Az új út, amely a betegségével kezdődött, még nem fejeződött be, hanem tovább folytatódik, s nem tudható, mikor és hogyan ér véget. Egyet azonban biztosan tud: Isten eddig mindig a tenyerén hordozta, s úgy véli, addig marad itt, amíg szükség van rá. Györky Szilvia alsómihalyi lelkipásztor vall a rákkal való küzdelmeiről, az élet apró örömeiről és az emberek által közvetített isteni csodákról, valamint a betegséghez való, általa megfelelőnek tartott, emberi hozzáállásról.

Közel húsz éve pásztorolja az alsómihályi, legenyei és bistei gyülekezeteket. Három közösség közül két templomban magyarul és szlovákul is hirdeti Isten örömüzenetét. Köszönhetően annak, hogy gyermekkorában Kassán nevelkedett, anyanyelvi szinten beszéli a szlovák nyelvet is, s így a szlovák nyelvű hívek közötti szolgálatot inkább lehetőségnek tartja, mint kihívásnak.

Évek óta tagja a Szlovákiai Református Keresztyén Nők Egyesületének, 2015-től társelnöke, és szervezi munkatársaival együtt legalább évente kétszer a meghatározott témakörre meghirdetett konferenciájukat. A covid előtti időszakban egyházmegyénként (főként az Ungi- és Zempléni Egyházmegyékben) is több konferenciára, bibliaiskolára került sor évente. Az ukrán-orosz háború pedig a nőegyesület szeretetszolgálati részét bontakoztatta ki erőteljesebben.

Egy fiúgyermeket nevelnek a férjével. Dániel tavaly ballagott el az egyik sátoraljaújhelyi általános iskolából, tanulmányait a sárospataki református gimnáziumban folytatja. Férje, Marián, magánvállalkozó, nyomdász.

Semmi komolyra nem gyanakodtam

2019 szeptemberében a bal oldalamban egy enyhe szúró fájdalmat kezdtem érezni. Akkor nem nagyon tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, arra gondoltam, valószínűleg felfáztam. Lassan viszont ehhez hozzáadódtak további előjelek is, amelyekről akkor még nem sejtettem, hogy egy komoly betegségnek a velejárói – ez sajnos csak utólag derült ki, amikor összeraktam a részleteket.

Győrky Szilvia 2023-ban

Az időnként jelentkező szúró fájdalmakat akkoriban inkább kellemetlenségként értelmeztem, sérvre gyanakodtam. Különböző emésztési zavaraim alakultak ki, amelyek magával hozták az étvágytalanságot, később pedig a súlycsökkenést. Úgy gondoltam azonban, mivel úgyis túlsúlyos vagyok, talán karácsony előtt nem is olyan gond, ha kevesebbet eszem. Idővel azonban egyre inkább olyan nehézségeim adódtak, amelyeknek az okát nem tudtam magamnak megmagyarázni: ha leültem, nehézkesen álltam fel a székből, annyira nyilallt az oldalamban. De semmi komolyra nem gyanakodtam, mivel akkor még más egészségügyi problémák nem jelentkeztek. Nem is sejtettem, mit akar ez az egész jelenteni. Egy idő után olyan kellemetlenségek léptek fel, amelyek következtében, például, képtelen voltam hason feküdni.

A karácsonyi ünnepek, a három gyülekezetben való szolgálataim miatt, gyorsan elteltek. 2020 januárjában már egyre többet beszéltek a covid fenyegetettségéről, majd március közepétől mindent lezártak. Az orvosnál való jelentkezésemet egészen addig elodáztam.

Mindig volt valamilyen tennivaló, amire oda kellett figyelnem. Naponta vittem oda- és vissza autóval a fiamat Sátoraljaújhelyre, mert az ottani általános iskolát látogatta. /Itthon csak szlovák tanítási nyelvű alapiskola látogatására van lehetőség a környéken, a magyar tannyelvűek közül ez volt a legközelebbi/. Mellette ott voltak a különböző szolgálataim a gyülekezetekben és a helyi alapiskolában: a hittanoktatás, betegek látogatása, amelyeknek a száma a covid miatt csökkentek, viszont a sorozatos halálozások a temetések számát növelték.

Mint minden ember, aki nem akarja elhinni magáról, hogy ez vele is megtörténhet, így én magam is mindig kisebbnek próbáltam feltüntetni a problémámat, mint amilyen valójában volt.

Az orvos nem vette komolyan a panaszaimat

Akkor fordultam orvoshoz, amikor már a férjem rákényszerített, mert látta, valóban gondjaim vannak. Keveset ettem, 15 kilót lefogytam egy hónap alatt, de ennek már nem igazán tudtam örülni. Végül felkerestem a körzeti orvosomat, aki annyival intézte el a panaszaimat, valószínűleg sebészeti problémáról van szó.

Hogy korábban miért nem mentem orvoshoz, hogyha éreztem ezeket a problémákat, a fájdalmat?  Úgy értelmeztem, máskor is voltak kisebb-nagyobb egészségügyi gondjaim, mellesleg állandóan azzal nyugtattam magam, illetve próbáltam kimagyarázni: ez nem lehet olyan nagy baj, majd ez is átmegy, mint sok más minden, s majd megoldódik.

Nőszövetségi konferencia után 2018-ban, Erdélyben

A sebészetre viszont a körzeti orvos javaslatára elmentem, aki az addigra eluralkodott covid pánik miatt már nem is nagyon akart fogadni. Elég áldatlan állapotok uralkodtak akkoriban, egymás után zártak be az orvosi rendelők, mindenki félt. Végül sikerült elérnem, hogy bejussak hozzá. Csak rám nézett az orvosnő, majd közölte, ez valószínűleg női probléma lesz. Elküldött a nőgyógyászatra, ahol szintén nagy könyörgés árán foglalkoztak velem. Az ultrahangos vizsgálat során találtak is egy 20 milliméteres cisztát az egyik petefészkemben és valamilyen folyadékot a hasüregben. Azzal küldtek haza, ez nem olyan nagy probléma, esetleg még másokkal is kivizsgáltathatom magam, ha akarom.

