy hirdessem Istennek áldott örömüzenetét, hanem gyakran megrendült lélekkel kellett odaállni egy-egy gyászos ravatal mellé is.

Azt hiszem az ember életében a temetés a legnehezebb, hiszen olyankor nemcsak az örömüzenetet kell szólni, hanem a vígasztalás igéit is el kell mondani. A vígasztalás ilyenkor nagyon fontos, amikor az ember fájó szívvel búcsúzik a szeretteitől. Ha egy lelkész hosszú ideje szolgál az adott településen, akkor jobban fel tud készülni az elhunyt búcsúztatására, hiszen ismeri az élettörténetét, tudja milyen ember volt, milyen erényekkel vagy gyengeségekkel bírt. Temettem tizennyolcéves fiatalt is és tizennégy évest is, aki a konfirmálása után halt meg, de egészen kicsiket is. Amikor egy édesanya és édesapa fájó szívvel búcsúzik attól, aki nekik a legnagyobb reménységük volt, s akiben az életük örömét látták, olyankor nagyon nehéz volt hirdetni az örömüzenetet és a vígasztalás szavait.

Az imádság hogyan jelent meg az Ön életében?

A napomat mindig imádsággal kezdtem és egész nap úgy kellett élnem, hogy az emberek lássák, nemcsak szóval, hanem tettekkel is élem az egyházi, gyülekezeti életet, vagyis ami abban mutatkozott meg, hogy az emberekhez való viszonyom elfogadható legyen és ne tartalmazzon kivetnivalót.

Mikor kezdett készülni a vasárnapi igehirdetésére?

Nem szerettem felkészületlenül menni a szószékre. Talán nem is volt olyan eset, hogy előtte nem készültem volna. Kezdetben eléggé izgulós voltam, így megpróbáltam úgy felkészülni, hogy szégyent ne valljak a gyülekezet előtt. A beszédemet nem írtam le szóról szóra, jegyzeteim voltak. Erre azért volt szükség, mert néha nekem is elkalandoztak a gondolataim, s ilyenkor elégségesnek tűnt azokba belepillantanom, s máris folytattam ott, ahol kizökkentem.

A felkészülésemnél fontosnak tartottam sok szakirodalmat, szakkönyvet átnézni. Nem jelentett gondot, sőt, jól is jött, hogy már hétközben el kezdtem készülni a vasárnapi igehirdetésre, ugyanis, ha a gyülekezet érzi, hogy nem kapja meg azt a lelki támaszt, ami elvár, akkor joggal érezheti azt, hogy a lelkész nem volt kellőképpen felkészülve. Azt nem mertem vállalni, hogy majd kapásból mondok valamit a szószéken. Egy lelkész becsületbeli dolga, hogy tisztességesen elvégezze a szolgálatát.

Előfordult a szolgálata alatt, hogy mégis felkészületlenül kellett beszélnie az Igéről?

Sajnos volt ilyen. Az egyik település polgármestere személyesen keresett fel azzal, hogy egy 26 éves fiatalember kellene eltemetnem. A kérdésemre, mikor kell, azt válaszolta, azonnal és már vitt is magával. Nem volt mit tennem, elvállaltam, de az ilyen temetések, amelyekre hirtelen, készületlenül kell mennem, azok „nagyon ritkák voltak." De egy lelkipásztornak a szolgálata alatt kell lennie annyi gyakorlatnak, hogy becsülettel helyt tudjon állni.

Hogyan fogalmazná meg a hitvallását?

Az Úrnak kell szolgálni mindenkor, minden időben, teljes szívvel, teljes odaadással és teljes lélekkel. Az embernek az életével kell megmutatnia azt, hogy ő az Úr Jézus Krisztusnak méltatlan bár, de elhívott szolgája, aki egész életével azon igyekszik és fáradozik, hogy méltó legyen az Úr Jézus Krisztus szeretetére.

Ha újból kezdhetné, akkor is a lelkipásztori hivatás mellett döntene?

Ezen nem kell gondolkodnom, mert amire az Úr elhív, azt kell végezni. A sorsunkat az Úr előre elhatározza, nekünk csak el kell azt fogadnunk és abban munkálkodnunk, amire elhívott. Azt gondolom, Isten mindenki számára kijelöli a pályáját, az életútját, amin végig kell mennie és szolgálnia az Urat és embertársait.

Elégedett a megtett életpályával?

Elégedett vagyok azzal, amit elvégeztem az Úr dicsőségére az üdvösségem számára.

Vannak még tervei túl a nyolcvanon?

Úgy gondolom, hogy amit Isten rendelt és ad, azt elfogadom úgy, ahogyan van. Ha tudok még szolgálni és tehetek még valamelyik gyülekezetért, akkor megteszem. Ha pedig már nagyon gyenge lennék, hogy ez már nem sikerülne, akkor belenyugszom. Istené legyen a dicsőség!

Iski Ibolya

Fotó: Iski Ibolya, archív, Zuti Sándor családi albuma 

Névjegy: Zuti Sándor

Születési időpont és hely: 1941. június 17, Nagykövesd

Teológiai tanulmányok: Prága, Károly Egyetem, Csehtestvéregyház – 1959 - 1964

Lelkészi szolgálatok helyei és időpontjai:

Ekel – 1966 – 1972

Vaján – 1972. 12. 1.  – 2012. 7. 31.

Hosszabb ideig beszolgált gyülekezetek: Mátyóc-Vajkóc, Mokcsamogyorós, Mokcsakerész, Bés, Deregnyő, Nagyráska

Rövdebb ideig: Nagykapos, Abara, Iske, Veskóc, Kaposkelecsény

Házastársa: Girinyi Gizella – 1945 – 1994

Nagy Irén – 1945 -

Gyermekek: Sándor, Enőke

Unokák: Sándor, Gergely, Csongor

Dédunokák: Eszter, Ádám