Két választási cikluson keresztül volt a pozsonyi egyházmegye esperese. A vele készített beszélgetésben felidézzük a pályaválasztását, egyetemi éveit és lelkészi szolgálatának állomásait.

Már négy éve aktív nyugdíjas, azóta, hogy betöltötte a 70. életévét és befejezte negyvenéves lelkipásztori szolgálatát a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházban. Hogyan telnek nyugdíjas napjai, mivel foglalkozik?

Eleinte nagyon furcsa volt, hogy megszűnt a mindennapi ritmus, mellesleg elköltöztünk Nagymegyerről a szülőfalumba, Madarra, s itt kellett kialakítani az új életmódunkat. A napjaim jelenleg mindennapos dolgokkal telnek. Mindig van mit tenni a kertben és az udvaron: nyáron füvet nyírni és öntözni, vagy valamit megjavítani, rendezgetem a régebbi iratokat, könyveket.

Figyelem az idők jeleit. Néha pedig csak várok, hogy ihletet kapjak egy újabb munkához. Néhány hónappal ezelőtt pedig bekapcsolódtam a búcsi-madari közös kórusba. Az utóbbi időben ugyanis nagyon lecsökkent a létszámuk, s új tagokat kerestek, én meg csatlakoztam.

Szolgálatra is felkérik?

Igen, előfordul, hogy megkérnek, amit szívesen el is vállalok. Amíg az embernek üzenete, mondanivalója van, addig szívesen megosztja másokkal.

Bár a szolgálati nyugdíjazása után még folytatta megkezdett tanulmányát Léván, a Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett mentálhigiénés szakán. Sikerült befejeznie vagy feladta?

Amikor egyházunk Berekfürdőn megtartotta az első országos lelkésztovábbképzőjét, az egyik műhelyfoglalkozás keretében terítékre került a mentálhigiéné is. Akkor döbbentem rá, hogy nekünk, lelkészeknek, mennyire hiányzik az önismeret.

Később, esperesként elhatároztam, hogy a pozsonyi egyházmegye területén megpróbáljuk ezt valamilyen módon pótolni a lelkészek számára. Lányunk akkor a Károli Gáspár Református Egyetem nagykőrösi Pedagógiai Karának volt a hallgatója, meg is beszélte az ottani tanárokkal, ha igény lesz rá, eljönnek hozzánk előadást tartani önismereti témában. De mivel csak két lelkészt érdekelt ez a képzés, okafogyottá vált akkor a további szervezkedés.

A Léván másodszor induló mentálhigiénés képzésre – mások biztatására, és mert magam is úgy éreztem, hogy valamilyen szinten szükségem van továbblépni az önismeret terén – végül jelentkeztem. Ugyanis voltak, s még a mai napig is vannak a személyemet érintő kérdések, amelyeket szeretnék megérteni: miért vagyok az, aki, miért reagálok úgy a dolgokra, ahogyan, s mi van ennek a hátterében.

Ebből a szempontból számomra nagyon hasznosak voltak az előadások, a gyakorlatok, melyek során sok mindent megértettem, de még mindig van, amit nem. Igaz, Jézus azzal vigasztalja a hallgatóit, hogy amit most nem értünk, később majd megértjük.

A képzés szakdolgozattal zárul, egy projektet kellett elkészíteni. Én a nyugdíjas lelkészeket választottam célcsoportul. A témával kapcsolatban elolvastam a legjobb szakkönyveket. Találkoztam is egyházunk nyugdíjas lelkészeivel, akikkel arról beszélgettem, ők hogyan élik meg, hogy már nem kell szolgálniuk. Amikorra összegyűjtöttem az anyagokat, összeállt a koncepció is a nyugdíjas identitásról, melynek lényege: újra kell strukturálni az életet.

A projekt feldolgozása a covid miatti lezárások idejére esett. Mindenhonnan azt lehetett hallani, hogy a vírus „célcsoportja”, a legveszélyeztetettebb korcsoport az én korosztályom. A témán dolgozva éreztem, hogy változik a nyugdíjassághoz való viszonyulásom.

Közben az időm egy részét elvette az egyik gyermekem esküvőjére való készülődés, a felújítási munkák utáni rendrakás az udvaron, készülés az esti mesére /a karantén ideje alatt esténként a Skype-on volt együtt a család/. Egyre kevesebbnek éreztem az időt. Mellesleg kialakult bennem egy felszabadító érzés, hogy nyugdíjas vagyok.

Egyre gyakrabban jutott eszembe az egyik tanárunk képzésen többször elhangzott mondása:  „aminek csak egy oka van, az nem történik meg”. Végül a körülmények úgy alakultak, hogy választani kellett mire fordítsam az időmet. Az aktuális dolgokat előtérbe helyezve a projektet félbe hagytam. Nem mondtam le róla teljesen, de tény, azóta egy tárolóban pihen. Viszont örülök, hogy részt vettem a képzésben, mert az nagyon sokat adott.

A nyugdíjas lét bénította le abban, hogy tovább folytassa?