Az eredménytől azonban nem nyugodtam meg, végül felhívtam a Kassán praktizáló nőgyógyászom, aki, mivel nagyon félt a covidtól, szinte alig fogadott pácienst, a telefonba viszont addig könyörögtem neki, míg meg nem győztem, fogadjon, s végül annyit mondott: ha már annyira szeretnék, menjek. Sajnos a vizsgálat folyamán sem vette komolyan a panaszaimat, ezért utólag többször is bocsánatot kért, holott a hasfalamon a daganat már kívülről tapintható volt. Az ultrahangos vizsgálat folyamán egy szabálytalan méretű képződményt fedezett fel a méhem mellett. Azonnal rákérdeztem, ez rosszindulatú daganatot jelent? Azzal próbált megnyugtatni, ez lehet bármi más is.

A vérvétel után két nappal derült ki az eredményből, hogy nagyon magasak az onko-markereim (nagyon egyszerűen és laikus nyelven, így hívják azt a mutatót, amely a vérből kimutatja a szervezetben a rákos daganatok jelenlétét). Általában a 10 -35 közötti értékek az elfogadhatóak, az enyém ehhez képest brutálisan magas volt: 7076. A 20 milliméteresnek ítélt cisztáról kiderült, hogy egy 9x13 centiméteres daganat. Sőt, mindkét petefészekben rosszindulatú daganat képződött. Teljesen világossá vált a számomra, hogy most már nem lehet könnyelműen venni a panaszaimat.

Korábban rendszeresen jártam nőgyógyászati ellenőrzésre, kivéve a 2019-es évet. Akkor is beterveztem ugyan, de éppen akkor került a férjem kórházba, így teljesen megfeledkeztem róla. Később éppen ezt a kimaradt évet rótta fel nekem az orvosom: ha elmegyek a rutin vizsgálatra, akkor valószínűleg korábban észreveszik a testemben növekvő daganatot.

Bezárkóztam a szobába és sírtam

Telefonon érdeklődtem az eredményről, az orvos közölte, helyes volt a meglátásom: rosszindulatú daganatom van, nagyon rosszak az eredmények. A fiam akkor már az online oktatás miatt otthon volt. Bezárkóztam a nappali szobába, ott sírtam, hogy ne hallja. Nem tudtam elképzelni, mi fog történni, mi lesz ezután. Akkorra már lezárták a határokat, nem tudtam átmenni a Magyarországon élő szüleimhez, ahol talán egy kis megnyugvást találhattam volna. Egyszerűen nem volt kihez fordulnom, mindentől és mindenkitől féltünk, ki lehet covidos és ki nem, elkapjuk-e vagy sem.

Már végig néztem a gyülekezeti vagy családtagjaim által is, hogy hová vezethet ez az út, ha valakinél diagnosztizálják a rákot, ezért a legnagyobb kérdés az volt a számomra, mi lesz velem, hogyan tovább? Úgy vélem, az elutasításnak a nagymestere voltam abban az időben, nem akartam elhinni, hogy ez velem is megeshet. Próbáltam hinni az orvosnak, aki előzetesen azt mondta, lehet ez akár egy mióma vagy valamilyen képződmény. Amikor visszagondolok arra a napra, amikor megtudtam az eredményt, egy hihetetlen nagy megdöbbenés vett rajtam erőt.

A mai napig ott van előttem belém ivódva, hogy képtelen voltam felfogni: ez velem is megtörtént. Egy kicsit azonban óvatos voltam az eredmény közlésével. A férjemet nem akartam ezzel zavarni a munkahelyén, inkább megvártam, míg hazajön. A fiamnak sem tudtam elmondani, megegyeztünk a férjemmel, nem beszélünk neki róla, hanem közöltük vele, vizsgálatokra kell járnom. Iskolába járt, aztán meg jött az online tanítás, de akkor még nem voltak annyira a szeme előtt a betegség kezelése okozta változásaimnak a látható jelei.

Ahogyan viszont visszatekintek erre az időszakra, sejthette, hogy gond van. Édesanyámmal végül úgy tudtam találkozni, hogy az országhatárok két oldalán leparkolhattunk, és a határőrök megengedték, hogy gyalogosan átkelve, félúton találkozzunk, azt is csak körülbelül tíz perc erejéig. Azt kérdeztem tőle kétségbeesve, most mi lesz, mit fogunk csinálni. Könnyeivel küszködve, azt válaszolta, valahogy megoldjuk. Nem is sejtettem, hogy végül, éppen az ő sok-sok éves munkájának egyik gyümölcse fog rajtam segíteni.

Egy szörnyű belenyugvás vett rajtam erőt

Az első megdöbbenéstől, hogy komoly kihívásnak leszek kitéve, illetve a kérdéseim után teljesen lenyugodtam, s egy szörnyű belenyugvás vett rajtam erőt: ha ezt akarja az Isten, legyen. Arra gondoltam, hogy ha ennyi adatott meg nekem, akkor sem tudok mire panaszkodni, mert jó életem volt. Sokszor elmondtam már, nekem mindig minden úgy sikerült az életemben, hogy az a legjobb volt a számomra. Akár a házasságomra tekintek, akár a szolgálati helyeimre. Nagyon jó három gyülekezetem van, a hívek elfogadóak és segítőkészek. A férjem, az Úrnak legyen érte hála, olyan ember, akinél az Úristen van az első helyen.