A kedvem nem ment el tőle, de jelenleg hiányzik részemről a motiváció is. Nem látom objektív lehetőségét annak, hogy mint szakember a mentálhigiénés segítés szabályai szerint működhetnék. Számomra mindig fontos volt, hogy a megteendő lépés előtt lássam a folytatás lehetőségét. Egyelőre a képzésen nyert ismereteket a mindennapi életben hasznosítom.

Nyugalomba vonulása után Madarra költöztek, holott a felesége még maradt a szolgálatban. Hosszú évek távolléte után hazajött a szülőfalujába. Vágyott vissza vagy itt találtak megfelelő lakhelyet maguknak. Miért döntöttek Madar mellett, mi ennek a története?

Nem az én fejemben született meg az a gondolat, hogy ide költözzünk, a feleségem és lányaink ötlete volt. Nagyon megtetszett nekik ez a környezet. Én pedig több évtizedes távollét után valóban felfedeztem, hogy ennek a helynek, ahol a házunk áll, van egyfajta varázsa.

Ha kimegyek a kapu elé, innen fentről a falunak egy részét teljesen belátom. Reggel ide süt be leghamarabb a nap, a lemenő nap pedig a kertünk végén bukik le. A szomszédokat gyerekkorom óta ismerem. Édesanyám halála után felmerült a kérdés, mi legyen az utána maradt ház sorsa. A feleségem, Valika javasolta, itt rendezzük be nyugdíjas korunkra az otthonunkat. Majd lassanként elkezdtük kívülről-belülről felújítani.

Jól döntöttek, amikor ide jöttek?

Igen, nem bántuk meg.

Nagymegyer nem hiányzik?

Része volt az életünknek, ott letelt a küldetésünk; nem mondom, hogy nem hiányzik, de ez már egy más valóság.

Meg kell ismerkedni ismét az itteniekkel?

Valamikor tudtam, ki hol lakik az utcánkban. Most az egyik irányban legfeljebb a negyedik szomszédig, a másikban pedig a közvetlen mellettünk lakót ismerem, az utána következők már új lakók.

Az évek során kicserélődött a falu lakossága, két nemzedék nőtt fel azóta, hogy elköltöztem innen. Azokat ismerem meg, akiket negyven éve ismerek, de a tőlem legalább tíz évvel fiatalabbakkal gyakran zavarban vagyok. 

Egy alkalommal azt mondta, nem készült lelkipásztornak. Sőt, már gyermekkorában úgy vélte, hogy tanítónak és lelkésznek az menjen, akinek erre hivatása van. Akkor még nem érzett erre hivatást?

Számomra Isten léte sosem volt kérdéses. Nagyanyám esténként, munkavégzés után feltette a szemüvegét, odaült az asztalhoz, elővette az énekeskönyvét és zsoltárokat énekelt. Még most is a fülemben cseng, ahogyan énekli a XVIII. zsoltár egyik sorát: „Megfizetett igazságom szerint, kezeimnek tisztasága szerint.”

Édesanyám pedig a II. világháború ideje alatt kibontakozó kiskoszmályi mozgalmat kísérő ébredésnek volt az egyik gyümölcse, vagyis akkor jutott élő hitre. Attól kezdve egész életén keresztül nagyon ragaszkodott Jézus Krisztushoz. Mindig énekelt.

Kisgyerek koromban megtanultam tőle sok Hallelujah énekeket, illetve másokat, amelyeket még most is éneklünk. Jártam vasárnapi iskolába, tanultam a bibliai történeteket. Ezzel kapcsolatban még elevenen él bennem egy kép.

A falu szélén laktunk. Akkoriban a 7-8 éves gyermek nyugodtan elcsavaroghatott otthonról. Elő is fordult elég gyakran, hogy kisurrantunk a kiskapun, miután a nagyobb fiúk füttyentettek egyet, s mentünk velük együtt. Egyik alkalommal későn érkeztem haza.

A kapu nyitva volt, bent égtek a lámpák, nagy volt a csend, senkit sem láttam. Szívszorító érzés vett erőt rajtam. Úgy gondoltam, amíg én elcsavarogtam, addig visszajött az Úr Jézus és magához vette az övéit, s velük együtt a szeretteimet. Aztán olyan felszabadító érzést jelentett a számomra az, amikor az udvar végéből mozgást hallottam. Jólesett még a megérdemelt nyakleves is, hiszen biztos voltam abban, hogy mégsem maradtam le az elragadtatásról.

Akkoriban Mokos Kálmán volt a lelkész Madaron. A hittanórán egyszer kaptam tőle egy koronát, mert jól feleltem a kérdésekre. Az első ének, amit ott tanultam meg, az A nap immár elenyészett, az ég besötétedik kezdetű 504. dicséret volt.

Minden bibliai ismeretem és élményem mellett középiskolás koromban az volt a meggyőződésem, hogy lelkésznek, orvosnak, tanítónak ne menjen az, akinek nincs elhívatása. Nem tudom mi alapján alakult ki nálam ez az elgondolás, de úgy véltem, az élet ezen területein nem jó, ha valaki hivatástudat nélkül végzi a munkáját.

Iparosi lelkülettel ugyanis nem lehet művelni se a lelkészséget, se a pedagógusi, se az orvosi hivatást, illetve lehet, de nem érdemes, mert azt csak akkor tudja az ember örömmel végezni, ha arra hivatásként tekint.

Mégis szakiskolát végzett és géplakatosként kezdett el dolgozni. 

Abban az időben a pályaválasztás előtt sokféle gondolat megfordult bennem. Érdekelt a katonai pálya is, de amikor átgondoltam az akkori rendszernek az ideológiáját, arra jutottam, hogy önként nem kötelezem el magam a szolgálatára. Az érettségi után két helyre is benyújtottam továbbtanulási jelentkezést.

Az egyik iskola abban az évben sajnos nem indított olyan képzést, amelyet kiválasztottam, a másikra meg nem vettek fel. Aki viszont nem tanult tovább, azt 19 éves korában behívták kétéves sorkatonai szolgálatra. Közben már előre azon is gondolkodtam, hogy ha leszerelek, akkor mihez fogok kezdeni az érettségimmel. Azt gondoltam, hogy mivel nem tanulok tovább behívhatnak kétéves sorkatonai szolgálatra, ezért kell szereznem valamilyen képesítést, amiből tisztességesen meg lehet élni.

Így lettem géplakatos és hegesztő. Mindig szerettem fával és vassal foglalatoskodni, a szakképzés során még jobban megszerettem a vasas szakmát. Amikor leszereltem, sikerült is elhelyezkednem. 

Hogyan lett mégis lelkipásztor? 25 éves volt, amikor erre az elhatározásra jutott.

Hosszú történet. Amikor leérettségiztem, édesanyám felvetette, jelentkezzek teológiára. Közöltem vele, nincs hivatástudatom. Nem kaptam rá elhívatást, megszólítást. Amire viszont nem tudok jó lelkiismerettel igent mondani, azt csak kényszerből tenném. Én pedig nem szerettem volna kényszerítve lenni. Hiába volt meg ez a külső indíttatás. Továbbra is éltem a magam életét.

Huszonhárom éves voltam, amikor a munkahelyemen megkérdezte az egyik baptista kollégám, van-e valamilyen programom a nyárra. Mivel nemmel válaszoltam, felajánlotta, hogy elmehetnék a szlovák baptista fiatalokkal táborozni. Igent mondtam. Ott tértem meg, s kerültem közelebbi, személyes kapcsolatba Jézus Krisztussal.

Egy ószövetségi történet segített ebben. A pusztában vándorló zsidók, mivel türelmetlenségük miatt vétkeztek az Úr ellen, mérges kígyókat küldött rájuk, de megadta a menekülés útját is. Mózes az Úr parancsára készített egy rézkígyót, s aki felnézett rá, az megmenekült, s meggyógyult a mérges kígyó marásából. Isten kegyelméből ott jött el életemben az a pillanat, hogy attól kezdve Jézus Krisztusra úgy tudtam felnézni, mint megmentőmre.

A táborban éltem át a hitbeli megújulást, s attól kezdve teljesen megváltozott nemcsak az életem, de a gondolkodásom is. A külső körülmények ugyan megmaradtak, de egy egészen más életlátást kaptam. A családommal is megosztottam, ami velem történt a táborban, édesanyám pedig csak annyit mondott: „Most már mehetsz teológiára”. Én viszont továbbra is azt mondtam: nincs hivatástudatom, ezért nem megyek.

A 60-as évek második felében édesanyám szorgalmasan eljárt a biblia- és imaórákra. Megtudtam, hogy az ébredési mozgalomból formálódott bibliaórás közösség lelki megújulásáért fohászkodott. Kapcsolatba kerültek a magyarországi református karizmatikus és más hívő csoportokkal. A kapcsolatok eredményeként itt a környékünkön is elkezdődött a hitbeli megújulás.

A hetvenes évek elején Madaron a havonkénti csendes napokon a helyiek mellett hatvan-hetven résztvevő volt a környező és távolabbi gyülekezetekből is.  A környékbeli gyülekezetek fiataljai huszonöt-harminc tagú ifjúsági közösséget alkottak. Így lettem része ennek a közösségnek én is. Megtapasztaltam, hogy a Bibliában lévő dolgok valósak és beteljesednek. Mindemellett továbbra sem éreztem elhívatást a lelkészi pálya felé.

Egy alkalommal a katonai szolgálatát töltő Rácz Elemér (volt marcelházi lelkipásztor) jött látogatóba a testvéremhez, akivel jó barátságban volt, de ő nem volt otthon. Kiderült, azért jött haza, mert felvételizett Prágában a teológiára. Amíg a kapuig kísértem, tisztán hallottam egy belső hangot: Menj! Teljesen váratlanul ért a megszólítás, nem várt körülmények között, ami meg is lepett.