S azt mondtam, hogyha eddig tartott az út, akkor is jó volt. Nem hibáztattam senkit, s nem is vagyok az a típus, hogy másban keresem a hibát, inkább magamra haragudtam. Elsősorban azért, mert nem vettem komolyan saját magamat, de ez általában a szolgálattevők „betegsége” is, hogy inkább másokra figyelünk, másokkal törődünk, másokat kísérünk különböző életszakaszaikban vagy akár az utolsó útjukon, és gyakran magunkat helyezzük az utolsó helyre.

Férjével, Mariánnal 2020-ban, miután kiderült, hogy rákos lett

De tovább kellett lépnem. Az orvosomnak jó ismerőse volt az egyik onkológus főorvos, akiről később kiderült, ismeri az édesanyámat és engem is. Valamikor régen, az óvodáskorú fiának az édesanyám volt az óvónője, s ő volt az egyetlen, akit a kisfiú elfogadott. Még főiskolás korában is vissza-visszatért az óvodába, és bárhol összefutottak, mindig régi jó ismerősként köszöntötték egymást.

Azonnal fogadott, majd az eredmények alapján közölte, mindent meg fog tenni Valika, /édesanyám/ lányának a megmentéséért. Ez volt az első megnyugtató pont. Emlékszem, mondtam is édesanyámnak, látod, 42 éven keresztül szeretett és nevelt „gyermekeid” közül „csak” egy köszönte meg a sok törődést, de ez az egy, vagyis az édesapja, megmentheti az életemet. A második viszont az, amikor a CT kivizsgálás és mintavétel után közölték, nagyon rossz a helyzet, s megjegyezték, hogy a közeli kisvárosban hetekkel korábban, ímmel-ámmal elvégzett ultrahangos vizsgálat után már az ottani szakembereknek figyelmeztetniük kellett volna engem erre, amikor folyadékot fedeztek fel a hasüregemben. Ennek hátterében az áll, hogy amikor már maga a szervezet nem bírja a daganat miatt ellátni a feladatát, akkor folyadék alakul ki a hasüregben, aminek végzetes következményei lehetnek, tehát így tulajdonképpen majd’ két hónapot veszítettem. Viszont abban a 2020-as évben, mindenki félt, és bizonytalan volt.

A műtétemet 2020. június 12-re írták ki. Azért emlékszem pontosan erre a dátumra, mert aznap lett volna az angol felsőfokú nyelvvizsgám, de mivel ez fontosabb volt, el kellett halasztanom. Időközben felhívtak a kórházból telefonon, s közölték, miután alaposabban átnézték az eredményeimet, kiderült, a rosszindulatú daganatot nem lehet műtéti eljárással eltávolítani, vagyis nem vagyok műthető. Ez nálam megint egy mélypontot eredményezett.

A rosszindulatú daganat egy szabálytalan képződmény, poliphoz hasonló, amelynek a csápjai mindenhova elérnek, de akár egy csúnya pókhálóként is elképzelhetjük. Ezt a képződményt kell kiszárítani, összehúzni, elválasztani a szövetektől, hogy műteni lehessen, vagyis eltávolítható legyen. Ellenkező esetben, hacsak egy kis darab is marad a szervezetemben, akkor a műtét után újra kifejlődik, s akár pár hónap múlva is újból kezdődhet minden elölről.

A szakorvosok kemoterápiás kezelésre küldtek, amelyet becsületesen végig is vittem. Amint megtudtam, hogy van segítség, vagyis megoldható egészségügyi szempontból a problémám, akkor egy hatalmas nyugalom vett rajtam erőt. Az orvosok utólag vallották be, nem adtak esélyt annak, hogy túl fogom élni, mert általában ilyen diagnózissal nem sokan bírják pár hónapnál tovább.

Amint megtudtam, hogy van lehetőség, nem foglalkoztam azzal az úttal, hogy minden veszve van, nincs alternatíva. Itt lép be a képbe egy nagyon kedves kolléganőm, Blanár Gabriella kisgéresi lelkész, akit az első sokkhatás után azonnal felhívtam, és kisírtam magam neki. Ő éppen akkor már ennek az útnak, sikerrel, a vége felé járt, s rengeteg tapasztalat volt már mögötte. Ő ajánlotta azt az orvost, akihez ő maga is járt. Elmagyarázta, mire lehet számítani, illetve az orvosnő is elmondta mire készüljek fel, s jelezte, nem lesz ez olyan szörnyű, mint amennyire ijesztgetnek vele, viszont lesznek kellemetlenségek, amelyekkel számolni kell.

Az első kemoterápiától nagyon féltem, a fiunkat el is küldtük a szüleimhez, mert annyi rémtörténetet hallottam az utóhatásairól, s jobbnak tartottuk őt távol tartani ettől. A mai kemoterápiát azonban már úgy adagolják, hogy olyan további gyógyszereket is tesznek hozzá, amelyek hatására például az első huszonnégy órában teljesen háttérbe szorulnak a mellékhatások, így igyekezve elébe menni a kellemetlenségeknek. Az első nap után úgy véltem, ki lehet bírni, semmi baj nem lesz.

A hajam elvesztését mérföldkőként éltem meg

A második napon viszont már éreztem, valami nincs rendben a lábaimmal. Nehezebben jártam, a harmadik napon már nem tudtam felkelni az ágyból, az ízületi fájdalmak miatt sem megmozdulni, sem aludni nem tudtam. Olyan érzés volt, mintha eltörték volna az összes csontomat. Egy ilyen fájdalom 3- 4 napig tartott. Közben felkészítettek arra is, hogy két héten belül ki fog hullani a hajam, ez volt az egyik, amit a legnehezebb volt elfogadni. Soha nem volt túl szép hajam, de annak elvesztését egyfajta mérföldkőként éltem meg.

Amikor el kezdett hullani, nem akartam elhinni, hogy kopasz leszek. Kezdetben azzal vigasztaltam magam, ez még nem olyan sok, el lehet viselni, rendben lesz. Később csomókban hullott ki, így befontam a hosszú hajamat, és már nem tudtam szétfésülni. Teljesen le kellett vágni, majd leborotválni a fejemet.

Az a kényszerképzet alakult ki bennem, hogy mindenki tudni fogja, nekem parókám van, illetve miért kell azt viselnem. Amikor a kihullott a hajam, és először vettem fel a parókát, s úgy mentem ki az utcára, az emberek arcát figyeltem, észreveszik-e rajtam. Még csak oda se néztek, nem is foglalkoztak vele.

Nagyon féltem attól, miként birkózom meg azzal, hogy nincs hajam. Megbeszéltem a családdal, otthon is parókát fogok viselni. A fiam volt az első, aki levette a fejemről – anya, így szeretünk téged. Ez volt az első otthoni megerősítés, aztán a gyülekezet és a falubeliek helytállása volt az, ami olyan erőt adott nekem, hogy megértettem, ez legyen a legkisebb probléma: van-e az embernek haja vagy nincs.

Na, mi a baj, rákos vagy?

Egy ötven perces autóút alkalmával, hazafelé mondtuk el az akkor tizenkét éves fiunknak, illetve próbáltuk neki szép lassan beadagolni a betegségemet. Az első kérdése azonban mellbevágó volt és őszinte: Na, mi a baj, rákos vagy? És én nem tudtam neki azt mondani, hogy igen. Inkább úgy reagáltam, van egy kis probléma, amit meg kell oldani. Lehet, műteni kell, de meglátjuk, mit eredményeznek a kivizsgálások. Mindig megmondtam neki, hová és miért megyek. Utólag elmondta, nagyon kiérezte a viselkedésünkből, hogy elég nagy a baj. Bár igyekeztem a jelenlétében nem pánikolni, de örültem, amikor elvonult a szobájába, akár számítógépezni vagy zongorázni, mert akkor ki tudtam „engedni”.

Megyünk tovább, és nem adjuk fel

Egyik alkalommal, amikor a férjemmel együtt reggeliztünk, őszintén bevallottam neki, úgy érzem, én ezt nem élem túl. Ő erre azzal reagált, illetve próbált megnyugtatni, ne beszéljek badarságokat, mert az Isten mostanáig megsegített: megyünk tovább, és nem adjuk fel.

A fiam, amikor megtudta, hogy ki fog hullani a hajam, onnantól fogva már képes voltam neki kertelés nélkül elmondani, hogy rákos vagyok, s mi minden fog történni a gyógyulás érdekében, s várhatóan hat vagy nyolc kemoterápiás kezelésem lesz, meglátjuk, milyenek lesznek az eredmények. Majd következik a műtét. Gyermeki naivsággal megkérdezte, és akkor ezzel meg lesz oldva? Én pedig rávágtam, hogy igen, ő pedig elhitte.

Kérdések Isten felé, hogy miért éppen én? Nem tettem fel ilyen kérdéseket, mivel a családom egyik részéről szinte mindenkinél diagnosztizálták a rákos daganatot. Édesapám 1994-ben hunyt el, miután nyolc évig küzdött a leukémiával. /Édesanyám 1995-ben ismét férjhez ment./ A nagynéném, nagybátyáim és a nagymamám is rákosak voltak. Közülük már csak a nagynéném él, ő maga is kétszer küzdött meg ezzel a kórral. A nagymamám apám temetése után három nappal ment el, szintén rákban. 

Amint ezt így elmondtam a szakorvosok tanácsa előtt, azonnal genetikai kivizsgálásra küldtek. Ez egy vérvételt jelentett, az eredményére viszont 2- 3 hónapot kellett várni. Ők is próbáltak megnyugtatni, alig 10 % az esélye annak, hogy örököltem a gyilkos kórt. Majd megérkezett az eredmény. Nálam a védekezési funkcióval ellátott BRCA1 nevű gén hibásodott meg. Ha nem működik megfelelően, akkor olyan proteineket gyárt, amelyek felerősítik a rákos, támadó sejteknek a hatását (egyszerűen, laikus szemmel mondom ezt). Nálam sajnos ez az eset állt elő.

Háromhetente kaptam kemoterápiás kezelést. Az orvosi rendelőben van egy külön kis helyiség, több fotellel és ággyal, ahol végig üljük vagy feküdjük a (akkor az én esetemben) 8 és fél órát, amíg adagolják a gyógyító anyagokat. Az egész olyannak tűnik, mintha infúziót kapna az ember. Közben sokat beszélgetünk, vagy épp elalszunk, maga a kemoterápia nem egy megrázó élmény. A mellék- és utóhatások lehetnek kellemetlenek, de most már tudom, mire kell odafigyelni.

A fájdalomcsillapítókkal kapcsolatban a szolgáltatásnőm nagyon jó tanácsokat adott. Sokat informálódtam hasonló megbetegedésekkel küzdő emberektől is. Még a váróteremben is kérdezősködtem. Így már a következő kezelés előtt tudtam, körülbelül mire számíthatok. Mindig úgy osztottam be az időmet és a teendőimet, hogy előre számoltam azzal, a kezelés utáni 3-4 nap az nehéz lesz. Hallottam azt is, hogy a negyedik kemoterápiáig még elvileg könnyen el lehet viselni, de utána a szervezeten egyre jobban érezhető, hogy leterheli a kezelés. Reflux és hasonló problémák alakultak ki, amihez viszont különböző ásványvizeket, fájdalomcsillapítókat, vitaminokat vásároltunk. 

2020-ban nyolc kemoterápiás kezelést kaptam, november 19-én volt az utolsó, előző nap pedig elmentem a felsőfokú angol nyelvvizsgámra. Nem számoltam azzal a lehetősséggel, hogy sikertelen volna a kezelésem, hosszú távú terveim voltak.