Majd azzal fordultam Elemérhez: „Megyek én is teológiára”. Ő meg bátorított is, lesz pótfelvételi, nyugodtan adjam be a jelentkezésemet. A lelkészemmel is megosztottam elhatározásomat, majd a bibliaóra után az imaközösség keretében imádkoztunk érte, sőt, a magyarországi testvérek is támogattak ebben imájukkal.

Így alakult ki nálam az ézsaiási elhívás. (Ézsaiás elragadtatásában az Úr hangját hallotta, amint ezt kérdezi: kit küldjek el? Ézsaiás pedig azt mondta: Itt vagyok, engem küldj.) Így voltam ezzel én is. Egyik dolog a másikra épült, amíg egy bizonyossá váló döntés lett belőle. Bennem akkor teljesen eldőlt, hogy az Úr kezébe teszem le és ahogyan irányítja az életemet, azt úgy fogadom el. Az önkéntes ugyanis nem panaszkodhat és nem válogathat.

A munkahelyemen benyújtottam a felmondásomat, de a három hónapos felmondási időt be kellett tartani. A felvételi vizsga viszont csak szeptemberben volt. A munkahelyemen ígéretet kaptam, ha felvesznek, akkor azonnal elbocsátanak. Amikor megjött a felvételi eredménye, hogy sikeres lettem, a személyzeti osztályon kértem a munkaviszony megszüntetését.

Később lejött a műhelybe a személyzeti osztály vezetője, aki megpróbált meggyőzni arról, hogy ha mindenáron tanulni akarok, menjek inkább orvosnak vagy mérnöknek, támogatnak ebben, sőt, még a tanulmányomat is fizetik, de gondoljam meg jól. Engem viszont már nem lehetett eltántorítani. A közvetlen felettesem viszont azt mondta: jól döntöttem.

Nem érezte magát elég idősnek ahhoz, hogy teológiára jelentkezzen?

Az, hogy már 25 éves vagyok, s talán késő ilyenkor elkezdeni a tanulást, bennem ez fel sem merült, a környezetemben viszont igen. Az nem foglalkoztatott, hogy esetleg lennének nehézségeim. Attól kezdve, hogy felvettek, úgy éreztem, az nemcsak az én személyes ügyem volt. Isten kezébe tettem le tanulmányaimat, s ahogyan ő intézi, úgy lesz jó. Tulajdonképpen egész életemen át ez a tudat kísért. Isten pedig mindig hűséges volt.

Szülei hogyan fogadták a bejelentését?

Édesanyám örült a döntésemnek, és tudom, sokat imádkozott érte. Volt egy olyan gondolatom is, hogy az Úr megszólítása, elhívása, az az ő odaszánására és imáira adott válasz volt. A Bibliában is meg van írva: nem hiábavaló az imádság. Édesapám mielőtt teológiára mentem volna egy évvel korábban egy munkabalesetben meghalt.

Mivel foglalkoztak?

Édesapám munkásember volt, művelte a néhány hektáros földünket. Tíz éves koromban én is segítettem neki behordani a gabonát, de egyben az volt az utolsó aratásunk is. Mivel építkezni szerettek volna, az engedélyhez be kellett lépni a szövetkezetbe.

Egyszer az történt, hogy nem adták meg neki a többletmunkáért a jogos bért arra való hivatkozással, hogy a szövetkezeti elnöktől senkinek nem lehet magasabb keresete, bármennyit dolgozik is. Így édesapám inkább felmondott.

Besztercebánya környékén talált magának munkát, ettől kezdve csak hétvégén láttuk őt. Nekem, a testvéreimmel együtt nagyon hiányzott az apánk. Édesanyám háztartásbeli volt, majd a szomszédos faluba járt dolgozni a szövetkezetbe többedmagával.

Prágában nem tartott a cseh nyelvtől?

Nem, mert Csehországban voltam két évig katona, s ott sikerült a nyelvvel megismerkednem.

Kikkel járt egy évfolyamba a teológián a református egyházból? Mindannyian szolgálatba is léptek?

Egyházunk számára akkoriban a jövendő lelkészek Prágában, a Cseh Testvér Egyház teológiáján tanultak. A mi évfolyamunkban volt hat református, hat evangélikus és két adventista. Mind a hatan elvégeztük: Tóth Mihály, Rácz Elemér, Peres Imre, Pál Bertalan, Kádár Éva és én. Velünk kezdődött el az intenzív latin kurzus, ami hét évvel az érettségi után némi nehézséget okozott a számomra, de igyekeztem. Az igazat megvallva, furcsa volt ismét iskolapadba ülni a munkaviszony után.

A teológián a felsőbb éves hallgatók egy régi szokás szerint a héber Bibliát számomra elfogadhatatlan módon használták az elsőévesek beavatására. Ketten tiltakozásul nem akartunk részesei lennek ennek mókának. Elindult egy meggyőző hadjárat irányunkba, hogy ezt a hagyományt folytatni kell, s nem lenne szabad megszüntetni. A beavatást végül megtartották rajtunk kívül. Később megváltozott ez a szokás, s elmondható, hogy a mi évfolyamunk egy másfajta lelkületet hozott a teológiára.