A kezelések között pedig zajlott az élet. Nagyon jó szolgatársaim vannak. Amikor úgy jött ki a lépés, hogy nem hétfőn vagy kedden kaptam meg a kemoterápiát, hanem szerdán vagy csütörtökön, akkor vasárnap voltam a leggyengébb. Olyankor Kozár Péter szürnyegi és Spisák István ladmóci lelkipásztor segített ki a szolgálatokban, vagy megtartottam szombat este, esetleg pedig következő nap délután az istentiszteleteket. A helyi iskolába is tudtam jelezni, hogy ez most nem fog menni, nem megyek órát tartani.

Úgy vélem, a nők általában nem veszik komolyan a betegségüket, fontosnak tartják még ebben a helyzetükben is kiszolgálni a családot, folyton rendet raknak, kivasalják a ruhát a családtagok számára, s minden nap friss ételt tesznek az asztalra. Nekem hatalmas segítséget jelentett, hogy a férjem maximálisan mögöttem állt a nehéz időszakban. Nagyon sok mindent átvállalt, a főzéstől kezdve a fiunk iskolába viteléig, de besegített a különböző szolgálatokba is, szükség esetén pedig szabadságot vett ki. Az időközben állami vasútnál vállalt munkahelyén azzal támogatták őt, hogy áthelyezték Alsómihályiba, ahol élünk, ne kelljen Tiszacsernyőbe vonatoznia naponta, s ha bármilyen probléma adódna, azonnal haza tudjon sietni.

Szolgálat a covid idején

Már többször is elmondtam, ha valakinek komoly betegsége adódik, az kihatással van az egész család életére, amit csak úgy lehet hittel, szeretettel, kitartással végig csinálni, ha ott áll mellette valaki, legjobb esetben a házastárs, akivel együtt tudja hordozni a nehézségeket. Ha gyenge vagyok, felsegít, megerősít, és megyünk tovább.

Az imádság minden nap jelen volt az életemben. Intenzívebben szolgáltam a gyülekezeteimben. Megtanultam jobban odafigyelni az emberekre. Tudatosítottam, ha valamiben valóban példakép lehetek, akkor ebben, hogy ezt a betegséget lehet méltósággal is viselni, s úgy elmenni az Isten házába, hogy közben egy halálos betegséggel küszködöm. Többször ugyanis előfordult a szolgálatom során, hogy ha valakiről kiderült, komoly betegsége van, azonnal elmaradt a templomból egészen a gyógyulás bekövetkeztéig, illetve amíg ő vagy a családja fel nem dolgozta a helyzetet.

El kell gyászolni azt az életet, ami azelőtt volt

Nálam inkább az került előtérbe, hogy másképpen álltam a szolgálatomhoz. Akárhogyan is gondolkodunk, de amíg nem vagyunk benne egy bizonyos élethelyzetben, addig nem értjük igazán. Nagyon sokszor hallottam üres szólamokat, talán én magam is elkövettem ezt a hibát: jó lesz az, meg nem olyan nehéz, nem kell aggódni, félni, megoldódik, s amikor én kerültem ebbe a helyzetbe, megértettem, hogy igenis, lehet félni, s el kell gyászolni azt az életet, ami azelőtt volt. Vannak ugyan nagyon sikeres gyógyulások is, de az emberben mindig ott van az a mérföldkő, hogy eddig ez volt, de a betegség miatt minden megváltozik, s már egészen más perspektívából tekintünk az életre és annak értékeire.

Megfogadtam, ezentúl valóban élni akarok, nem pedig bezárkózni, s ha megtehetem, akkor akár csak egy séta erejéig is, de kimozdulok. Nem abban gondolkodtam, hogy ha jobban leszek, beutazom a világot, vagy valamilyen hatalmas dolgot fogok véghez vinni, hanem olyan egyszerű célt tűztem ki magam elé, hogy jobban oda fogok figyelni a családomra és a mellettem lévő emberekre.

Mindezek során, a gyülekezet és a falu közössége nem nézte tétlenül a helyzetet. Megtörtént, hogy egyik református testvérünk egy szombati délelőttön becsengetett hozzánk, kezünkbe adott egy táskát benne egy teljes ebéddel, ráadásul még süteménnyel is kedveskedett. Éppen aznap reggel mondtam a férjemnek, olyan gyenge vagyok, nincs erőm megfőzni az ebédet, ő pedig a munkája miatt nem tudott ebben segíteni. Aztán pár órán belül megtörtént a fentebb említett eset.

Közhellyé vált már, az Isten nem siet, de nem is késik, s akkor vált bennem bizonyossá ez a mondás. Amikor igazán szüksége van az embernek ilyen apró csodákra, akkor ezek megtörténnek, csak meg kell őket látni, és el kell hinni, hogy ez valósággá válhat, s így is végig lehet élni egy betegséget, s nem csak a rosszat látni benne, hanem annak áldásait is.

A betegség fizikai részét nagyon nehéz volt elviselni, azonban a lelki része egy idő után könnyebbé vált. A végén szinte már sportosan vettük, hogy már megint vár egy kemoterápiás kezelés.

Összesen nyolcat kaptam 2020-ban, utána következett a műtét, majd jött volna a genetikai kezelés, de a biztosító ennek költségét nem hagyta jóvá. Helyette az orvosnő újabb négy kemoterápiát írt elő. A harmadik után fulladásos rohamot kaptam, allergiás reakció alakult ki. Többszöri kérvényezés és hónapok várakozása után, 2021 júniusában a biztosító végül mégis jóváhagyta a genetikai kezelést  tabletták formájában. 2022 márciusáig minden zökkenőmentesen zajlott. A havonta történő vérvételek is jó eredményeket mutattak. A 2022-es év áprilisában azonban ismét magasabb értéket mutattak az onko-markerek.