A cseh évfolyamtársaink között is voltak megtért, élő hitű teológusok. Minden este imaközösséget, áhítatot tartottunk, hatan-heten voltunk, később mások is csatlakoztak hozzánk. Sokat vitatkoztunk a megtérésről.

A megtérés lényege, hogy az ember értelme, gondolkodása megváltozik. Keresztelő János azzal kezdi szolgálatát: Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa. Lukács evangéliumában pedig az olvasható, hogy hirdetni kell a megtérést Jézus Krisztus nevében. Amíg az ember életében nem történik meg egy hitbeli döntés, addig valahogy kívül van.

Nagyon érdekes, amit a tékozló fiú mond: Az én Atyám házában még a béreseknek is jó dolguk van. Az atyai háznál lehet valaki örökös és jó dolga van, de lehet akár béres is, akinek szintén jó dolga van. Legyünk örökösök, legyen újjászületett életünk. Sokat vitatkoztunk ezekről a kérdésekről. Még a pietista megnevezést is ránk ragasztották. Így teltek az évek.

Melyik élményére emlékszik vissza a legszívesebben, ami meghatározta a lelkészi szolgálatát is?

Az egyik emlék, amely felejthetetlen számomra az egyik tanár mondása, miszerint háromféle igehirdető van. Van olyan, mint a hangya, aki a morzsákat gyűjtögeti, s abból él. Van olyan, mint a pók: nem foglalkozik gyűjtögetéssel, de képes vég nélkül a fonalat ereszteni. És van olyan, mint a méh, miközben gyűjti a virágport és a nektárt, a virágot beporozza, és amit gyűjtött azt mézzé alakítja.

A másik emlék: Amikor a negyedik évfolyam befejezése után hazajöttem a nyári szünetre arra számítva, hogy a helyi gyülekezetben lesz gyakorlatom, megtudtam, hogy a lelkészünket, Rácz Lászlót felfüggesztették. Ennek hátterében az volt, hogy a falunkba hazalátogatott a Magyarországra deportáltak csoportja, ő pedig fogadta őket a templomban. Ez pedig abban az időben főbenjáró bűn volt.

A budapesti könyvtárakat bújva akkoriban gyűjtöttem anyagokat a záródolgozatomhoz. Szeptember elején úgy terveztem, visszamegyek Prágába és megírom. Közvetlenül indulásom előtt a püspökhelyettes levélben értesített arról, hogy a lelkészi gyakorlatomat az ő gyülekezetében, Komáromban kell letöltenem.

Sajnálattal mondtam neki, hogy egész nyáron vártam a gyülekezeti gyakorlat lehetőségére, közben összegyűjtöttem az anyagokat az írásbeli munkámhoz, amit fel kell dolgoznom, szükségem van a következő évfolyam megkezdéséig arra az egy-két hétre. Tekintettel a nem tipikus helyzetre azt mondta, majd más módon pótoljuk.

Lelkészkibocsátás 1978-ban a szepsi református templomban. Balról jobbra: Pál Bertalan, Peres Imre, Rácz Elemér, Szabó András, Tóth Mihály és Kádár Éva.

Később viszont azt üzente – nem tudom, hogy komolyan gondolta-e: „Nem is biztos, hogy befejezzük a teológiát, mert megfertőztük Rácz szellemmel”. Nem tudtam mire vélni ezt az üzenetet. Tanulmányaink végén viszont a Salvator templomban tartott záró istentiszteleten, a dékán az igehirdetésében azt mondta, a mi évfolyamunk fedezte fel a teológiai kar számára ismét a Bibliát.

A prágai teológia elvégzése után hol volt az első szolgálati helye?

Lévai esperesi segédlelkészként a sárói gyülekezetbe helyeztek ki. Beszolgáltam még Barsváradot és Bajkát. Nagyon jól éreztem magam a gyülekezetekben, Sáróban volt bibliakör is. Ezenkívül rendszeresen tartottam a lévai gyülekezetben hétközi, illetve vasárnap esti istentiszteleteket.

Szolgálatba lépés után bemutatkoztunk az illetékes egyházügyi titkárnál is, aki azzal fogadott: „Magukra csak addig lesz szükség, ameddig híveik lesznek.” Mondtam, nem is akarok tovább lenni. Néhány hónap eltelte után Tömösközi László esperes egy alkalommal őszintén bevallotta: „Egy kicsit félve fogadtalak téged, mert azt terjesztették rólad, szét akarod verni a gyülekezeteket.”

Amikor Csilizpatasra költöztem, az egyházügyi titkár behivatott és megfenyegetett azzal, hogy vigyázzak magamra, mert az a hír járja, konfliktust akarok előidézni az egyház és az állam között.

Csilizpatasra helyezték át?