A CT vizsgálat három kis csomót észlelt különböző helyeken szétszóródva a hasüregben, amelyeket egy egyszerű kemoterápiával meg lehetett volna oldani. Mivel már allergiás voltam a kezelés során használt kemoterapeutikumok egy részére, ezért másfajta gyógyszerekre volt szükség. Ekkor már országunkra is kihatott az orosz-ukrán válság, a menekültek beözönlése, infláció, majd az ezzel párosuló gyógyszerhiány. Hiányzott az a gyógyszer, amire szükségem lett volna. Ráadásul a biztosító elutasított két másik, erre vonatkozó kérvényemet.

Áprilistól júliusig tartott, míg végre egy bizonyos fajta kemoterápiás kezelést jóváhagytak, ami tulajdonképpen nem is a hasüregre irányult, hanem a hasnyálmirigy gyógyítására. A szervezetem nagyon erős allergiás rohammal reagált rá, a májamat teljesen legyengítette. Majd másfajta kemoterápiával próbálkoztak, de ismét allergiás reakció állt elő. Szeptembertől egy úgynevezett mono-terápiás kezelést kaptam, amely csak egyfajta kemoterápiás gyógyszer adagolását jelenti.

2022 szeptemberében észrevettem, hogy időközönként furán kezdek pislogni a jobb szememmel, s ehhez lassacskán különböző nehézségek párosultak: enyhe szédülés, amit a magas vérnyomásnak tulajdonítottam, majd úgy láttam, „úszik” előttem a lépcső, s csak kapaszkodva tudtam lemenni a rajta. Később úgy éreztem, mintha valami megdobott volna, olyan hirtelen szédüléseim lettek, s odáig fokozódtak, hogy karácsony előtti hétfőn felültem ugyan az ágyban, de nem tudtam felkelni. Azonnal felhívtam a férjemet, aki akkor éppen az ideggyógyászati rendelőben tartózkodott hátgerinc problémái miatt. A magyarul jól beszélő orvosnő hallotta a beszélgetésünket, aki megkérte a férjem, menjen haza és hozzon el hozzá. Enyhe agyvérzésre gyanakodott.

Daganat másutt is

A szokásos vizsgálatot elvégzése után úgy értékelte, minden rendben van, a fejem viszont állandóan bal irányba mozdult el, hiába próbáltam egyenesen tartani. Beutalt a sürgősségire, majd elküldtek CT-re. Az eredmény után „nagyon érzékeny módon” közölték, két agydaganatom van, nem műthetőek, és azonnal ott kell maradnom a kórházban, mert ödéma alakult ki, amely az egyensúly-központomra gyakorol nyomást, és ez okozza a kellemetlenségeket.

Ezt az érzést nem kívánom senkinek, ami velem történt a hallottak után. Pánikrohamot kaptam. Amennyire nyugodtan kezeltem 2020-ban, amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, most pánikszerűen elkezdtem sírni és reszketni – ez a hír valóban derült égből való villámcsapásként sújtott le rám. Az ember ilyenkor nem tudja, mit gondoljon, mit mondjon, mit tegyen. Az egészségügyi nővérek látták a sokkos állapotomat, de csak néztek, erre az orvos rájuk kiabált, hogy hívják be azonnal a férjemet. Majd megöleltek, és igyekeztek megvigasztalni, hogy ők majd adnak nekem erőt, és ne féljek. Haza sem engedtek, azonnal az onkológiai osztályra utaltak. A férjem hazament, hogy összepakolja a kórházba szükséges holmikat. Képtelen volt közölni a fiunkkal a történteket. Ő a legrosszabbra számított, mert látta, hogy az apja a könnyeivel küszködik, ezért azt hitte, hogy agyvérzés miatt teljesen lebénultam, így az apjával tartott, és együtt tértek vissza hozzám a kórházba.

Az orvosokhoz intézett első kérdésem célszerűnek tűnt: leszek-e még épelméjű, működőképes ember? Sajnos nem tudtak választ adni, én meg ott maradtam az éjszakában, kétségek között gyötörve, a megválaszolatlan kérdésemmel. Másnapra az infúzió segítségével az ödémát lehúzták, s visszaállt az egyensúlyom.

Később a mágneses rezonancia a két daganat helyett egyet mutatott ki a kisagyban, ráadásul nagyon jó, műthető helyen. A legelső szörnyű hír után ez egyfajta megnyugvást jelentett, amelyhez bizakodás is párosult. Amint az ödémát megszüntették a daganat körül, úgy az egyensúlyi zavarok, s vele együtt minden rosszullét megszűnt, később már én segítettem a szobában lévő betegeknek. Mellesleg a vérnyomásom is azonnal helyre jött. Lelki segítséget egyik szolgatársam onkológiai nővérként dolgozó édesanyja nyújtott, képes volt – amint teendői megengedték – akár egy órán át is vigasztalni, racionálisan megbeszélni a helyzetet, és főként, biztatni. Úgy éreztem, Isten valóban mindenütt ott van velem, még azon az osztályon is, s olyan embereket állít szolgálatba, akik a betegeket nemcsak fizikai szükségleteikben, hanem lelkiekben is meg tudják erősíteni.

Csillagok Háborújában éreztem magam  

Majd elő is jegyeztek agyműtétre, 2023 január elejére. Felhívtam az egyházmegye esperesét, s jeleztem, karácsonykor nem fogok tudni szolgálni, valakinek helyettesítenie kellene. Csak Kozár Péterre számíthattam a kétnyelvű szolgálataim miatt, de nem utasított vissza, holott neki négy gyülekezetben kellett istentiszteletet tartania, csupán annyit közölt, megoldjuk. Ez tudomására jutott a keresztanyjának, a már nyugdíjba vonult, korábban Perbenyikben szolgáló Szabóné Kozár Évának, aki azt mondta: ő ezt ennyiben nem hagyja, jön és igét hirdet, ahol kell. Nyugdíjasként, egészségügyi problémákkal küszködve és gyászoló édesanyaként, mégis, mindent félre téve, önként vállalta a szolgálatot, és Péterrel együtt megosztották a karácsonyi szolgálatokat a hét gyülekezetben.