1978 novemberétől 1981 virágvasárnapjáig voltam Sáróban, majd miután házasságot kötöttünk Valikával, bejelentettem Tömösközi László esperesnek, hogy elköltözöm Csilizpatasra. Az esperes ugyan marasztalt volna, mert hosszú távon számoltak velem Barsban, és a feleségem számára is tudtak volna helyet biztosítani.

Csukás Zsigmond esperes viszont gyorsabban intézkedett. A feleségemet Csilizpatas és Kulcsod beszolgálásával bízták meg, engem pedig az ekecsi és apácaszakállasi gyülekezetbe helyeztek, ahol szintén örömmel végeztem a szolgálatot. 

A 80-as évek első felében voltak hónapok, amikor helyettesítésekkel együtt vasárnaponként hat gyülekezetben tartottam istentiszteletet. Az évek során szolgáltam Csilizradványon, Szapon, helyettesítettem Csilizpatason, Kulcsodon, Padányban, Alistálon. Több évig később Lakszakállason is.

Hol ismerkedtek meg? A teológiai tanulmányok alatt, Prágában?

Igen, harmadikos voltam, amikor az új elsősök között felfedeztem számomra egy nagyon aranyos, őszinte lányt. Egy olyan valakit, akinek az első tekintetére is emlékszem.

Szerelem első látásra volt, vagy ez fokozatosan alakult ki a közös beszélgetések során?

Nem volt szerelem első látásra. Nekem volt egy elhatározásom és ehhez is tartottam magam: az én életemben csak egy nő lesz. S amíg nem vagyok biztos abban, hogy ki az az egy, addig keresem. Aztán lassan kialakult: igen ő az.

Miért váltottak szolgálati helyet, illetve hogyan kerültek Nagymegyerre?

Ennek van egy érdekes története. Amikor 1981-ben én is Csilizpatasra költöztem, minden épület felújításra szorult, ezért elkezdtünk építkezni. 85-ig folytak a munkálatok. Külsőleg és belsőleg is megszépült a templom és a parókia, építettünk egy gyülekezeti termet, majd garázst, kibővítettük a pincét. A feleségem sokszor várandósan is takarított a kőművesek után. A csilizpatasiak befogadtak minket, a gyerekeink is jól érezték ott magukat.

Az újonnan épített gyülekezeti teremben az egyik reggel, valamikor 1985 elején, a napi igerészben azt olvastam, hogy Dávid hét évig volt király Hebronban, 33 évig pedig Jeruzsálemben, s az a hang, amely korábban is szólt nekem, azt mondta: Nagymegyeren fogunk szolgálni.

Tudtuk, hogy mindenféle hercehurca lesz körülötte, mert fürdőváros, én pedig nem voltam a nómenklatúra embere. A feleségemmel is megosztottam, mit üzent nekem az ige. Ő pedig röviden azzal válaszolt: „Nem. Olyan sokat építkeztünk, fáradoztunk, s most mikor minden rendben van menjünk máshová, ahol kezdhetjük elölről?”

Megbeszéltük, erről nem ejtünk szót senki előtt, de nem is teszünk semmilyen lépést annak érdekében, hogy Nagymegyerre kerüljünk. Ha az Úr szólt, és Ő úgy akarja, akkor úgy is lesz, ha pedig nem, akkor felejtsük el, rossz volt a vétel.

1985 október 1-jével Végh Dániel nagymegyeri lelkész nyugdíjba vonult, engem pedig felkért az esperes, ideiglenesen helyettesítsek Nagymegyeren és Izsapon. Más személyek neve is felmerült a megüresedett lelkészi állással kapcsolatban, de az egyikre a járási egyházügyi titkár, a másikra pedig a presbitérium mondott nemet.

Az ügy egyre bonyolódott, végül a gyülekezet úgy döntött, engem hívnak meg lelkipásztoruknak. Egyházlátogatáskor az egyházlátogatónak a presbitérium jelezte ezt a szándékát, aki viszont azzal érvelt: nem választhatnak meg engem, mert bűnös vagyok. Azt ugyan nem részletezte, miben is lennék vétkes, csak közölte, nem kapok működési engedélyt.

Így aztán eléggé elhúzódott a meghívásom, de továbbra már beosztott lelkészként szolgáltam a gyülekezetekben. Csukás Zsigmond esperesnek az volt az utolsó esperesi hivatalos szolgálata, hogy 1986 áprilisában aláírta a nagymegyeri hivatal átvételéről szóló jegyzőkönyvet.

Végül is a nagymegyeriek ragaszkodtak Önhöz és megválasztották lelkipásztoruknak.

Ragaszkodni ragaszkodtak, de a megválasztásom még évekbe telt. Közben jött a rendszerváltás, s örültem annak, hogy szabadabbak leszünk, s nem lesz nyakunkon az egyházügyi titkár. Az egyik kolléga viszont megjegyezte: Ne hidd, hogy jobb lesz. Az egyház sokkal jobban fog bennünket ellenőrizni, mint ahogyan az állam tette. Én viszont ezt a kijelentését nem vettem komolyan.

A későbbiekben azért ebből valami mégis beteljesedett. A 70-es évekbeli ifjúsági közösségünk tagjaival alapítottunk egy polgári társulást azzal a céllal, hogy megszólítsuk a fiatalokat, illetve az egyházon kívül lévőket. Alkalmakat tartottunk Perbetén, Madaron, Marcelházán, illetve másutt is. Volt, aki az ének, mások a zenei vagy az igei szolgálatot vállalták el, de zsíros kenyér is akadt mindig. A találkozásoknak missziói jellege volt, amelyeknek aktív tagja voltam.

Behívatott az akkori püspök, aki elém tett egy paksamétát azzal, hogy ebben vannak a rólam szóló jelentések, majd számon kérte, miért folytatok olyan tevékenységet, ami egy református lelkész hivatásával összeegyeztethetetlen.

Később a nagymegyerieknek mégis megengedték, hogy meghívjanak lelkipásztoruknak, a megválasztásomhoz azonban nem járult hozzá az egyház vezetése. Még mindig őrzöm a Zsinati Tanács által hozott határozatot, mely szerint amennyiben nem szüntetem meg a tevékenységemet a polgári társulásban, akkor 1992. szeptember 30-ával felbontják velem a munkaviszonyt.

Ezekben a stresszes években nagyon próbára lett téve a hitem. A feleségem mindig mellettem volt, s együtt viseltük az ezzel járó terhet. Krónikus légcsőgyulladásom lett emiatt, ami később asztmához vezetett. De mindig jött a bátorítás is a napi igéből. Végül engedtem a nyomásnak és beszüntettem az aktív részvételt a társulásban.

Megromlott egészségi állapotom javulása egy Magyarországon tartott konferencián kezdődött, ahol a téma a megbocsátás volt. Az ottlét alatt elhangzott, hogy lelkünkben sebeket hordozunk a szüleinktől, munkatársainktól, főnökeinktől, házastársunktól. Nagyon őszinte önvizsgálatot tartottam.

Kaptunk egy feladatot, hogy nevezzük meg, írjuk le egy papírra kik azok, akikről úgy érezzük megbántottak. Megtettem, majd az Úr Jézus nevében megbocsátottam. Másnap a szobatársam megállapította, hogy előző este nem volt  asztmatikus köhögésem. Úgy éreztem, a megbocsátásomnak azonnal meglett az eredménye. Az a lelki teher, ami addig fojtogatott, nyomott, egyszeriben elmúlt.

Ennek ellenére milyen szolgálatot tudtak végezni a gyülekezetben?

Nagymegyeren és az Izsapi leányegyházközségben a rendszerváltás előtt is a végzett szolgálatok mellett a rendszerváltás után új lehetőségek adódtak. A Biblia 400 éves évfordulójára egy bibliakiállítást készítettünk. Besnyei György bibliafordító emlékére évente emléknapokat szerveztünk, mellettük havi testvéri találkozókat, evangelizációkat is.

Volt egy többnapos evangelizáció egy kanadai szolgáló csoporttal, de más lelki, hitmélyítő alkalmakra is elvittük a testvéreket. Közben elindult az iskolai hitoktatás is. Elsők között kezdtük a nyári gyermektáborok szervezését, melynek helyszíne az üresen álló kulcsodi parókia volt.

A rendszerváltozás előtt is szerettünk volna evangelizációkat tartani, ahogyan azt láttuk a baptistáknál, vagy a magyarországi református gyülekezeteknél. Jeleztem az esperesnek, mi is szeretnék evangelizációs alkalmakat. Mondta, rendben, de előtte megbeszéli az egyházügyi titkárral. Ő a felvetésre azzal válaszolt, az evangelizáció nem „református dolog”, mert az egyházi vezetők nem kérik.

Két ciklusban volt a Pozsonyi Református Egyházmegye esperese. Mennyire jelentett kihívást ez az Ön számára?

Mindig is mondtam, hogy Istennek van humora: korábban felmondással is fenyegettek, egy jelentésben pedig szektás gyanússá is nyilvánítottak. Végül esperes lettem, zsinati képviselő, sőt egy alkalommal püspökhelyettesnek is jelöltek. Nem készültem erre a tisztségre, nem is tettem érte semmit.

 

Görözdi Miklós esperes nyugdíjba vonulása után a pozsonyi egyházmegye egyházközségei választottak meg esperesnek. Mivel mindig is kerestem a lehetőségeket a lelkészi közösség gyakorlására, bevezettük a havi rendszeres lelkészértekezleteket. Akkoriban ez nem volt gyakorlat egyházunkban, bár korábban is indítványoztam ilyen lehetőséget a lelkészek számára, de valahogyan nem nyert támogatottságot.

Ábécé sorrendben mindig más gyülekezetbe hívtuk össze a lelkészértekezletet egyrészt azzal a céllal, hogy az egyházmegye gyülekezeteit megismerjék a lelkészek, másrészt a lelkészek megismerjék egymás gyülekezetét, s inkább egymással, mint egymásról beszélgessünk, megvitassuk a dolgainkat.