Végül nem került sor az agyműtétemre a vérhígító injekciók miatt, ugyanis tüdőembóliára is gyanakodtak, s azzal próbálták kezelni. Közben kiderült, rezisztenssé váltam arra a bizonyos szerre, amit a kemoterápiás kezeléskor kaptam. Az agydaganat viszont nem volt már új keletű, nyugodtan „el volt magának”, amíg be az ödéma ki nem alakult körülötte.

Az Úr azonban nem hagyott egyedül még ebben a helyzetemben sem. A szomszédasszonyomnak, amikor elmondtam a helyzetemet, felhívta a Csehországban agysebészként praktizáló lányát, aki azt üzente, várjunk a műtéttel, van jobb megoldás is, amit ott szinte rutinosan alkalmaznak. Ez az úgynevezett cyber-knife technológia, – szinte a Csillagok Háborújában érzi magát az ember – melynek lényege, nem kell felnyitni a fejet, hanem „sugárkéssel” végzik el a műtétet a fejen belül. A klasszikus sugárzás kiégeti a daganatot, ezzel az új technológiával viszont tized milliméteres pontossággal, több részre vágják szét, ami az éles sugár miatt szétesik, és felszívódik a szervezetben.

Ekkor, karácsonykor, mozgásba lendült a gyülekezet sok tagja, és megoldásokat keresett a külföldön végzendő műtét megvalósítása céljából, s érdeklődtek a biztosítónál is, felvállalja-e a beavatkozásnak az anyagi részét. Később kiderült, nem is kell Csehországba menni, Kassán is dolgoznak hasonló technológiával. Az ismerős cseh orvosnak köszönhetően, várakozás nélkül, már január elsején fogadtak a kórházban. Egy maszkot készítettek műanyagból, amit a fejemre erősítettek, hogy a beavatkozás során még véletlenül se mozduljak el. Ráfektettek egy napelemre hasonlító lapos asztalra, nekem legalábbis ezt juttatta az eszembe, majd egy tükörszerű robotgép mozgott körülöttem, amely magát az asztalt is irányította, forgatta. Ezzel a robot-technológiával háromszori besugárzással eltávolították a daganatot. Külsőleg annyi látható ebből, hogy azon a részen, két centiméteres körben egy ideig nem nőtt ki a hajam.

Továbbra is szednem kell a különböző gyógyszereket. Viszont az agydaganat problémája megoldódott. Mivel azonban a szervezetem ellenállóvá vált egy bizonyos kemoterápiával szemben, s egy újabb fajtáját kezdték alkalmazni, mivel a hasamban négyre nőtt a csomók száma. Az egyik, ami problémát okoz, a hasfalhoz vagy a bélrendszerhez próbál hozzá nőni, ebben kell megakadályozni, hogy aztán sugározható legyen.

Jelenleg itt tartok. Február óta havonta egyszer járok kemoterápiára, amelynek olyan nagy mellékhatásai nincsenek, vagyis nem egyszerre jelentkeznek a nehézségek, hanem egymás után: ízületi fájdalmak, emésztési problémák heteken keresztül. Gyakrabban nem adagolható, mert kardio-toxikus anyagról van szó, amely rossz hatással van a szívre, hogyha nem a megfelelő módon kerül a szervezetbe.

Megszűnnek a távlati célok

A gyógyulás még folyamatban van. S ez az út párosul Isten akaratának az elfogadásával. Minden nap megtanít az alázatra, s eszembe juttatja az élet értékét és értelmét. Azt is, hogy nemcsak magamért élek. Az Ő tenyerén újból bele kellett szeretnem az életbe. Egy hosszú házasság során sokan magától értetődőnek tartják, hogy a másik ott van mellette, pedig gyakran meg kell tanulnunk, hogy ez nem így van, egyáltalán nem magától értetődő. Pedig sok házastárs így áll ehhez. Nem magától értetődő az sem, hogy minden gyerek úgy áll ott a szülője mellett ebben a helyzetben, ahogy a mi esetünkben. A betegségem által az Úristen megtanított arra is, hogy másként tekintsek magamra, a családomra és az emberekre. Egyetlen egyszer sem kérdeztem meg Istentől, hogy miért teszi ezt velem?

Az évek során, talán szörnyű kimondani, de belenyugodtam és elfogadtam ezt a helyzetet. Ma pedig már úgy élek, hogy ez az életemnek a része, hozzátartozik a hétköznapjainkhoz. Ehhez viszonyítjuk és alakítjuk a munkánkat. Nyilván fizikailag gyengébb vagyok, mint korábban. Délutánra már nagyon el tudok fáradni. Azelőtt szerettem kint ülni a napon, most meg védenem kell magam, nem jó kint tartózkodnom. Ez a fajta kemoterápia érzékennyé teszi a bőrt, szinte átlátszanak az erek. Hetente legalább egyszer orvoshoz járok. A kezelések következtében kialakult egészségügyi problémák behatárolják a „mit, merre, hogyan” kérdéseit. A napjaimat és szolgálataimat jó előre megtervezzük, minden a kezelések viszonylatában történik. Számunkra már ez a „normális”. Ugyanakkor, az út az tovább folytatódik.

Amikor először megtudtam, hogy baj van, akkor úgy gondoltam, a Szlovákiai Református Keresztyén Nők Egyesületében betöltött társelnöki posztomat sem fogom tovább tudni végezni. De a vezetőség mellém állt, biztattak, s vitték a stafétát, amikor nem volt rá erőm. Tavaly nagyon sokat igyekeztünk tenni az ukrán menekültek megsegítésében, és idén is szolgálatokat készítettünk már elő. A három gyülekezetemben pedig valóban igyekszem úgy teljesíteni, ne érzékelje senki, hogy beteg vagyok. Az onkológus orvosnőm is, elfogadva a kérésemet, ehhez igazította a kemoterápia időpontjait, hogy vasárnapra készen álljak a szószéki szolgálatra. 