Lelkészértekezleteinken az áhítat és imaközösség után megbeszéltük időszerű dolgainkat és szeretetvendégséggel fejeztük be az együttlétet. Gyakran mondogattam, hogy minden közösség olyan, amilyenné az alkotói formálják. Ha jó közösséget szeretnénk, az rajtunk is múlik, s ez nagyobbrészt működött is.

Évente egyszer pedig megszerveztük a lelkészcsaládok találkozóját. Az egyházmegye vezetősége is jó közösséget alkotott. Megbízható, áldozatkész és nyitott szolgatársaim voltak, jó volt velük együtt munkálkodni.

Hálás feladat volt esperesnek lenni vagy kihívás?

Az adminisztráció sosem volt a kedvenc részem a lelkészi pályán, de igyekeztem azt a szükséges módon elvégezni. Volt egy olyan kezdeményezésem a lelkészek között, hogy jobban megismerjük egymást, mindenki mondja el hogyan jutott el a lelkészi hivatáshoz, milyen élménye volt a megtérés, stb. Ezek nagyon jó beszélgetések voltak.

Többen is vállalták az ilyen bemutatkozást, de valami miatt aztán már nem folytatódott. Egy alkalommal javasoltam az egyházmegyei lelkészkórus megalakítását, néhány éneket be is gyakoroltunk Süll Kinga vezetésével. Az csilizpatasi lelkészbeiktatáson énekeltünk is. A Süll házaspár Kulcsodról való elköltözése után azonban nem volt, aki továbbvigye az énekkar vezetését.

Kapcsolatot szerettünk volna kiépíteni valamelyik németországi református egyházmegyével, s ebben kértem akkor a Jókán szolgáló, néhai Uwe Martin Schmidt segítségét. Nem az anyagi támogatás miatt, hanem inkább tapasztalatszerzés céljából.

A második oda-vissza való találkozás után azt mondta az egyik német lelkész, nekik máris van hasznuk ebből a kapcsolatból, mert látják: lelkészek találkozhatnak úgy is, hogy Bibliát olvasnak és imádkoznak. Náluk akkor ugyanis ez már nem volt természetes.

Nyugalmazott lelkészként hogyan látja az egyház jövőjét? Nem nyugtalanítják a gyülekezetek elnéptelenedése, a hitehagyás, s mindaz, ami ma a világban zajlik?

Az egyház jövője nem csak rajtunk múlik. Azt mondja Jézus Péternek, hogy a pokol kapui sem vesznek diadalmat az egyházon. Van nekem erről egy képem: az egyház olyan, mint egy örökzöld, mindenütt meg tud gyökerezni. Szükséges a gondozása, formálása, szépen zöldül. Termést viszont akkor hoz, ha virágai „felülről” megtermékenyülnek. Isten igéje szerint bűnbánat előzi meg a megújulást a Szentlélek által.

Ha összegezné a szolgálatban eltöltött éveket, milyen üzenetet fogalmazna meg a lelkipásztorok felé?

Isten kezében tudtuk mindig az életünket. Egymás mellett álltunk a feleségemmel, aki nagyon sokszor bátorított, vigasztalt és erősített engem. Azok az igék, amelyek alkalmanként megszólítottak, mindig beigazolódtak.

A napi igeolvasásaim alkalmával is sok igei figyelmeztetést és bátorítást kaptam: Megvéd az Úr. Isten maga tudatta velünk, hogy az ő oltalmában vagyunk. Úgy gondolom, hogy nagy felelősség Isten nevében szólni az emberek előtt. Ezért fontos, hogy ha Istent Atyának szólítjuk, újjászületett gyermekei legyünk.

Emellett szerettük az embereket, akik között szolgáltunk, és kaptunk is sok szeretetet. Minden helyen törekedtünk a kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatra a hivatalos szervekkel, szervezetekkel, szem előtt tartva azt, hogy a város jólététől is függ a mi létünk állapota.

Iski Ibolya

Fotó: Iski Ibolya, archív - Szabó András 

Névjegy: Szabó András

Születési időpont és hely: 1948. 11. 15. Madar

Középiskola: Ógyalla 1963-1966

Szakiskola: Komárom 1966 - 1968

Prága – Károly Egyetem 1973 - 1978

Lelkészi szolgálatok:

Esperesi segédlelkész Léva, Sáró, Barsvárad, Bajka 1978 - 1981

Beosztott lelkészként beszolgált gyülekezetek 1981-től:

Ekecs, Apácaszakállas, Csilizpatas, Csilizradvány, Szap, Nagymegyer - Izsap, Kulcsod, Lakszakállas - Szilas

Megválasztott lelkész: Nagymegyer-Izsap 1993 -2018

Egyházi tisztségek: Egyházmegyei főjegyző 1996 – 2002

                             Esperes 2002-2008, 2008-2014

                             Zsinati képviselő: 2002-2008

Felesége: Szabóné Köblös Valéria lelkipásztor

Gyermekei: Krisztina, Annamária, Ágnes, András, Eszter

Unokái: Három lány és két fiú