Reménységem az Úr Istenben van, és remélem, még tervez velem. Azok a gyülekezetek, ahová kirendeltek, két nyelven hirdetem az örömüzenetet. Sok lelkész nem tudja felvállalni ezért a helyettesítésemet, de bízom abban, Isten megtart addig, amíg szükség van a szolgálatomra.

Terveim a jövőre nézve? A fiam tavaly fejezte be az általános iskolát, szeretném látni érettségizőként.  Amikor az embernek halálos betegsége van, akkor megszűnnek a távlati célok, s elérhető, közeli terveket sző. Nem arra vágyom, hogy 80 évesen még az Alpokban sílécen mosolyogjak a fényképezőgép lencséjébe, inkább arra, hogy a legközelebbi karácsonyt megélhessem.

Kisebb célokat helyezek magam elé, azokat igyekszem megvalósítani, és ezt a gyülekezetek is elfogadják. A helyi alapiskolában a hittan mellett, angol nyelvet is elkezdtem tanítani, főként hátrányos helyzetű gyermekek vannak a rám bízott csoportban. Az ő, sokszor nehéz és számunkra szinte elképzelhetetlen sorsuk is alázatra tanít, hogy felismerjem, milyen nagyon szeret az Isten. Úgy érzem, jobban meg tudom érteni a helyzetüket és odafigyelni másokra. Ez a betegség valahogyan érzékenyebbé, odafigyelőbbé és megértőbbé tett mások nehézségeivel kapcsolatban.

A családi életünk pedig észrevétlenül idomult ehhez. Szüleim vagy akár férjem családjának segítségére is lehet számítani. A fiam is nagyon elfogadó ezzel kapcsolatban. Azt még nem tudom, évek múlva, milyen visszhangra lel majd mindez az ő lelkében, hiszen látom, sajnos, számára valóság az, ami más gyermek számára talán – ebben a korban – még elképzelhetetlen, hogy szembesüljön szülei halandóságának kérdésével. Ezért külön örülök, hogy az általa látogatott iskolában lehetősége nyílik arra, hogy a sárospataki kollégium intézményi lelkészével, Fejér Zoltán Lászlóval erről is beszélgessen bibliaórák vagy személyes találkozások alkalmával.

Felkészültem arra az esetre is, ha Úr magához szólítana. Elmondtam a férjemnek, mit szeretnék a temetéssel kapcsolatban, ha befejeződne a földi életem. – Ne beszéljek mellé, ezzel reagált a felvetésemre. Én viszont úgy gondolom, reálisan kell szemlélnünk a helyzetet, és számolni kell azzal, hogy ami egyszer elkezdődött, az véget is ér. A három éve tartó betegségem a külsőmet is megváltoztatta – úgy gondolom, a fényképeken is látható, hogy mintha tíz évet öregedtem volna. Ezt is el lehet fogadni, és méltósággal hordozni. Erre törekszem a hétköznapokban is, aktívan, jókedvvel végezni a szolgálatokat. Bátrabban járok betegeket, időseket látogatni a különböző ápolásra szakosodott intézményekben is. Most már tudom és megértem, milyen egy kórházban szinte fogolyként lenni, és igyekszem ezzel a megértéssel fordulni a gyakran hazavágyó idősek és betegek felé. Folyamatosan visszacseng bennem a 397. dicséretünk egyik sora: „… egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt…”

Mi, lelkészek, akik végig kísérjük az embereket szinte minden élethelyzetükön, és ha bekövetkezik az elkerülhetetlen, haláluk után vigasztaljuk az itt maradottakat, nagyon jól tudjuk, mindenki addig van itt, amíg az Isten akarja. Ezért én magam is a valóságban és hitelesen akarok élni, annak a tudatában és felismerésében, hogy ez rám is vonatkozik. Addig, ameddig az Isten akarja. Küzdhetek és kiabálhatok, lázadhatok és lehetek akármilyen, de akkor is az fog történni, amit Ő akar. Ha van esély, és még szüksége van rám itt, akkor meg fog tartani. Ez nem egy üres szólam a számomra, hanem a mindennapok valósága. Hálás vagyok szolgatársaim lelki támogatásáért és megértéséért. Azt is látom, hogy azt a lelki segítséget, amit kaptam, tovább is kell adnom. Így egy olyan szolgatársnőmmel kerültem (főként telefonon tartott) tavaly kapcsolatba, aki szintén ezzel a betegséggel küzd, így igyekszünk egymást biztatni, mások számára idegenül hangzó, betegséggel kapcsolatos dolgokat megbeszélni, tanácsokat adni … bármit, csak nem feladni. Hiszem azt, hogy amit az Istentől kaptunk, azt nemcsak magunk, hanem mások miatt is kapjuk. A Tőle kapott ajándékot, lelki erőt tovább lehet, és kell is adni. Csak így látom értelmét annak, hogy betegségem által „több” lettem, és nem kevesebb.

„Bónuszként” hadd mondjam el, hogy van egy mellrákkal küzdő, civil szférában dolgozó ismerősöm, aki azt mondta, ő azért viseli lelkileg olyan jól a betegséget, mert látja rajtam, hogy ezt így is lehet hordozni. Hitte és reménységgel megélve a mindennapok áldását.

(Megj.: a félreértések elkerülése végett, a daganatos betegség kezelését, folyamatát és leírását laikus, tehát nem szakorvosi szempontok alapján mondta el a lelkipásztor.)

Iski Ibolya

Fotó: Györky Marián, Györky Dániel, családi fotóalbum